Már gyermekként hangszereket alkotott a szaxofon balszerencsés feltalálója

2019.09.12.

Adolphe Sax (kép forrása: puzzups.com)

Egy alkalommal tégla zuhant a fejére, máskor lenyelt egy varrótűt, de előfordult olyan is, hogy tévedésből kénsavat ivott, vagy arccal egy forró tepsire esett. A feltűnően sok életveszélyes balesettel tűzdelt gyermekkor után Adolphe Sax azonban találékonyságával forradalmasította a zene világát, máig tartó hatást gyakorolva a művészetekre – nevéhez kötődik ugyanis a szaxofon feltalálása.

Egy Sivának tett ígéret betartására épült India legszebb temploma

2019.09.11.

Kép forrása: My Modern Met / Leonid Andronov / Shutterstock

A számos barlangtemplommal, illetve -kolostorral rendelkező Indiában kétségtelenül a leglenyűgözőbb ilyen alkotások az Ellórai-barlangok néven ismert 34 részes építményegyütteshez tartozók. A nyugati Mahárástra államban található, Kr. u. 600 és 1000 között épült építészeti remekek az UNESCO világörökségi listájának védelmét élvezik. Mind közül a legimpozánsabb azonban a Csota Kailásza néven ismert templom.

Lehetséges volt-e gyorsan közlekedni a középkorban?

2019.09.09.

Középkori zarándoklat (kép forrása: metmuseum.org)

A középkor – bármennyire kényelmes tempójúnak és helyhez kötöttnek tűnhet az akkori élet – igen gyakran járt nagy utazásokkal. Egyes emberek egész életükben vándoroltak, mások – különösen a jobbágyok – egyik földesúr birtokáról a másikéra, vagy a városba be, illetve onnan kifelé költöztek időről időre. Az élénk vallási élet közepette igen sokan indultak akár meglehetősen távoli zarándokutakra is. A költözés és a hosszú utak megtétele gyakoribb volt, mint az a forrásokból elsőre kitűnik.

Mozgalmas idők

A jobbágyi sorban élő kamaszok egyik legjobb lehetősége volt a későbbi jobb megélhetésre (és a jó házasság kötéséhez szükséges vagyon megteremtésére) a városokba való ideiglenes beköltözés. Ez a városok fennmaradásához is szükséges volt, mivel azok maguktól nem „termelték újra” lakosságukat, a halálozási arány pedig a zsúfoltság miatt magasabb volt, mint vidéken.

A Fekete-erdő bányászainak jogában állt gazdasági, politikai vagy egyéb okból továbbállni más bányákban dolgozni, az angol molnárok pedig rendszeresen találtak egyre jobb megélhetést az ország különböző pontjain.

A köznépen kívül is bevett volt a gyakori költözés: az európai középkor nagy részét végigkísérték a folyamatosan költöző királyi udvarok, de miután az államhatalom fejlődésével az uralkodó és a hivatalok jórészt letelepedtek, a nemesség továbbra is gyakran ingázott birtokai és a székesfőváros között, a trónörökösök pedig gyakorta olyan helyen nőttek fel, amelyet koronázásukat követően többé nem láttak.

Ezt a sürgő-forgó, számos ponton összeérő világot számtalan utazó töltötte meg: hírvivők és futárok, követek, zarándokok, kereskedők, csavargók, prédikátorok, misszionáriusok, diákok, katonák és felfedezők.

Mindez akár romantikus képet is adhatna: az idegen vallású területen harcoló zsoldosokhoz kiutazó lelkipásztorokról, a szegények mekkai zarándoklatát élelemmel és szállással támogató muszlim nemesasszonyokról, és a kontinens minden szegletéből egy király meggyógyítására összesereglő orvosokról egyaránt maradtak fenn leírások. A romantikába egyetlen tényező rondít bele: a középkorban a szárazföldön utazni valóságos kínszenvedés volt.

A vízi utazás néhol rendelkezésre állt, és sokan ezt részesítették előnyben – különösen, ha nagy mennyiségű árut kellett mozgatni. A hajózás azonban saját kockázatait és költségeit is vonzotta maga után, továbbá kizárólag hajózható vizekre korlátozódott, amelyből a középkori Európában jóval kevesebb volt, mint napjainkban. A legtöbb utazás a középkori utakon zajlott.

A lehetőségek

A középkori utazóknak kevés választásuk volt a közlekedés módját illetően: lóra vagy kocsira ülhettek, vagy gyalogolhattak. Ez utóbbi volt a leggyakoribb eset, mivel a legtöbb ember számára kizárólag ez állt rendelkezésre.

Mai szemmel egészen hihetetlennek tűnhet, de a középkorban sokan valóban elgyalogoltak Itália nagyvárosaiból a francia tengerpartra, de a spanyolországi Toledóból az itáliai Salernóba, és Párizsból Konstantinápolyba is.

