A közfelháborodás állította le a náci eutanáziaprogramot

A Katharinenhof nevű intézet lakóinak nagy részével a sonnensteini eutanáziaközpontban végeztek

A náci hatóságok a holokauszt előtt és alatt is működtettek egy jelentős, de kevésbé ismert tömeggyilkossági programot, amely a felügyeletük alá tartozó egyik legkiszolgáltatottabb csoportot vette célba: a fogyatékkal élőket.

A T4-akció gyökerei

Eredetileg eutanáziaprogramként indult, amely a rendellenességgel született csecsemőket és az életre alkalmatlannak tartott gyermekeket likvidálta, idővel azonban kibővült a fogyatékkal élő felnőttek és idősek megsemmisítésére is. 1941-ben ért véget a német társadalom jelentős részének tiltakozása hatására. A tömeges gyilkolás gépezete azonban, amelyet ez a program fejlesztett ki, nem maradt sokáig tétlen. Ezeken az áldozatokon – összesen akár 300 000-en is lehettek – tökéletesítették a nácik azokat a módszereket, amelyeket hamarosan a holokauszt végrehajtásához használtak. A Végső Megoldás e „főpróbájának” nem volt igazi neve, Németországban csupán központjának címéről ismerték: a berlini Tiergartenstraße 4 házszámról T4-akcióként.

1935-ös náci plakát, amely a genetikailag nemkívánatos elemek elszaporodásával fenyeget

A T4-akció ideológiai alapjai nyilvánvalóak voltak a náci gondolkodásban már a párt indulásától. A náci vezetők régóta az eugenika evangéliumát hirdették, amellett érvelve, hogy a tudományos módszerekkel irányítani és állami kontrollal javítani lehetne a német génállományt. A Mein Kampfban maga Adolf Hitler fejtette ki a „rasszhigiénia” gondolatát, arról értekezve, hogy Németországnak „biztosítania kell, hogy csak az egészségesek nemzzenek gyermekeket”, és mindezt „modern orvosi eszközökkel”. A nácik úgy gondolták, ez a munkaerő, katonai szolgálat és más célokra legalkalmasabb németeket eredményezné, miközben a többit kigyomlálná.

Amint 1933-ban hatalomra jutottak, a nácik olyan törvényeket hoztak, amelyek kötelezővé tették a fizikai vagy mentális fogyatékkal élők sterilizálását. Nem kellett sok ahhoz, hogy valaki e program célpontjává váljon. A legtöbb áldozatot az igencsak homályos „gyengeelméjűség” diagnózisával küldtek sterilizálásra, másokat vakság, süketség, epilepszia vagy alkoholizmus miatt. Összességében körülbelül 400 000 embert sterilizáltak Németországban a náci uralom alatt. Miután azonban 1939-ben elkezdődött a háború, a fogyatékkal élőkre vonatkozó terveik még sötétebbé váltak.

A kísérleti eset

1939 elején egy különös levél érkezett az NSDAP Pártkancelláriájára egy magát hű nácinak valló német állampolgártól, Richard Kretschmartól. Közvetlenül Hitlerrel próbált kapcsolatba lépni annak érdekében, hogy engedélyt kapjon fia, Gerhard legális eutanáziájára. Gerhard csupán néhány hónappal azelőtt született, súlyos és gyógyíthatatlan fizikai és mentális rendellenességekkel – többek között hiányoztak végtagjai, vak volt, és rángásai voltak (az eredeti orvosi papírok elvesztek, és a másodkézből származó beszámolók eltérnek egymástól).

Dr. Karl Brandt

Kretschmar arra kérte Hitlert, hogy ezt a „szörnyeteget” elaltathassa. Hitler a saját orvosát, Dr. Karl Brandtot küldte, hogy kivizsgálja az esetet. Saját vizsgálata során Brandt arra jutott, az apa diagnózisa helyes volt, a gyermek „idióta” volt, és nem volt remény a javulásra. Gerhardot így aztán 1939. július 25-én halálos injekcióval kivégezték. Halálának okát hivatalosan „szívgyengeségként” adták meg.

A T4-akció születése

Miután ily módon „megtört a jég”, Hitler és köre azonnal működésbe hoztak egy tervet, amelynek célja a Németországban élő fizikai vagy mentális fogyatékossággal élők tömeges kiirtása volt. Laurence Rees és Ian Kershaw brit történészek szerint a T4-akció gyors terjedése jellemző volt Hitler kaotikus kormányzási stílusára. Az általuk vizsgált esetek szerint elég volt, ha Hitler általánosságban beszélt valamiről, és egy becsvágyó beosztottja már azonnal összeállított egy programot a semmiből.

Az eutanáziaprogramot engedélyező, Hitler által aláírt levél 1939. szeptember 1-jéről

A T4-akció hirtelen expanziója tökéletesen szemlélteti ezt a helyzetet. Gerhard Kretschmar megölése után három héttel már felállt egy komplett bürokrácia, amely Németország-szerte osztogatta a papírmunkát orvosoknak és bábáknak. Hitler elrendelte az „Örökletes és Veleszületett Betegségek Tudományos Regisztrációjának Birodalmi Bizottsága” felállítását, amelyet többek között Brandt és Philipp Bouhler pártkancellária-főnök vezetett. Ezek az emberek egy gyilkos rendszert hoztak létre.

