Minden állítólagos előnye ellenére nem vágytak az öregségre a középkori angolok

Agnolo Bronzino: Idős hölgy portréja (1540 k.) (kép forrása: Wikimedia Commons)

Régóta tartja magát az az elmélet, amely szerint a középkorban – különösen a normann hódítás előtti Angliában – az emberek jóval kevésbé tartottak az öregedéstől, egyes esetekben egyenesen kívánatosnak is tartva azt, mivel általa nem csupán bölcsességre, de jámborságra is szert tehettek. Napjaink kutatásai szerint ez korántsem fedi teljességgel a valóságot.

Szépkorúak aranykora?

Milyen volt idősnek lenni a középkorban? A kérdést vélhetően kevesen járják körbe alaposabban, mint Dr. Thijs Porck, a Leideni Egyetem kutatója. Publikációiban ellene megy annak az angol történetírásban régóta élő képzetnek, hogy a késő angolszász kor (az 1066. évi normann hódítás előtti időszak) egyfajta „aranykora” volt a szépkorúságnak.

Az elmélet szerint ekkoriban azt, hogy valaki megérte, hogy idős legyen, a bölcsességgel és a jámborsággal hozták összefüggésbe. E következtetésre a történetírás az elérhető korabeli irodalomból, annak az öregséggel kapcsolatos szóhasználata és az idősekre tett utalásai alapján jutott.

Dr. Porck szerint az elképzelés „elégtelen bizonyítékon alapszik, és figyelmen kívül hagy számos aggodalmat, amelyet költők és bibliamagyarázók is felhoznak szövegeikben az öregkor érzelmi és fizikai hátrányaival kapcsolatban.”

Számos példával amellett érvel, hogy „sok idős angolszász számára a jelek szerint kéz a kézben járt a fizikai és mentális gyötrelem állapotával”.

„Az életkor e visszahatásai széles körben fellelhetők az irodalmi anyagban: a költészetben az öregedést jellemzően az egészség, a boldogság és a társadalmi státus elvesztésével társítják – több vers is a bánkódó idős embert szólaltatja meg, élénk leírásokat adva az öregedő testről, ez a tompuló érzékek felsorolásával igen gyakori toposz az óangol bibliamagyarázatokban” – magyarázza Porck.

Ki számít idősnek?

Mikortól számított valaki idősnek az angolszász korban? „Általában véve az öregség meghatározói a középkori Angliában jellemzően egy 50 feletti embert képzeltek el, aki már van túl a fizikai fénykorán, de a tapasztalat bölccsé tette.

Mindez első hallásra úgy tűnhet, ellentmond annak a ténynek, hogy ekkoriban az emberek jellemzően igencsak korán haltak, azonban a kutató emlékeztet Peter Stearns 1980-as években végzett munkája alapján, hogy ha valaki túlélte a kisgyermekkor számtalan leselkedő veszélyét, jó esélye volt arra, hogy megérje az öregséget.

Tarszoszi Theodórosz érsek körülbelül 65 éves korában érkezett Angliába, és egészen 88 éves koráig ült a canterburyi érseki székben. Vele együtt érkezett észak-afrikai társa, Canterburyi Hadrianus a hetvenes éveiben hunyt el.

Porck elmondása szerint az életkort négy korra osztva magyarázták a középkorban: gyermekkor, ifjúság, középkor, öregkor. Számos egyéb fogalom is négyes osztásban szerepelt a korabeli köztudatban: a galénoszi vérmérséklet-elmélet négy testnedve (vér, sárga epe, fekete epe, nyák), illetve a négy évszak ugyanazon egyetemes természetkép részét képezte.

Nemek, testnedvek és öregedés

A témába vág a Readingi Egyetem professzora, Roberta Gilchrist Középkori élet: régészet és az élet útja című műve, amely a kor egy későbbi szakaszát (1050-1540) tekintve hasonló következtetésre jutott, mint Dr. Porck, azonban figyelmet szentelt a férfiak és nők öregedésével kapcsolatos nézeteknek is:

„A testnedv-egyensúly kulcsfontosságú változója a hő volt, amelyet a nemi különbségek felelősének tekintettek: a férfiakat melegnek és száraznak tartották, ellentétben a nőkkel, akik hidegek és nedvesek voltak. Az összetétel változott az idő előrehaladtával – a férfiak hidegebbé és nedvesebbé váltak az öregedéssel, míg a nők szárazabbá.”

Jan Gossaert: Idős házaspár (valamikor 1510 és 1528 között) (kép forrása: Wikimedia Commons)

„A férfiak lényegi hője miatt az elmélet szerint a hímnemű magzatok gyorsabban növekedtek, és úgy gondolták, ezáltal képesek a férfiak tápanyagokat fordítani a felnőttkori arc- és testszőrzet növekedésébe is. Ezzel szemben a nők hidegsége hosszabb életet biztosított számukra.”

„A női testtípusról úgy tartották, a hő hiányát tükrözi: a nők túl hűvösek voltak az ondó előállításához, ez pedig puha, gyenge testet és alacsonyabb fokú intellektust eredményezett: vizes természetük szeszélyes természetükben is leképeződött, ellentétet képezve a morálisan állhatatos férfival. A női testet hideg, nedves tulajdonságai e nézetrendszer szerint hajlamossá tették az oszlásra és a rothadásra, ami rossz szagokhoz vezetett az életben, a halált követően pedig gyorsabb lebomláshoz” – írta Gilchrist.

A középkorban tehát nem csupán negatív – az eredeti nemi jellemzőket kicsorbító – folyamatként tekintettek az öregedésre, de másként kezelték azt a férfiak és nők körében. A megöregedés korántsem volt ritka dolog – maga Hitvalló Eduárd király is a hatvanas éveiben járt 1066-os halálakor, Malmesbury híres repülő szerzetese, Eilmer pedig egy súlyos sérülést követően is sokáig élt: miután házi készítésű szárnyaival leugrott egy torony tetejéről, és összetörte alsó végtagjait, évtizedekig élt tovább mozgáskorlátozottan.

Az efféle légi baleseteket el nem szenvedők sem várták azonban különösebb izgalommal az öregkort, és nem is tartották kellemes folyamatnak.

Romló látás, romló kedv

Dr. Porck rámutat, számos korabeli levél is fennmaradt, amelyek írói az öregedés különböző tüneteire panaszkodnak. Az írni-olvasni tudóknak hamar feltűnt, hogy a kisebb betűméretű szövegeket már nem képesek elolvasni, a középkori írásban bevett összevonásokra és rövidítésekre ez különösen igaz volt.

A korabeli költészet kiemelte nem csupán az öregedés fizikai fájdalmait és mindennapi nehézségeit, de a barátok és ismerősök egyre gyakoribb halála által hagyott érzelmi űrt is.

A bibliamagyarázatokban (homíliákban) pedig szintén jobbára negatív értelmezésekkel lehet találkozni: az angol papok nem próbálták szavaikkal jobb kedvre deríteni az öregedőket, sokkal inkább a földi lét értelmetlenségére világítottak rá az öregedés elkerülhetetlenségével, vagy – egyes esetekben – a pokol kínjainak előrevetítéseként magyarázták. Porck szerint nem véletlen az sem, hogy a mennyországot olyan helyként festették le, ahol az ember kortalan.

„Az idősek bölcsessége és jámborsága iránti egysíkú tisztelet helyett az angolszászok öregedéshez való viszonya aggodalmat, vagy akár félelmet is tükröz. E tekintetben nem különböztek oly mértékben más korok embereitől, mint ahogyan azt eddig sokan állították.”

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/100410/pics/16006892603064649_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?