Marjorie Nice Boyer, a középkori közlekedés neves szakértőjének a 14. századi francia forrásokban végzett kutatásai szerint a gyalog közlekedők körülbelül 50 kilométert voltak képesek megtenni naponta. Ekkora távolság nyolc-tíz órányi folyamatos gyaloglást jelentett, a modern túrabakancsok és zoknik kényelme nélkül.

Kép forrása: medievalists.net

A kocsikkal együtt való haladás ennél lassabb volt, különösen, ha azokat sok áruval pakolták meg. I. Eduárd angol király hetedik lánya, Margit 1290-ben feleségül ment Brabant hercegéhez, 1297-ben pedig úgy döntött, teljes ruhatárát átszállíttatja új lakhelyére. Az alaposan megrakott kocsinak 18 napba telt a London és Ipswich közötti 130 kilométeres táv megtétele annak ellenére, hogy öt lovat fogtak be elé.

A lovon ülő utazók ezzel szemben lényegesen gyorsabban tudtak közlekedni a gyalogosoknál. Boyer az ő esetükben napi 50-65 kilométert számolt. Rövidebb távokon az ember jobban meghajthatta lovát, azonban a napi 65 kilométernél nagyobb sebesség nemigen tartható egyetlen állat számára.

Egyes rendkívül fontos esetekben, különösen az államügyek szempontjából fontos hírek kézbesítése esetén volt lehetőség arra, hogy a futár útközben új, pihent lóra váltson, ezáltal megnövelve átlagsebességét. Ez azonban korántsem volt gyakori eset, már csak az anyagi vonzatát tekintve sem.

Két, Boyer által vizsgált esetben, amikor hivatásos hírnök sürgős ügyben indult útnak, lóváltással 83, illetve 90 kilométert tudott megtenni egy nap alatt.

Nem volt azonban mindenki számára kényelmes a lovas utazás: a legtöbb forrás szerint a lovas utazók többsége szolgával vagy inassal ment, aki gyalogolt a lovas mellett. Ha pedig valaki plusz málháslóval indult útnak, és Boyer kutatásai szerint ezekre az esetekre is igaz az a szabály, hogy nagyobb távokat tettek meg gyorsabban, mint a gyalogosok önmagukban – a kísérőnek valahogy lépést kellett tartania.

Az utak

A középkori utak változatos formákat öltöttek elhelyezkedésüktől függően. A korban természetesen aktív használatban voltak a római utak, amelyek eleve sokszor a jelentősebb településeket kötötték össze. Ahol azonban le kellett térni ezekről, már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet.

A középkor nagyvárosai – mint például Nürnberg – lekövezték a hozzájuk közeli utakat, hogy azok minél tovább használhatók maradjanak, karbantartásukhoz a szükséges pénzt a hidaknál és városkapuknál fizetendő adókból vámokból állították elő.

A városoktól távolabb azonban az utak aligha voltak többek nagyjából kitaposott természetes ösvényeknél, az út és a valaki által birtokolt föld közötti határt különféle jelzésekkel igyekeztek egyértelművé tenni.

Zarándokok a 15. századi Canterburyből (kép forrása: literature.fandom.com)

Tény azonban az is, hogy a jól járható utakról kevesebbet írnak az emberek, mint az utazást megnehezítőkről, és ez így volt a középkorban is. Emiatt óhatatlanul több forrás fog a rossz utakról megemlékezni, mint a jókról, azonban így is fontos betekintést nyújtanak a középkor közlekedési viszonyaiba.

Egy késő 13. századi francia jogi dokumentum, az úgynevezett Coutumes de Beauvaisis lefekteti például a különféle közlekedési módokhoz szükséges utak minimális szélességét, majd hosszasan ostorozza azon embereket, akik ellopják a köveket a kövezett utakról, és szót emel azon „megoldás” ellen is, hogy az út sérült részeire deszkákat fektetnek, ez ugyanis keskenyebbé teszi őket az előírtnál.

A szöveg szerint az 1395-1396-os télen a Menin és Lille közötti út oly mértékben vált sártengerré, hogy teljességgel járhatatlan volt. Helyenként próbálkoztak fa deszkákkal az emberek, ezeket azonban mások hamar ellopták, és volt, ahol murvával szórták fel a földutat, azonban ez sem segíthetett a súlyos esőzések esetén.

Ha valakinek tényleg fontos volt ilyenkor eljutni úti céljáig (illetve áruját eljuttatni oda), a legtöbb esetben nem volt más választása, mint a legközelebbi járható földön átkelnie – akkor is, ha ez valaki más terményének letaposását jelentette.

Gyilkossággal vívott ki magának köztiszteletet az olasz maffia királynője

2019.09.06.