Philipp Bouhler

Minden egyes születés alkalmával egy hivatalnoknak ki kellett töltenie egy űrlapot, amely tartalmazott egy szekciót a gyermek fizikai vagy egyéb megfigyelhető rendellenességei leírására. Három orvos nézte aztán át az űrlapot – anélkül, hogy bármelyikőjük megvizsgálta volna magát a szóban forgó újszülöttet – és kereszttel jelölték, ha úgy gondolták, a gyermeket meg kellene ölni. Elég volt háromból két orvosnak keresztet tennie a papírra ahhoz, hogy orvosi segítségnyújtás címén elvegyék a gyermeket anyjától, majd megöljék: megszületett a T4-akció. Bármennyire is elképzelhető a Harmadik Birodalomról, hogy egyik napról a másikra spontán létrehoz egy ekkora tömeggyilkossági programot, valószínűbb, hogy az ötlet már keringett egy ideje a belső körökben az első gyilkosság előtt.

Philipp Bouhler köszönti Adolf Hitlert, miután utóbbi visszatért Berlinbe a müncheni konferenciáról 1938 október 1-jén

Magánbeszélgetéseikben Hitler és más magas rangú nácik többször fejezték ki irigységüket az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok irányába (amely államok mind rendelkeztek saját eugenikaprogrammal), hogy jóval Németország előtt járnak a nemkívánatosok eutanázia általi kigyomlálásában. Az 1930-as évek közepén beszámolók szerint Hitler azt mondta beosztottjainak, hogy a likvidálást preferálja a sterilizálással szemben, de „egy ilyen problémát sokkal könnyebben és simábban lehetne háború idején megoldani.” Ezáltal, miután a második világháború elkezdődött, eljött a gyilkolás ideje is.

A T4-akció módszerei

Akár része volt egy nagyobb tervnek Gerhard Kretschmar megölése, akár nem, ami ezután következett, olyan óriási művelet volt, mint amilyet a világ addig nem látott. 1939 nyarára több száz csecsemőt és kisgyermeket vittek el otthonokból és egészségügyi intézményekből szerte Németországban, és szállították a hat helyszín valamelyikére: Bernburg, Brandenburg, Grafeneck, Hadamar, Hartheim vagy Sonnenstein. Ezek már működő szanatóriumok voltak, így semmi különös nem volt abban, hogy új betegek érkeznek, és eleinte zárt osztályokon helyezik el őket. Itt azonban a gyermekeknek a legtöbb esetben halálos dózisban adtak be luminált vagy morfiumot. Máskor a gyilkosság nem volt ennyire könnyed.

Richard Jenne, az egyik gyermek, akit a Kaufbeuren-Irseeben található intézetben gyilkoltak meg, 1945 májusában

Az egyik orvos, Hermann Pfannmüller módszere az volt, hogy halálra éheztette a gyermekeket. Szerinte ez természetesebb és békésebb módja volt a halálnak, mint egy durva vegyszerinjekció, amely leállítja a szívet. Amikor 1940-ben a megszállt Lengyelország területén található intézetébe látogatott a német sajtó, Pfannmüller a feje fölé tartott egy éhező gyereket, és kijelentette: „Ez még két vagy három napig is ki fog tartani!”

Dr. Hermann Pfannmüller a bíróság előtt Münchenben, 1949-ben

„Annak a kövér, vigyorgó embernek a képe, amint azt a nyöszörgő csontvázat a feje fölé tartja, körülötte pedig a többi éhező gyermek, még mindig tisztán él a szemem előtt” – idézte fel később a látogatás egyik szemtanúja. Ugyanezen a látogatáson Dr. Pfannmüller arra panaszkodott, rossz hírét keltik a „külföldi agitátorok és bizonyos svájci úriemberek” – utóbbiak alatt a Vöröskeresztet értette, akik akkor már egy éve meg akarták vizsgálni az általa üzemeltetett kórházat.

Frida Richard, a hadamari intézet túlélője

A korai időszakot követően a T4-akciót kiterjesztették a nagyobb gyermekekre és az önellátásra képtelen felnőttekre is. Idővel egyre szélesebb körben alkalmazták a programot, a gyilkolási módszerek pedig egységesebbé váltak. Egy idő után az áldozatokat egyenesen a gyilkolóközpontokba küldték „különleges kezelésre”, ami ekkor általában zuhanyzónak álcázott szénmonoxid-kamrákat jelentett. A „fürdés és fertőtlenítés” tőrbe csalási eljárását maga Bouhler találta ki, aki annak érdekében javasolta azt, hogy az áldozatokat csendben tartsák egészen addig, amikor már túl késő. A magas rangú nácik megjegyezték ezt a hatékony gyilkolási metódust, és a későbbiekben széles körben alkalmazták.

