Egyedül élte túl a sarkvidéki expedíciót az alaszkai őslakos asszony

Ada Blackjack

Ada Blackjack fiának szeretett volna jobb jövőt biztosítani, és bár félt a jegesmedvéktől és nem különösebben kedvelte a kalandokat sem, csatlakozott egy, a szibériai Vrangel-szigetre induló expedícióhoz, ahol szakácsként és varrónőként tevékenykedett. Az alkalmi állás azonban hamarosan rémálommá változott.

A szükség motiválta

1923. augusztus 19-én a Szibéria partjaitól 160 kilométerre északra fekvő Vrangel-szigeten a rénszarvas zubbonyába bugyolált Ada Blackjack hozzálátott, hogy összeállítsa szegényes vacsoráját. A nő két évvel korábban szakácsként érkezett a szigetre egy csapat sarkkutatóval. Az expedíció szerencsétlenül alakult: a résztvevőket a pokoli idő és az éhség tizedelte, így a végén már csak Ada maradt életben az öttagú társaságból.

Ahogy nekilátott vacsorája elkészítéséhez, Adának szokatlan hang ütötte meg a fülét. Miközben elfogyasztotta az ételt, a hangok kapcsán levonta a következtetést, és úgy okoskodott, hogy bizonyára egy kacsa lehetett. Miután ezt megbeszélte magában, lefeküdt aludni a sátrában.

Másnap reggel hat óra tájban újra hallotta a hangot, de most az úgy hallatszott, mint egy hajókürt. Blackjack felkapta a látcsövét és kirohant a sátorból. A nő rögtön kiszúrta a szkúnert, amelynek legénysége a fedélzeten állva fürkészte a partot. Blackjack számára elérkezett a megváltás, amely két évig tartó gyötrelmeinek a végét jelentette.

A 150 centiméternél alacsonyabb, expedíciós tapasztalattal nem rendelkező Ada Blackjack, akit a hideg kirázott a jegesmedvék látványától, és nem nagyon lelkesedett a kalandokért sem, nem kimondottan a legtökéletesebb jelölt volt egy sarkvidéki expedícióra. Az alaszkai Nome városában 1898-ban született inupiat (alaszkai őslakos) nőt metodista misszionáriusok nevelték fel, ezért nem részesült népe hagyományos nevelésben, amely felvértezte volna őt a zord északi vadonban való túlélés képességével. Ehelyett a hölgy a házimunkában, a főzésben és a varrásban jeleskedett.

1921-ben a 23 éves Blackjack élete fordulópontra jutott. A fiatal nő a szakadék szélén táncolt: elvált, egyedülálló, szűkölködő anyaként kiutat keresett a szegénységből, hogy fiának, Bennettnek kiszámíthatóbb körülményeket biztosítson. Erőszakoskodó férjére nem számíthatott, tuberkulózisban szenvedő fiának viszont segítségre volt szüksége. A beteg fiúról való gondoskodás azonban egyedül lehetetlen volt, így a fiatal anya kénytelen volt árvaházba adni gyermekét.

A pénzszűkében lévő Blackjack előtt 1921 szeptemberében felcsillant egy reménysugár egy hajó, a Seattle-ből Nome kikötőjébe érkező Victoria formájában. A hajó ambiciózus, kalandvágyó fiatalembereket szállított, akik az izlandi-kanadai felfedező Vilhjalmur Stefansson megbízásából a Szibériától 160 kilométerre északra fekvő Vrangel-sziget felé igyekeztek.

Az expedíció tagjai: Ada Blackjack, Allan Crawford, Lorne Knight, Fred Maurer, Milton Galle és Victoria, a macska

A csapat tagjai: Lore Knight, Frederick Maurer, Milton Galle és a vezetőjük, Allan Crawford nem kevesebb, mint két évet szándékozott eltölteni az addig lakatlan szigeten, hogy ezzel a terület a brit korona fennhatósága alá kerüljön.

Crawford és társai toborzásba kezdtek Nome-ban, olyan vállalkozó szellemű embereket kerestek, akik hajlandóak voltak ellátni a tábor körüli munkákat. Blackjack varrónőként ideális jelentkezőnek számított. A fiatal nő azonban kétségek között hányódott és félt, hogy hosszú időre távol kell maradjon otthonától; tudta, hogy az efféle kalandokhoz hiányzik a tapasztalata is.

Balsejtelmeit csak fokozta, hogy az expedícióra jelentkező inupiat bennszülöttek mindegyike az utolsó pillanatban, indulás előtt visszalépett. A havi 50 dolláros fizetés azonban mindent felülírt, mivel ez a bér már lehetővé tehette volna Ada számára, hogy otthon gondoskodjon fiáról.

