Hatékony, de alkalmazkodásra képtelen sereget eredményezett a hírhedt spártai nevelés

Jean-Jacques-François Le Barbier: Spártai nő pajzsot ad fiának (1827). (kép forrása: Wikimedia Commons)

Spárta városállam harcosai az ókor óta a megadásra nem hajlandó, a végsőkig küzdeni képes katona ideálját jelentik. A „spártai” szót ma is a fájdalomra és a nehéz körülményekre érzéketlen, szándékosan a rideg és kemény életmódot választó emberekre használják leggyakrabban.

Thermopülai hősei

A spártai hősiesség kétségtelenül leghíresebb példája a Kr. e. 480-ban vívott thermopülai csata, melynek során a városállam 300 válogatott harcosa az utolsó vérig védelmezte a szűk Thermopülai-szorost a sokszoros túlerőben lévő perzsákkal szemben, hogy időt nyerjenek a görög poliszok szövetségének a védekezésre való felkészülésre.

„A többi városállam is megfelelő haderővel rendelkezett, de a legtöbben Spártaét ismerték el a legjobbnak” – monda el Kimberly D. Reiter, az ókori és középkori történelem docense a floridai Stetson Egyetemen.

Hogyan tettek szert félelmetes képességeikre a spártaiak? Az egyik legfontosabb tényező az úgynevezett agogé volt, a városállam oktatást és katonai kiképzést végző rendszere, amely kemény – gyakran szélsőségesen kegyetlen – módszerekkel készítette fel a spártai ifjakat polgári és katonai kötelességük teljesítésére.

„Az agogé célja a katonai értékekre való nevelés volt: az erő, a kitartás, a szolidaritás” – írta a néhai kanadai történész, Mark Golden. Azonban mindezt meglehetősen súlyos áron érte el – a spártai fiúk gyermekkora traumatikus élmények sorozata volt.

A lehető legkorábban elkezdeni

Plutarkhosz (Kr. u. 46 vagy 48 – 125 vagy 127) ókori görög történész évszázadokkal Spárta fénykora (Kr. e. 400 körül) után írt több értekezést is a városállam működéséről.

Leírásai szerint a katonák kiválogatása már a születés után nem sokkal megkezdődött, amikor a spártai vének tanácsa az újszülött fiúgyermekeket szemügyre vette. Plutarkhosz szerint csak az „erősnek és szívósnak” tűnő gyermekeket hagyták életben, míg a gyengének vagy nem egészségesnek tűnőket a Taigetosz hegység lábánál kitették, hogy az istenek döntsenek sorsukról.

Innen a történetíró szerint bárki szabadon elvihette őket, vagy az elemek végeztek velük (a közhiedelemmel ellentétben Plutarkhosz nem ír arról, hogy a gyermekeket a hegyről a mélybe vetették volna). Plutarkhosz művein kívül azonban semmilyen korábbi forrás nem ír az „apothetai” („kihelyezés”) nevű gyakorlatról, így az legfeljebb egy igen tartós történelmi mítosznak tekinthető.

Ami bizonyos, hogy a spártai fiúgyermekeket a szülők korán, hétéves koruk körül átadták az államnak nevelésre. Az agogé keretében csoportokba szervezték őket, amelyek együtt éltek, tanultak és edzettek, a későbbi vezetők pedig már ekkor megmutatkoztak viselkedésük alapján – ők szervezeték a csoport életét és parancsoltak a többieknek, egyúttal azonban példamutatásban is élen jártak.

Plutarkhosz szerint a spártai fiúk nem sok egyetemes taníttatásban részesültek, azonban Stephen Hodkinson, a Nottinghami Egyetem ókorral foglalkozó professor emeritusa szerint a korabeli források arra utalnak, ők is megkapták a görögöknél megszokott elemi oktatást: írásból és olvasásból, számtanból, énekből és táncból.

