A Tudor-korban Anglia földjére lépő rabszolgák azonnal szabaddá váltak

Jan Mostaert: Afrikai férfi portréja (1525-1530 k.) (kép forrása: Wikimedia Commons)

Bár számuk elenyésző volt, Anglia az újkori rabszolgakereskedelemben való részvételét megelőzően nem csupán szabad emberként éltek a szigetországban afrikai emberek, de a rabszolgaként érkezők is azonnal szabaddá váltak.

Szabad levegő

Juan Gelofe, egy 40 éves, volof etnikumú rabszolga, akit Nyugat-Afrikából hurcoltak az Újvilágba, 1572-ben egy mexikói ezüstbányában beszédbe elegyedett egy William Collins nevű angol tengerésszel. A fekete férfi megjegyezte: „Anglia bizonyára jó ország, ha ott nincsenek rabszolgák.” Collins megerősítette vélekedését: „Igaz, ott mind szabad emberek.”

Az Újvilág spanyol helytartói szintén így tudták: 1586-ban Pedro de Arana azt írta egy levélben Havannából a Sevillában felállított, a gyarmati áruk felett monopóliummal rendelkező kereskedőháznak, a Casa de Contrataciónnak: Francis Drake országában a „néger munkások” szabadok.

Amikor a különös kérdés egy angol bíróság elé került 1569-ben, a végső ítélet kimondta: „Anglia levegője túl szabad ahhoz, hogy rabszolgák lélegezzék.” Ez egybevágott azzal a ténnyel, hogy az angol törvények egyike sem érintette semmilyen formában a rabszolgaságot.

A szigetország parlamentje sohasem hozott a portugál Ordenações Manuelinashoz (1481-1514), a Holland Kelet-Indiai Társaság 1622-es rendelkezéseihez, a francia Code Noirhoz vagy a későbbi észak-amerikai gyarmatok rabszolgaságot keretek közé foglaló törvényeihez hasonlót. Ehelyett a korabeli felfogás szerint az angol földre lépéssel a rabszolgák szabaddá váltak.

1577-ben a lelkész William Harrison így fogalmazott Anglia leírása című művében: „Ami a rabszolgákat és adósrabszolgákat illeti, ilyenjeink nincsenek, országunk helyzete Isten különös kegyelme és vezéreink jósága folytán oly kivételes, hogy amint földünkre lépnek, oly szabaddá válnak állapotukban, akár a gazdáik, ami által a szolgaságra kötöttség minden jegye lekerül róluk.”

Habár e leírás azért készült, hogy a lehető legkedvezőbb színben tüntesse fel Angliát, tartalmaz jócskán igazságot, amit alátámasztanak az Angliába érkező afrikaiak tapasztalatai a korból. Az első Tudor király, VII. Henrik például uralmának első éveiben szabaddá tette Pero Alvarezt, egy Portugáliából érkezett afrikai férfit. E felszabadítást, és annak érvényességét 1490-ben II. János portugál király is írásban ismerte el.

Több mint egy évszázaddal később, 1614-ben egy Diogo nevű afrikai, akit egy angol kalóz hozott a szigetországba, a szárazföldre lépésével „azonnal szabaddá vált, mert abban a királyságban senki sem rabszolga.”

A témában írott törvények hiánya azonban nem tenné még teljesen lehetetlenné, hogy a gyakorlatban rabszolgaként bánjanak egyes személyekkel. Ha rabszolgaként neveztek meg valakit, pénzért adták-vették, szigorú testi fenyítésben részesítették, és nem részesült fizetségben vagy egyéb kompenzációban munkájáért, jogos lenne arra a következtetésre jutni, hogy az illető rabszolga volt. Ilyen bánásmódra azonban nincs bizonyíték a korabeli Angliából – az egyetlen ismert esetben, amely afrikai személlyel és korbácsolással kapcsolatos, az illető volt az, aki tartotta a korbácsot.

Fizetség és jogok

A szigetországba került feketék a Tudor-kori Angliában másokhoz hasonlóan fizetséget kaptak munkájukért. Talán a leghíresebb ilyen személy John Blanke, VII. és VIII. Henrik udvari zenésze volt. Blanke a fennmaradt adatok szerint 1507-ben (még VII. Henrik idején) napi nyolc pennyt kapott, ezt VIII. Henrik uralma alatt egy sikeres kérvénnyel megduplázta.

