Mióta repülnek seprűn a boszorkányok?

Boszorkányok seprűvel egy 18. századi illusztráción

A gonosz, zöld bőrű, varázsseprűn repülő boszorkány mára a gyermekmesék gyakori toposza, amely szinte világszerte ismert. Annak háttere azonban, hogy e hétköznapi tárgy miként lett a boszorkányok nélkülözhetetlen kelléke, korántsem köztudomású, ám annál érdekesebb.

A háziasszony szimbóluma

A seprű azon eszközök közé tartozik, melyek feltalálásának időpontja a régmúlt homályába vész. A vékony gallyak, nádszálak és más természetes anyagok összekötözve, söprögetésre való használata vélhetően egyidős legalább a tűzrakással és a vele járó hamuval.

Az írott történelem emlékei tanúsítják, hogy a seprű a ház, az otthon körüli munka egyik legfőbb jelképe, ezáltal régtől fogva a nőkkel asszociált szimbólum – a tűzhely takarításának feladatát (seprűvel) az Újszövetség is a nők kapcsán említi.

Ennek ellenére az első boszorkány, aki beismerte, hogy seprűn repült, férfi volt. A francia Guillaume Edelin a Párizshoz közeli Saint-Germain-en-Laye-ben volt pap, amíg 1453-ban le nem tartóztatták, mert kritizálta az egyház boszorkányokkal kapcsolatos figyelmeztetéseit. Vallomását kínzással csikarták ki, és később bocsánatot is kért kritikájáért, azonban életfogytiglani börtönre ítélték.

Edeline vallomásának idejére azonban már része volt a köztudatnak az, hogy a boszorkányok seprűn repkednek. Az első, erről szóló képi ábrázolás 1451-ből származik, Martin le Franc francia költő A nők védelmezője (Le Champion des Dames) című kéziratából.

A két rajz egyikén szereplő nő seprűn, a másik egy egyszerű fehér boton repül, azonban mindkettőjük jellegzetes fejkendőt visel, amely a valdens felekezet tagjaiként azonosítja őket.

A 12. században Provence-ban alapított, pápa- és egyházellenes felekezetet a katolikus egyház eretneknek minősítette, nem utolsósorban azért, mert köreikben a nőket is pappá szentelhették.

Pogány szertartások?

Egyes kutatók szerint az összefüggésnek mélyebb gyökere lehet, nevezetesen az Európa-szerte elterjedt népi termékenységi rituálékban, amelyek során a földművesek botok, a földmunkához használt eszközök vagy akár seprűnyelek felett ugráltak át, a bőséges termés biztosításának reményében.

E „seprűtánc” vált aztán a boszorkányok titkos találkozóinak egyik központi elemévé a szóbeszédben, idővel pedig átalakult azzá, hogy seprűnyélen repülve jutottak el orgiáikra és más, gonoszabb célú összejöveteleikre.

A mítosz egyes olvasataiban a seprűnyél csupán egy közvetítő eszköz volt, maga a „varázsszer” az a különleges szer volt, amellyel a boszorkánynak be kellett azt kennie. 1324-ben egy gazdag ír özvegy, Lady Alice Kyeteler boszorkányperében a „nyomozók” azt állították, a nő otthonában „kenőccsel teli csövet” találtak, „amellyel bezsírozott egy rudat, amelyen aztán baktatott és vágtatott árkon-bokron keresztül.”

A középkorban elterjedt nézet volt, hogy a boszorkányok rendszerint a nadragulya, a bolondító beléndek, a mandragóra, illetve a csattanó maszlag felhasználásával készítették varázsszereiket, a növények mindegyike rendelkezik hallucinogén tulajdonságokkal.

A korabeli feljegyzések szerint a szájon át történő elfogyasztással – ami akár jelentős bélirritációt is okozhat – a boszorkányok a bőrön át való felszívódás által juttatták e készítményeket testükbe, gyakran a legintimebb tájakon.

A 15. századi teológus Jordanes de Bergamo például arról írt: „a romlottak hiszik, a boszorkányok pedig bevallják, hogy bizonyos napokon vagy éjjeleken felkennek egy rudat, és a kijelölt helyre lovagolnak rajta, avagy saját magukat kenik be a kar alatt és más szőrös helyeken.”

A félelem legendákat szül

Teljes bizonyossággal lehetetlen kideríteni, hogy e középkori szóbeszédeknek mennyi volt a valóságalapjuk. Tény azonban, hogy terjedésük akkor volt a legintenzívebb, amikor a lakosság a leginkább rettegett a boszorkányok jelentette veszélytől.

A boszorkányok vélt vagy valós tevékenységéről a legtöbbet az egyházi inkvizítorok és bírósági hivatalnokok feljegyzéseiből, illetve a vádlottakból rendszerint kínzással kicsikart vallomásokból tudjuk.

A 17. századra a seprűnyél már elválaszthatatlan tartozékává vált a boszorkánylegendáriumnak, ekkoriban az elterjedt nézet az volt, hogy a boszorkányok a kéményen át kirepülve távoznak észrevétlenül otthonaikból.

E híresztelés részleges alapjául az szolgálhatott, hogy a háziasszonyoknak szokása volt a tűzhely vagy a bejárati ajtó mellé támasztani a seprűt olyankor, amikor nem voltak otthon, egyértelmű jelzést adva az esetleges látogatóknak.

A gyakran tömeghisztériába forduló boszorkánypánik a 18. századra alábbhagyott, és habár napjainkban sok személy vallja magát nyilvánosan boszorkánynak, közülük is kevesen állítják, hogy seprű segítségével a magasba tudnának emelkedni. A seprűn repülő boszorkány képe ennek ellenére valószínűleg még sokáig népszerű marad.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/102103/pics/16043297911846145_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?