Optimizmusból kétségbeesés

1921.szeptember 9-én a csapat, amely időközben hajót cserélt, Ada Blackjackkel egyetemben a Silver Wave fedélzetén kifutott Nome kikötőjéből. A „földfoglalók” szűk egy hét alatt elérték a Vrangel-szigetet. A csapat első benyomásai a szigetről szívderítőek voltak, és eltértek a köztudatban elterjedt véleményektől.

A kopár, kietlen világ helyett a partra szállókat a sziklás felszínt beborító zuzmó- és mohatenger, továbbá viszonylag kellemes időjárás fogadta. Crawford és emberei a megbeszéltek szerint kitűzték a brit zászlót a szigetre, és mellé egy kiáltványt is elástak, amelyben megfogalmazták Őfelsége V. György király igényét a kedélyes arcát mutató földdarabra.

Az expedíció tábora a Vrangel-szigeten

Az első hónapokban a csapat tele volt optimizmussal. Miután felépítették a táborukat, kialakítottak egy rutint. Köveket és állatokat gyűjtöttek, feltérképezték a szigetet, a hosszú estéket pedig szerencsejátékkal és olvasással töltötték. Egyes műveket többször is elolvastak, szinte már kívülről fújták a történeteket.

Az újdonsült szigetlakók Stefansson ígéretét, miszerint az utánpótlás egy ellátmánnyal megrakott hajóval érkezik nyáron a szigetre, készpénznek vették, így egyáltalán nem törekedtek arra, hogy spóroljanak a készleteikkel, amelyet elejtett vadállatok húsával egészítettek ki. Blackjack mindenből ételt készített: bagolyból, sirályból, rókából, de a fókazsírban megsütött jegesmedve steak volt a legkelendőbb.

A táborbéli víg napok azonban szép lassan véget értek, a hangulat rosszabbra fordult, amint beköszöntött a sarki tél, a maga 61 napos sötétségével. A folytonos honvággyal küszködő Blacjkjack, akit a tábor körül ólálkodó jegesmedvék halálra rémítettek, már régen megbánta döntését.

A nőt egyre inkább zavarták táborlakó férfiak hangulatváltozásai és érzelmi kitörései. Knight nem sok szimpátiát mutatott a fiatal Ada szenvedési iránt. Naplójában így ír erről: „Nem igazán kellemes egyikünknek sem, hogy körülöttünk lebzsel egy vinnyogó fehérnép, aki nem akar dolgozni és még az ételünket is megeszi.”

Bármennyire nehézre fordult is a sorsuk, a csapatot az éltette, hogy ha nyárig kitartanak, akkor befut Stefansson hajója, új emberekkel, friss készletekkel és levelekkel otthonról. „Addig nem borotválkozom és nem öltözöm át, amíg Stefansson úr és emberei meg nem érkeznek” – jegyezte le fogadalmát Galle. A csapat tagjai serényen figyelték a jégmezőt és árgus szemmel lesték annak megváltozását, amely az évszakváltás előhírnöke volt. Nem tudhatták, hogy a várva várt hajó soha nem fog megérkezni.

Reménytelen helyzet

Miután finanszírozási problémák miatt késve futott ki a tengerre, az utánpótlást szállító Teddy Bear nevezetű hajó a sarki jég foglya lett. 1922. szeptember 25-én a kapitány szomorú híreket közölt Stefanssonnal: „A Teddy Bear megfeneklett, a küldetés kudarcba fulladt. A jég tönkretette a hajócsavart.”

Stefansson nem aggódott túlzottan a kialakult helyzet miatt, és a következőket üzente a Teddy Bear kapitányának: „Semmi okunk azt feltételezni, hogy a szigeten lévő férfiak ne tudnák kezelni a kialakult helyzetet.”

Blackjack a táborban

Mindeközben a Vrangel-szigeten, ahol a nyár őszre fordult, Crawford és csapata keserűen konstatálta, hogy senki sem jön a felmentésükre. A készleteik majdnem kimerültek, az addig gyakori vendégként feltűnő jegesmedvék pedig szinte mind egy szálig eltűntek, és ezzel párhuzamosan a vadászatok is egyre sikertelenebbek lettek.

Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan kifogynak az élelemből, annak ellenére, hogy Blackjack a legelképzelhetetlenebb, szinte már ehetetlennek tűnő húscafatokból is összeütött valamit.

Knight mindeközben letargikussá és gyengévé vált. Ízületi fájdalmaktól és ínybántalmaktól szenvedett. Megpróbálta eltitkolni társai elől ezeket a tüneteket, amelyeket korábbi sarkividéki expedíciói során már jól ismert: a skorbut korai stádiumában volt.