John Anthony, egy Doverben élő fekete tengerész 1620-ban 30 fontot plusz kamatot kapott a Silver Falcon nevű hajón végzett munkájáért. Bath earljének szakácsának a Devon megyei Towstockban, akit csak Szerecsen James-ként (James the Blackamoor) ismertek, negyedévente 1 fontot, azaz évi 4 fontot fizettek.

Nem minden dolgozó kapott azonban fix fizetést. Egy Harry Domingo nevű „mór” például, aki a skóciai Aberdeen városának alkalmazottja volt a 17. században, különböző feladatok elvégzéséért kapott alkalmanként pénzt. Ilyen kötelesség volt többek között egy kürt megfújása, amikor levelek érkeztek a királyi tanácstól.

Fekete kürtfúvó – minden bizonnyal John Blanke – VIII. Henrik egyik lovagi tornáján, 1511. (kép forrása: Wikimedia Commons)

Egyes színesbőrűek csupán kosztért és kvártélyért dolgoztak, az ő esetükben gyakran a ruházatukat is vendéglátójuk állta. James Stewart, Moray earlje, Skócia kormányzója például számos ruhát készíttetett „Nageir, a mór” számára az 1560-as években, köztük egy nyaknál bársonnyal bélelt köpenyt. Mások időről időre kaptak készpénzjutalmat, mint például az a névtelen „szerecsen”, akinek a Cecil család egy tagja adományozott hat shillinget 1622-ben.

A fekete jövevényeket a kor egyik legfontosabb intézménye, az anglikán egyház is befogadta: keresztelések, házasságkötések és temetések soráról maradtak fenn egyházi dokumentumok. Az egyházba való belépés a szélesebb társadalom általi elfogadást is jelentette.

1500 és 1640 között a feljegyzések alapján több mint 60 afrikait kereszteltek meg Angliában, ugyanezen időszakból tíz házasságról és majdnem 100 temetésről van tudomása a történetírásnak. Mivel különböző emberekről van szó a dokumentumokban, a számok összeadhatók: mind a házassághoz, mind az egyházi temetéshez szükség volt arra, hogy az illető meg legyen keresztelve.

A szabadság talán legkétségtelenebb jelzője azonban az, hogy az afrikaiak rendszerint tanúskodhattak az angol bíróságokon. 1548-ban egy Jacques Francis nevű fekete búvár, aki VIII. Henrik híres elsüllyedt hajója, a Mary Rose nevű karakk roncsából hozott a felszínre tárgyakat, tanúskodott az ügyben az Admiralitás bírósága előtt. Edward Swarthye (a „swarthy” melléknév jelentése „sötét bőrű”), a gloucestershire-i Sir Edward Wynter hordára pedig a Csillagkamara előtt tanúskodott egy ügyben 1597-ben.

A történelem során a rabszolgáktól és más, szabadnak nem minősülő személyektől rendszeresen megtagadták a bírósági eljárásokban való tanúskodást, mivel helyzetükből adódóan könnyen előfordulhatott, hogy egyszerűen azt mondják, amit gazdájuk diktált nekik. Bizonyára nem ez volt a helyzet, amikor 1609-ben éppen egy afrikai szolgafiú tanúskodása vezetett összeesküvésbe keveredett angol ura kivégzéséhez.

A 14. század előtt Anglia jobbágyai például nem tanúskodhattak uraik ellen, a Tudor-kori feketéknek azonban erre nem csupán Angliában, de a korai időszakban még az észak-amerikai gyarmatokon is lehetőségük nyílt, amíg szabad státuszuktól meg nem fosztották őket később. 1732-ben Virginiában már azt hirdették ki: „a fekete férfiak és nők természete olyan aljas és romlott, hogy  tanúvallomásukra nem lehet bizonyossággal hagyatkozni.”

Az újkori rabszolgatartás és -kereskedelem sötét évszázadai alapján szinte magától értetődő feltételezés, hogy korábban sem vehették igazán emberszámba a feketéket Angliában, a bizonyítékok azonban nem erre utalnak. Anglia gyarmatainak létrehozása és az atlanti rabszolgakereskedelem beindulása előtt a szigetországba lépő afrikaiak mind szabadok voltak.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/101513/pics/16031005549743448_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?