Az ellenállás

A náci pártnak mindig is nehézkes volt a viszonya Németország vallásos közösségeivel. Hiba lenne azt állítani, hogy állandó ellentétben álltak, de az egyház különálló és többnyire független hatalmat jelentett az egyre diktatórikusabb rendszer szívében. Kormányzása elején például a nácikkal szembeni katolikus ellenállás arra vezette a nemrég megválasztott pártot, hogy a katolikus tagállamokban a gyermekek oktatását átengedje az egyháznak, miközben az egyes protestáns felekezetek külön-külön kötöttek békét Hitlerrel. 1935-re ez a kulturális háború csaknem elhalt.

A T4-akcióban részt vett hartheimi intézet

Így is maradt egészen 1940-ig, amikor a T4-akció híre el nem kezdett szélesebb körben terjedni. A gyilkolóközpontokban zajló eseményekről előbb vagy utóbb mindenképpen kiderült volna az igazság, ha csak amiatt is, hogy az áldozatok családjai majdnem mind azonos történetről számoltak be: gyermeküket vagy fogyatékkal élő felnőttjüket elszállította egy karitatív szervezet, amely az állammal együttműködésben dolgozott, majd kaptak tőle néhány levelet, ha az illető tudott írni, aztán egyszer csak egy értesítést, hogy szerettük kanyaróban elhunyt, testét pedig járványmegelőzési okokból elhamvasztották.

Fogyatékkal élő embereket szállítanak a T4-akció keretében, 1941-ben

Kérdésre vagy kivizsgálásra nem volt lehetőség, és látogatni sem lehetett a beteget. Elkerülhetetlen volt, hogy némelyik család mástól is ugyanazt a történetet hallja, és összekapcsolja a történteket, különösen mikor mind a hat intézetben ugyanaz volt a „rutin”. Miután az emberek rájöttek, mi történik, az egyházak vezették a T4-akcióval szembeni ellenállást figyelemfelkeltéssel, beszédekkel, és még röplapok terjesztésével is. Sok német polgár innen értesült először a programról.

A külföldi sajtó még durvábban szólalt fel a T4-akció ellen. 1941-es, A berlini napló című könyvében William L. Shirer amerikai újságíró így írt róla: „A nácik a programról ejtett egyetlen szóért is megöltek volna, ha tudják, hogy tudok róla.” Amikor a könyv megjelent és ezek a szavak kikerültek Németországból, más amerikai és brit újságírók megtették, amit tudtak, de a háborús titkolózás miatt a külvilág nemigen értesült az ügyről.

A T4-akció vége

A T4-akció áldozatainak sírjai a hadamari intézetnél, 1945. április 15.

Az ellenállás fennmaradt gócpontjai felé tett egyfajta gesztusként (és kétségtelenül azért is, mert egyéb dolgokkal foglalkozott éppen), Hitler beleegyezett a program leállításába 1941 augusztusában, miután 90 000 és 300 000 között járt már az áldozatok száma. Csaknem mindannyian németek vagy osztrákok voltak, és csaknem felük gyermek volt. De a gyilkosságok 1941-es látszólagos leállásuk után idővel újra folytatódtak, immár a kezdődő holokauszt részeként – emiatt az áldozatok teljes, pontos számát még nehezebb lesz valaha megismerni.

Dr. Karl Brandt hallgatja halálos ítéletét Nürnbergben, 1947. augusztus 20-án

Ez valahol illő is, mivel a T4-akció ideológiája, technikái, gépezete és személyzete működött a holokauszt koncentrációs és haláltáboraiban is. A washingtoni Holokauszt Emlékhely és Múzeum szavaival:

„Az 'eutanázia' program több szempontból is egy főpróbát jelentett a náci Németország ezt követő népirtó politikájához. A náci vezetés az orvosbűnözők által az 'alkalmatlanok' elpusztításához használt ideológiai magyarázatot terjesztette ki más vélt biológiai ellenségek kategóriáira, legfőképpen a zsidókra és a romákra.”

A T4-akció emlékműve

Ahogyan az egész holokauszt, úgy a T4-akció esetében is csupán a felelősök egy része került az igazságszolgáltatás elé. Philipp Bouhlert a háború vége után elfogták, de öngyilkos lett. Az 1946-1947-es úgynevezett „nürnbergi orvosperben” több náci orvost is halálra ítéltek (többek között) a programban vállalt szerepükért, köztük Dr. Brandtot is. Dr. Pfannmüllert végül 1951-ben ítélték el 440 gyilkosságért, de mindössze öt év börtönre ítélték, ami ellen sikeresen fellebbezett, így csupán négy évet kellett ott töltenie. 1955-ben szabadon engedték, és szabad emberként halt meg müncheni otthonában 1961-ben. Ma egy emlékmű áll a hajdani Tiergartenstraße 4 helyén Berlinben, a soha nem látott tömeggyilkosság áldozatainak emlékére.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/102104/pics/16043301845396719_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?