Gyakran tették próbára a középkori szenteket a pókok

Tücsök, pók és imádkozósáska ábrázolása egy 14. századi itáliai krónikában

Napjainkban már a kóros félelmek közt is széles körben ismert az arachnofóbia, azaz a pókoktól való irracionális rettegés. Kétségtelen, hogy a legtöbb emberben – ha nem is kóros mértékben – bizonyos fokú riadalmat okoz a nyolclábúak látványa. A középkorban sem volt ez másként, azonban ennek más okai voltak, ráadásul pozitív értelmezései is léteztek a pókoknak.

A szentek megpróbáltatásai

Egy kora 12. századi napon a később Magdeburgi Szent Norbert néven ismert pap misét celebrált egy kriptában, amikor egészen váratlan dolog történt: egy nagyméretű pók esett a miseborba. Norbert ezt látta, és igencsak megijedt, azonban végül bátorsága kerekedett felül: amikor arra került sor, kiitta a kupa tartalmát. A mise végeztével az oltár előtt maradt, imádkozva Istenre bízta sorsát. Ekkor elkezdett viszketni az orra: miután megvakarta, tüsszögni kezdett – és a pók is távozott orrlyukán át.

A névtelen szerző számára, aki feljegyezte e történetet, Szent Norbert esete a hit erejét bizonyította: hite lehetővé tette, hogy lenyelje a pókot, jutalma pedig az volt, hogy a rémisztő állat biztonságosan távozott testéből, anélkül hogy ártott volna neki.

Bizarr módon a történet egyáltalán nem egyedi. Számos szent papról írták az idők során, hogy ugyanezen dilemmával kerültek szembe celebrálás közben. A póktól való megszabadulás módja változó: van, amikor a viszkető bőrön át másznak elő, vagy különböző testtájakon keletkező kelésekből, illetőleg véreztetéskor a seben át távoznak. Az azonban általános toposz, hogy nem csupán élve, de teljesen épen bújnak elő – hogy aztán megöljék és ereklyeként őrizzék meg őket.

Az ilyen esetek azonban nem kizárólag a szent életű klerikusokkal esetek meg, és a kérdést, hogy mi a teendő, ha egy pók vagy egyéb állat (például egy légy) a megszentelt borba esik, komoly írásokban taglalta több egyházfi.

Aggodalmuk fő forrása a transzszubsztanciációban (átlényegülésben) való hitből fakadt: ha a bor a megszenteléssel valóban átváltozik Jézus vérévé, a bele eső állatot nem szabad egyszerűen kiszedni vagy kitessékelni onnan, és eldobni vagy útjára engedni. Egyes magas rangú klerikusok ezért azt javasolták, az idegen testet a borral együtt le kell nyelni, bármennyire kellemetlen vagy kockázatos is.

Felmerültek azonban egyéb vélemények is: volt, aki szerint gőgösség azt gondolni, hogy Isten közbeavatkozik a pap életének megmentésére, mások pedig azt a nem elvetendő szempontot hangsúlyozták, hogy a különféle állatok lenyelése miatt a celebráló pap akár el is hányhatja magát mise közben.

E két oknál fogva többen is úgy látták, biztosabb óvatosan eltüntetni szem elől a pókot, például a miseborral együtt az annak szabályszerű kiöntésére szolgáló szakráriumba önteni, avagy elégetni, hamvait pedig a templom ereklyegyűjteményébe helyezni.

Félelem és undor kiváltója?

Amellett, hogy a Szent Norbertéhez hasonló történetek a középkori vallásértelmezési gyakorlat sokszor rendkívüli szószerintiségét is jól bemutatják, arra is rávilágítanak, hogy a pókoktól való elterjedt félelem nem új keletű dolog.

A nyolclábúaknak azonban társítottak pozitív tulajdonságokat is a középkorban: hálójukat lázcsillapításra és apróbb sérülések gyógyítására tartották alkalmasnak, egyes teológusok pedig (azon hittétel nyomán, mely szerint Isten minden állatot az emberiség javára teremtett) amellett érveltek, hogy a jó kereszténynek példát kell vennie a pókok állhatatos munkavégzéséből.

Mindazonáltal a pókok többnyire inkább a félelem és az undor forrásai voltak a középkorban is, ráadásul ekkoriban az ördöggel is kapcsolatba hozták őket: a középkori írott forrásokban gyakran előfordul a hasonlat, amely a legyeket hálójában elkapó pók és az embereket bűnbe csábító ördög között von párhuzamot. E hiedelmek kontextusában a pókokat lenyelő egyházfiak azt is bemutatták, hogy Isten, a szentség és a szent életű ember együttesen képes legyőzni a bűnt.

Pókot ábrázoló fametszet 1547-ből (kép forrása: Wikimedia Commons)

Érdekesség, hogy habár az Európában honos pókfajok többsége semmiféle veszélyt nem jelent az emberre, elterjedt volt az a hit – a korabeli orvosok körében is – hogy a pókot lenyelő ember életével fizet, vagy legalábbis súlyosan megbetegszik. Számos dokumentált esetről tud a történettudomány, amelyben emberek így próbáltak öngyilkosságot elkövetni.

E nézetből eredeztethető az is, hogy egyes póklenyeléseket tárgyaló történetekben a papot azonnal véreztetni kezdik: úgy tartották, ezzel az állat mérgét azonnal ki tudják vonni a szervezetből. A legendák nagy részében a pók élve mászik elő a sebből, egyértelműen bizonyítva, hogy csoda törrtént.

Nem csak a pókokat féltek lenyelni a középkori emberek: a békák, kígyók, férgek és más „undorító” állatok szándékos vagy véletlen elfogyasztása esetére meglehetősen radikális praktikákat javasoltak a súlyos egészségkárosodás megelőzése érdekében.

Az egyik orvosi tanács például úgy szólt, a kígyót nyelt embert fejjel lefelé kell lógatni egy sült borjúhús közelében, hogy az kicsalja a gyomrából az állatot. Eközben az ember családtagjainak készenlétben kell állniuk körülötte seprűkkel vagy egyéb eszközökkel, hogy elpusztítsák az előbújó csúszómászót.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/100748/pics/16013776528803714_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?