Mi lett a holttestek sorsa a középkori csatamezőkön?

Kép forrása: Wikimedia Commons

A középkori irodalom gyakran foglalkozik az ellenségeik tömegét csatában lemészároló lovagokkal. Az ilyen szövegek többnyire a szóban forgó harcosokat és dicső tetteiket helyezik a középpontba, a halottak tömegéről igen kevés szót ejtve. Milyen sors várt a csatatéren heverő elesettek holttesteire?

Csaták a középkori irodalomban

A hosszú és ömlengő csatabeszámolók meglehetősen gyakoriak a középkori forrásokban. A krónikák, az epikus költemények és a lovagregények gyakran írják le, miként aprították egymást a páncélban, lovon harcoló királyok, főurak és lovagok. A források – attól függően, mely oldalon keletkeztek – az egyik vagy másik oldal cselekedeteit dicsőítik és nagyítják fel jelentőségben.

A kijelölt hős vagy hősök jellemzően tetemes számú ellenséges veszteségért felelősek. Habár nem mindenhol és minden időben volt jelen ugyanolyan mértékben a középkori Európában, nyugaton, különösen Angliában a hősöket a megölt ellenségek számáért is külön dicsérik.

Thomas Malory 15. századi Artúr-legendájában például a legendás királyt azért is ünneplik első csatáját követően, mert sok embert megölt. Legnagyobbra becsült lovagjai, mint például Lancelot vagy Gawain szintén azért érdemesek önmagában is a dicséretre, mert sokakkal képesek végezni a csatákban. A számok rendszerint említve vannak, afelett azonban Malory is átsiklik, hogy mi történik a megöltek holttesteivel a csata után – hacsaknem a szóban forgó hulla éppen a hősé.

Dicsőséges halál

Amennyiben rendkívül ismert lovagról van szó (mint például Artúr lovagjai), avagy ő a szöveg főhőse, gyakran igen kiterjedt leírást kap a temetési szertartás. Amikor Malory szövegében meghal Gawain, Artúr király sírva fakad a holttest felett, majd a doveri várba viszi, egy kápolnába, ahol felravatalozzák, hogy mindenki „megcsodálhassa” a koponyáját ért masszív sérülést.

A Warwicki Guidóról szóló angol lovagregényben a főhős még nagyobb búcsúztatást kap. Pontosan 1007 angyal viszi a lelkét a mennybe, miközben asszonya a holttest felett siratja őt. Ezt követően a hulla édes illatot kezd árasztani magából, és hiába próbálkozik egyszerre száz másik lovag is, nem tudják elmozdítani a helyéről – egyszerűen túl nehéz. Mindkét utóbbi tényező Guidó szentségét jelképezi. Végül a gyásznép úgy dönt, a mozdíthatatlan holttest köré építik a lovag márvány emlékművét, így halála helyén kerül sor a nagyszabású gyászszertartásra is.

E két példa jól szemlélteti, mennyi tisztelet járt ki a fontos embereknek holtukban is. Az összecsapások átlagos résztvevői azonban nem részesültek ilyesfajta temetésekben. A legtöbbször említést sem tettek róluk.

Kevésbé dicsőséges halál

A leírásokban egy jelentéktelenebb lovag vagy egyszerű katona halála után kiesik a narratívából. Teljesítették céljukat – lehetővé tették a hős dicső tettét –, ezzel pedig szerepüknek vége. A hátramaradt rothadó holttestekkel és pusztítással nem foglalkozik a legtöbb szöveg, mivel az nem emeli semmilyen formában a főhős dicsőségét.

Némi információ azonban mégis fellelhető a holttestek sorsáról a szövegekben. Malory például szolgál egy tájleírással, amely a csatamezőn heverő holtakat is magában foglalja. A történet utolsó összecsapása után járunk, és az író azt kívánja kiemelni, milyen jó és dicső volt Artúr király uralkodása, szemben az utána következő szükségtelen pusztítással. Malory maga is lovag volt, aki számos csatát megjárt az úgynevezett rózsák háborújában (1455-1485), azaz valószínűleg ismerte a háború brutális oldalait is.