Kép forrása: ilfattovesuviano.it

Habár az olasz maffiáról szóló legtöbb film és regény főszereplője megkérdőjelezhetetlenül macsó férfi, a valóságban számos női vezetője is akadt az itáliai bűnszervezeteknek. Az 1950-es években egy Pupetta Maresca nevű nő a Camorra nevű szervezet élére emelkedett ellentmondást nem tűrő hozzáállásával.

Milyen volt hóhérnak lenni a középkorban?

2019.09.05.

Kép forrása: ranker.com

A populáris kultúra rendre arcát csuklyával vagy álarccal eltakaró brutális, szadista gyilkosként ábrázolja a középkori, illetve kora újkori kivégzések végrehajtóit, ez azonban meglehetősen távol áll a forrásokból megismerhető valóságtól.

Éppen 50 éve útnak indított palackpostát találtak Alaszkában

2019.09.03.

Kép forrása: Tyler Ivanoff / Facebook / The Moscow Times

50 évvel ezelőtt egy szovjet tengerész valószínűleg a Szulak nevű halász-hűtőhajóról egy palackba tett üzenetet dobott a Csendes-óceánba. A palackot és tartalmát 2019. augusztus 5-én találta meg egy Tyler Ivanoff nevű alaszkai lakos, aki a Bering-szorostól északra található Sarichef-sziget partján keresett tűzifának valót.

A katonás rend szerint élő Spártában voltak a legszabadabbak a nők

2019.09.02.

Jean-Baptiste-Camille Corot: Fiatal spártai nők (kép forrása: Wikimedia Commons)

Spárta hajadonjai hosszú órákat töltöttek a napfényes szabadban. Itt sokféle tevékenységet végeztek: izomzatukat erősítették, futottak, birkóztak, de énekeltek is, főleg kórusban. Egy népszerű spártai dal a szép nőt egyenesen az izmos lábú és csattogó patájú lóhoz hasonlította.

Tudta-e, hogy...?

2019.08.30.

A waterlooi csatában elesett katonák csontjait ledarálták és műtrágyaként használták fel.

A házinyulat az első európai telepesek hozták be Ausztráliába 1788-ban. A kedves rágcsálók, természetes ellenségük nem révén, pár évtized alatt olyannyira elszaporodtak, hogy gyakorlatilag lelegelték a távoli földrész növényvilágát.

A waterlooi csatában elesett katonák csontjait ledarálták és műtrágyaként használták fel.

Erzsébet, Ausztria császárnéja halála napján szorosra kötött fűzőt viselt, így amikor gyilkosa, Luigi Lucheni 1898-ban egy élesre hegyezett reszelővel szíven szúrta, a halálos seb percekig észrevétlen maradt.

A testi szükségletek kielégítését tekintve a 19. század eleji angol arisztokrácia férfi tagjai nem voltak szégyenlősek. A vacsorapartik alatt, miután a hölgyek egy külön terembe távoztak diskurálni, az urak nem mentek ki a toalettre, hanem kisdolgukat rendszerint egy bili segítségével a helyszínen elintézték.

Az emberiség egyik legrégebbi hangszere a csontból készült fuvola volt, amelyen őseink már jó 40 ezer évvel ezelőtt játszottak.

Az első világháború kirobbantásáért részben felelős II. Vilmos német császár ellen csak 2016-ban indítottak egyfajta posztumusz bírósági pert.  

Bár testét minden reggel lemosták egy nedves törölközővel, és kölnivizet is használt, a Napkirály, XIV. Lajos a korabeli szokásoknak megfelelően nem volt a mosakodás megszállottja. 1665-ben mindössze egy alkalommal fürdött.

A nyers ételek bélférgeket eredményeztek a bronzkori briteknél

2019.08.30.

Selina Davenport régész a Must Farmnál zajló ásatáson 2016-ban (kép forrása: PA / dailymail.co.uk)

Nagy-Britannia bronzkori lakói egy sor bélparazita jelenlétével küzdöttek életük során, derült ki egy mintegy 3000 éves ürülékmintákon végrehajtott vizsgálatból. A Cambridge-i Egyetem kutatói azt találták, a Kelet-Közép-Anglia és Kelet-Anglia közigazgatási területeken elterülő The Fens nevű édesvizű mocsárvidék lakóit számos különféle bélféreg fertőzte meg, amelyek nagy valószínűséggel az állóvizekből gyűjtött állatok – halak, békák és puhatestűek – nyersen történt elfogyasztásával kerültek szervezetükbe, számolt be róla a Daily Mail.

Mióta hívjuk a középkort középkornak?

2019.08.29.

Szent Bertalan megnyúzásának ábrázolása egy 13. századi kéziratban (kép forrása: medievalists.net)

Az európai történetírásban a középkor hagyományosan a Nyugatrómai Birodalom 5. századi formális megszűnése és a reneszánsz, illetve a felfedezések korának kezdete közötti időszakot jelöli – definíciói szinte országról országra változnak.

Ezeket a cikkeket olvastad már?