Az indiai királynő, aki életét adta hazája függetlenségéért

Kép forrása: Wikimedia Commons

Egészen tündérmesébe illőnek tűnik Laksmi Bai felemelkedése Dzshánszí királynőjévé a 19. század közepén, ez azonban csak a kezdetét jelentette egyedülálló történetének. Miután húszas évei közepén, 1853-ban vette át a hatalmat a mai Uttár Prades területén található fejedelemség felett, 1857-ben a híres szipojlázadás (amelyet indiai történészek ma már az első indiai függetlenségi háborúnak neveznek) középpontjában találta magát.

A lázadó királynő

Végül lovas és gyalogos katonák ezreit vezette a gyarmatosítók ellen, a hagyomány szerint mindkét kezében karddal, lova gyeplőjét a fogai közt tartva. Történetében elválaszthatatlan egymástól a történelem és a mítosz, mivel a szabadságharcos királynő a csatatéren esett el, és az indiai függetlenségi mozgalom egyik legfontosabb szimbólumává vált. Éppen 90 évvel később, 1947-ben érett meg az általa elindított küzdelem gyümölcse.

Laksmi Bai 1827 körül született a mai Váránasziban, India északkeleti részén. Születésekor a Manikarnika nevet kapta, családja az uralkodókon legfelsőbb kasztba, a brahminok közé tartozott. Édesapja a Marátha Birodalom (más néven Marátha Konföderáció) nevű államszövetség utolsó uralkodója, II. Bádzsí Ráó tanácsadója volt. A brahminok az indiai kasztrendszerben a legmagasabb, többnyire papokat és más írástudókat adó osztály voltak.

Laksmi Bai lovasszobra Szolápur városában, Mahárástra államban (kép forrása: Wikimedia Commons)

Manikarnika mindössze négy éves volt, amikor édesanyja meghalt, ezt követően édesapja magával vitte az udvarba, ahol II. Bádzsí Ráó gyermekeivel együtt nevelkedett: a lányok többségétől eltérően ugyanabban a taníttatásban részesült, mint az uralkodó fiai. Ez az írás, a tudományok, a diplomácia és az uralkodáshoz szükséges egyéb tárgyak mellett a harcművészetet, a vívást és a lovaglást is magában foglalta.

1842-ben a fiatal lány férjhez ment a nála jóval idősebb Gangadhar Ráóhoz, Dzshánszí maharadzsájához. Esküvőjét követően vette fel Laksmi istennő, a jó szerencse és a bőség hozója tiszteletére a Laksmi Bai nevet, azonban a bőség eleinte elmaradt: egyetlen gyermekük mindössze néhány hónaposan meghalt, 1853-ban pedig a maharadzsa egészsége romlani kezdett.

A hindu hagyománynak megfelelően a pár örökbefogadott egy ötéves fiút, Damodar Ráót, egy rokon gyermekét, és megtették Dzshánszí trónörökösévé. A maharadzsa elrendelte, hogy a gyermek nagykorúságáig Laksmi Bai gyakorolja majd a hatalmat rániként (a „rádzsa” szó női megfelelője). A fejedelem nem sokkal később elhunyt, az özvegy Laksminak pedig külső fenyegetésekkel kellett szembenéznie.

Laksmi Bai pecsétje (kép forrása: Wikimedia Commons)

A térségben terjeszkedő Brit Kelet-Indiai Társaságnak már megvolt a bevált receptje az ilyen helyzetekre: az „elévülés doktrínájának” nevezett formula szerint a társaságnak jogában állt átvenni az uralmat bármely fejedelemség felett, amelynek nem volt természetes örököse. Laksmi Bainak évi 60 000 rúpiás életjáradékot ajánlottak fel lemondásáért cserébe. „Nem adom fel az én Dzshánszímat” – hangzott a válasz.

Miközben Dzshánszí a britekkel való, elkerülhetetlennek látszó fegyveres konfliktusra készült, a Kelet-Indiai Társaság soraiban szolgáló indiai katonák közt is lázadás tört ki. A szipojnak nevezett gyarmati katonák régóta tűrték vallásuk és hagyományaik különböző mértékű megsértését, az északi Mirát városában azonban lángra kapott a düh.

A szipojlázadás kiváltó okát hagyományosan arra a híresztelésre vezetik vissza, miszerint a katonák puskáiba töltendő papírhüvelyes lőszereket disznó-, illetve marhazsírral kenték be. Az elöltöltős fegyverekhez való lőszereket a katonáknak a töltéshez foggal kellett feltépniük, beleönteni a lőport a csőbe, majd az ólomgolyót a fojtásként szolgáló papírral együtt letömködni. Ezáltal szájuk hozzáért a zsírhoz – a disznózsír a muszlim, a marhazsír pedig a hindu katonák érzéseit sértette.

Hogy valóban állati zsírral síkosították volna a lőszereket, egyáltalán nem bizonyított, azonban a híresztelést elég sokan elhitték ahhoz, hogy felkelés robbanjon ki. A Kelet-Indiai Társaság korábban többször is megsértette India vallásainak különböző elemeit.