Kép forrása: Wikimedia Commons

Egyvalamire kiemel idealizált lovagregényében is: a holttesteket a középkori csatamezőkön először is kifosztották.

Kifosztás és hullarablás

Artúr király uralmának utolsó csatáját követően a halálosan sebesült királyt egy közeli kápolnába viszik. A csatamezőről azonban borzalmas sikolyokat hall, és elküldi Sir Lucant, hogy felderítse a helyzetet. A lovag azt látja:

„Fosztogatók és rablók érkeztek a mezőre, hogy kiraboljanak és megfosszanak számos nemes lovagot melltűjétől, gyöngyeitől, sok jó gyűrűjétől és sok jó ékszerétől, és akik nem voltak teljesen holtak, azokat ott megölték vértjükért és vagyonukért.

E képpel Malory Artúr és lovagjai elestét illusztrálja, akik már a legközönségesebb fosztogatóknak is martalékává válnak. A kép azonban hűen tükrözi azt, amit az író maga is láthatott saját korának csatái után.

A lovagok és az egyszerű katonák egyaránt vittek magukkal értékes tárgyakat a csatába. Fegyvereiken és páncélzatukon kívül egyéb díszes felszerelést, illetve könnyen pénzzé tehető ingóságokat. Az ütközet után szó szerint szabad volt a préda: habár vélhetően nem dicsekedtek vele, a leleményes környékbeli lakosok mindent igyekeztek elvinni a csatamezőről, aminek értéke lehetett.

Eltemetni, elégetni – vagy hagyni rohadni

A történelmi feljegyzések további képekkel szolgálnak a harctéri hullák sorsáról. Sokukat természetesen eltemették. A középkori Európában igen fontos volt, hogy az embert megszentelt földben helyezzék örök nyugalomra, erre azonban nemigen volt lehetőség a távoli csatatereken. Sok csatamezőn (vagy a közelében) ástak tömegsírokat, amelyeket aztán egy jelen lévő pap megszentelt.

Gyakran előfordult azonban, hogy a holttesteket temetetlenül hagyták. Ha a csata nagy léptékű volt, és a tömegsírban való elhelyezés erőn felüli vállalkozás lett volna, illetve ha a győztes meg akarta alázni holtukban is az ellenséget, úgy a fosztogatást követően egyszerűen eredeti helyükön hagyták az elesetteket. Ez előfordult a fallal körülvett városok ostromakor is, amikor a védőknek már nem maradt hová temetni a halottaikat.

Kép forrása: Wikimedia Commons

A harmadik lehetőség a hamvasztás – vagy legalábbis a holttestek elégetése – volt. Malmesburyi Vilmos angol történetíró (1080-1143) a Szentföldön zajló harcokról beszámolva megemlíti, hogy a fertőző betegségektől való félelmükben az elesettek holttesteit egy halomba rakták, és meggyújtották. Ez azonban kivételes eset: a középkorban nem volt általánosan elfogadott nézet, hogy a rothadó holttestek és a betegségek között összefüggés lehet.

A halál képe a középkorban

A harcban elesettek sorsa azonban nem tükrözi a holttestekkel való általános bánásmódot a középkorban. A test és a halhatatlan lélek kapcsolatát igen szorosnak tartották a korabeli Európában, így a földi maradványaik sorsa igenis fontos volt az emberek számára.

Mivel azonban a csaták rendkívüli események, a holttestek sorsa az ilyen esetekben szintén a normáktól eltérő volt. Azonban a tömegsírba temetett vagy a felszínen rohadni hagyott holttestek többet árulnak el az adott ütközet politikai körülményeiről, mint a halottakkal való általános bánásmódról.

Mindenesetre nem meglepő, hogy a korabeli irodalom nemigen foglalkozott ezzel a kérdéssel. Csakúgy, ahogyan ma sem a kellemetlen, gyakran undorító aspektusok alapján emlékezünk halottainkra, és a kulturális megjelenítések stilizált halottai sem hordozzák az ilyesfajta jegyeket, úgy a középkori kultúrában is inkább óvatosan kikerülték a téma érintését.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/102237/pics/16045952301161555_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?