1923 januárjában az éhség gyötörte táborban Crawford egy nehéz döntés meghozatalára kényszerült: Galle és Maurer és az öt megmaradt kutya társaságában útnak indult a befagyott tengeren, hogy segítséget hozzon. Blackjack és az egyre romló egészségi állapotú Knight a táborban maradt.

„Ha a sors kegyes lesz hozzám, akkor örömmel mesélem majd el neked ezt az egészet, ha nem, akkor nincs kétségem afelől, hogy majd valaki más fogja” – írta feleségének címzett levelében Maurer. Blackjack nehéz szívvel indította útnak Galle-t, aki mindig kedvesen viszonyult hozzá, és élvezettel hallgatta a nő által elmondott népmeséket.

Pár nappal azt követően, hogy a három férfi elhagyta a tábort, gyilkos szélvihar támadt. „Ilyen hófúvást még életemben nem láttam” – jegyezte le lehangoltan a naplójába Knightot. Crawfordot, Galle-t és Maurert soha nem látták többé.

Ápolónő és vadász

A táborban Knight állapota rohamosan romlott. Hamarosan föl sem tudott kelni, testét kék foltok tarkították, ínyéből potyogtak a fogai. Bár még soha nem volt a kezében fegyver, Blackjack ráébredt arra, hogy friss húst kell hoznia, ahhoz, hogy Knightot életben tartsa.

Blackjack a Donaldson fedélzetén, útban hazafelé

Törékeny testalkata ellenére fogta a hozzá képest óriási vadászpuskát, és megtanult vele lőni, sőt még egy emelvényt is épített, amelyről kiszúrhatta a félelmetes jegesmedvéket.

Blackjack annyira félt a fehér szőrű „szörnyetegtől”, hogy puskával a kezében aludt el, azon célból, hogy egy esetleges „közeli találkozó” alkalmával meg tudja védeni magát.

A fiatal nő legjobb tudása szerint gondoskodott Knightról, aki ezért cserébe állandóan szitkozódott és könyveket hajigált a nőre. Blackjack ennek ellenére rettegett attól, hogy a férfi egy nap nem fog felébredni, és egyedül marad a szigeten.

„Ha bármi történne velem, és bebizonyosodik, hogy meghaltam (…) Kérem adják oda minden ingóságomat Bennettnek – írta naplójába a nő. „Elképzelni sem tudjátok mennyire boldog lennék, ha hazajutnék”. Június 23-án, amikor rápillantott Knight merev, kihűlt testére, félelme beigazolódott.

Végső fázis

Bár a végtelen, csendes és fagyos szigeten az élet egyes-egyedül megterhelővé vált, Blackjack felvette a kesztyűt és harcolt az életben maradásért. Számolta a napokat a Galle írógéppapírjából készített naptáron, és még egy pár papucsot is varrt fiának – nem adta fel a küzdelmet.

Csapdákat állított fel rókáknak, és megtanulta levadászni a madarakat és a fókákat. Ez egyáltalán nem volt könnyű, és minden egyes elszalasztott alkalommal közelebb került saját végzetéhez. Amikor a saját maga által bőrből készített csónakját elfújta a szél, a keserűségtől sírni kezdett, de nem adta fel és támaszt talált keresztény hitében. Július 23-án ezt írta a naplójába: „Hálás vagyok az Istennek, hogy élek.”

Ada Blackjack fiával 1923-ban

Ada megpróbáltatásai 1923. augusztus 20-án értek véget. A fiatal nő csaknem két évet töltött a Vrangel-szigeten. Amikor a Donaldson legénysége a tábor közelébe ért, Adát elborították az érzelmek, sírni kezdett. Amikor a megmentői a társai felől érdeklődtek a nő csak ennyit mondott: „Senki nincs itt rajtam kívül. Egyedül vagyok.”

Felemás happy end

Blackjack története azonnal címlapsztorivá vált. A média egyrészről bálványozta hősiességét és kitartását, másrészről kritizálta a női Robinson Crusoe-nak hívott Adát, hogy nem tett meg mindent Knightért. Blackjacket nem érdekelte a felhajtás, ő a fiával szeretett volna találkozni.

Végül a Vrangel kalandért járó pénzből Seattlebe vitte fiát kezeltetni. A pénze elfogyott, és míg Stefansson és mások vagyonokat kerestek a róla és szerencsétlenül járt társairól szóló szenzációhajhász könyvekből, Ada Blackjack folyamatos anyagi gondokkal küszködött.

Miután megszületett második fia, Billy, Ada nem bírta tovább a nyomást, és kilenc évre otthonba adta fiait. Később visszatért Alaszkába, ahol rénszarvaspásztorként tevékenykedett. A nő Robinson Crusoe-t 85 éves korában érte a halál.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/100869/pics/16016351863017139_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?