Laksmi Bai portréja egy lovas harcos ruházatában (kép forrása: Wikimedia Commons)

1829-ben az általa felügyelt területeken betiltotta a szátit, vagyis azt a gyakorlatot, melyben az elhunyt férfi halotti máglyájára vetik annak élő feleségét is, emellett nyíltan támogatta a keresztény misszionáriusok tevékenységét is. 1850-ben a társaság olyan törvényt hozott, mely szerint a kereszténységre áttért indiaiak megörökölhetik őseik birtokait, azaz nyíltan előnyben részesítette a keresztényeket a hindukkal szemben.

A szátit sok konzervatívabb, felsőbb kasztú hindu az özvegyi gyász egyetlen elfogadható kifejezésének tartották, azonban Laksmi Bai esete különleges volt: régensként kellett kormányoznia fia országát annak nagykorúságáig. A királynék rendszeresen kivételt képeztek a gyakorlat alól.

A túlerővel szemben

Laksmi Bai életútját két ellentétes szemszögből vizsgálták a történelem során: az indiaiak számára nemzeti hős, míg a britek számára sokáig gonosztevőként, az „indiai Izebel” gúnynéven volt ismert. Az eltérő értelmezések egy 1857 júniusában történt eset körül forognak, amelyben 60 angol lakost, többnyire nőket és gyermekeket öltek meg Dzshánszí területén a dél felé vonuló szipojok.

Dzshánszí erődje 1882-ben (kép forrása: Wikimedia Commons)

Miután a lázadók továbbálltak, a ráni két levelet is írt a briteknek, amelyben kijelentette, a szipojoknak nem ő parancsolt, és kifejezte reményét, hogy „egyenesen a pokolba mennek tettükért.” A Kelet-Indiai Társaságnál azonban nem hitték el, hogy a királynőnek nem volt köze a mészárláshoz.

Laksmi Bai 1858 márciusáig tudta megtartani fejedelemségét: Hugh Rose tábornok csapatai ostrom alá vették erődítményét, és a kemény ellenállás dacára két hét után áttörték a falakat. A királynő az éj leple alatt szökött el otthonából testőreivel, fiát a hátához szíjazta. Egy brit katona leírása szerint azt parancsolták nekik, „16 év felett senkinek se kegyelmezzenek, kivéve persze a nőket”, és a bevonuló csapatok mintegy 5000 emberrel végeztek hidegvérrel.

Dzshánszí erődjének ostroma (kép forrása: Wikimedia Commons)

Laksmi Bainak nem volt más választása, mint kapcsolatba lépni más lázadókkal. Egyesített erőikkel bevették Kalpi városát, amelyet azonban rövidesen fel kellett adniuk. Ezt követően Gválijar megerősített városát vették be sikerrel, majd a ráni csapataival keletre vonult, hogy megütközzön Rose tábornok ellentámadó erőivel. Habár a részletek nem ismerhetők meg biztosan, annyi bizonyos, hogy Laksmi Bai ebben az ütközetben vesztette életét.

A szubkontinens akkori brit kormányzója, Lord Canning hagyatékában talált jelentés szerint a „férfi módjára öltözködő [azaz turbánt viselő] és akként is lovagló” uralkodónőt hátba lőtte egy angol huszár, majd amikor megfordult, hogy viszonozza a tüzet, keresztüldöfte kardjával. Rose tábornok később megjegyezte: „az indiai lázadás egyetlen férfit tudott felmutatni, és az a férfi nő volt.”

Laksmi Bai fogadott fia, Damodar Ráó – akinek örökösödési jogáért adta életét a királynő – el tudott menekülni hű testőreivel. Későbbi emlékirataiban feljegyezte a szenvedéseket, amelyeken ő és védelmezői keresztülmentek a dzsungelben bujkálva. Egyesek megszánták őket, és segítséget nyújtottak, mások a britek megtorlásától félve nem vettek róluk tudomást.

Damodar Ráó és kísérői végül megadták magukat a briteknek, akik kisebbfajta járadékot biztosítottak neki. A trónörökös ínségben élte le életét, és elfeledve halt meg, leszármazottait azóta sem tekinti az indiai állam Dzshánszí uralkodói törvényes leszármazottainak.

A Dzshánszí Ránija ezred katonája kiképzésen (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az 1857-es szipojlázadás egy csaknem évszázados küzdelem kezdetét jelentette, amelyben végül nem a fegyverek szava döntött. Az 1940-es években azonban a Délkelet-Ázsiában terjeszkedő Japán Birodalom támogatásával létrejött az Indiai Nemzeti Hadsereg nevű szervezet, amely erővel kívánta felszabadítani a szubkontinenst. Soraik közt volt egy nőkből álló alakulat, a Dzshánszí Ránija ezred, amelyet Laksmi Bai tiszteletére neveztek így.

India 1947-es függetlenné válása után Laksmi Bai örökségének egyre nagyobb szerep jutott. A legismertebb, róla megemlékező mű Szubhadra Kumari Csauhan költő Dzshánszí Ki Ráni című verse, amelyet az egész országban megtanulnak az iskolás gyermekek.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/101562/pics/16031804017091524_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?