A keménységet a fiúk ellátásában is hangsúlyozták: lábbelit nem kaptak, így hozzászoktak a mezítláb járáshoz, továbbá egyetlen, köpenyszerű ruhát kaptak csupán egész évre, amely a hidegtől igencsak kevés védelmet nyújtott. Meg kellett tanulniuk fekhelyet és menedéket készíteniük a természetben, ami a későbbiekben is hasznos tudásnak bizonyult a hadjáratokon.

Ahogy nőttek, a spártai fiúkra egyre több fizikai megterhelés várt. Rendszeresen meztelenül kellett felvonulniuk felnőtt elöljáróik előtt, akik alakjukat és edzettségüket mérték fel ezen keresztül – azt, aki ránézésre nem tűnt elég edzettnek, megkorbácsolták.

Brutális versengés

A futóversenyek és a birkózás mellett a fiúk rendszeresen egyfajta csoportos küzdelemben vettek részt, amelyben a két csapat egy kijelölt „szigetről” igyekezett kiszorítani a másikat. Szabályok nemigen voltak, az ütések, rúgások és lökések mellett a szembe nyúlás és a harapás is megengedett volt.

Spártaiak és perzsák küzdelme a Kr. e. 479-ben a plataiai csatában (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az állandó igénybevételt nehezebbé tette, hogy az ifjaknak korántsem adtak eleget enni. A Spártát fénykorában látó Xenophón (Kr. e. 434 vagy 427 – Kr. e. 355) szerint ennek egyik célja az volt, hogy vékonyak maradjanak, amitől a szigorú katonai rendszer megalapozója, Lükurgosz arkhón úgy gondolta, magasabbra nőnek.

A szinte állandó éhség azonban arra is rákényszerítette a spártai fiúkat, hogy maguk nézzenek élelem után, bármilyen forrásból, ezzel a harctéri rekviráláshoz szükséges képességekre is szert tettek. A lopást mindazonáltal szigorúan büntették (általában korbácsolással), ami az éheztetés harmadik célját szolgálta: ravasz és agyafúrt harcosokat nevelt.

A korbácsolás meglehetősen prominens szerepet kapott a spártai nevelésben, és sok esetben megtisztelő próbatételnek is számított a büntetés eltűrése. Az egyik, évente megrendezett versenyen például az ifjaknak egy templom oltáráról kellett a kihelyezett sajtot ellopniuk, miközben azt korbácsokkal felszerelt felnőttek őrizték.

Az agogé „próba általi ítélet” volt, írta Paul Cartledge, a görög kultúra professor emeritusa a Cambridge-i Egyetemen 2003-ban.

A városállam vezetése azonban szükségesnek látta ahhoz, hogy összeszokott, erős, és szívós katonákból álló fegyveres erő védje Spártát mind a külső ellenségektől, mind az alávetett, rabszolgaszerű státuszban élő helóták rendszeres felkeléseitől.

Valóban jobb harcosok voltak a spártaiak?

Szigorú értelemben véve az agogé nem tartalmazta magát a katonai képzést, amely ténylegesen csak felnőttkorban vette kezdetét. Valódi fókusza az volt, hogy engedelmes polgárokat faragjon az ifjakból, akik képesek mindenüket feláldozni Spártáért.

Más görög városállamokhoz képest Hodkinson szerint Spárta „kivételes volt társadalmi-politikai stabilitását tekintve. Ennek oka legalább részben az volt, hogy a fiúk neveltetése olyan viselkedésmintákat szilárdított meg, amelyek a harmóniát és az együttműködést segítették elő.”

Spárta főhivatalnokai, az ephoroszok (kép forrása: Wikimedia Commons)

A spártai neveltetés által a testnevelésre nevezett nagyfokú hangsúly azonban valóban segítette is a spártai harcosokat a csatatéren. „Keményebbé, erősebbé tette őket, jobban bírták a nagy, nehéz fa pajzsot a tűző nyári nap alatt, jobban tudtak lökni és tolni, jobb állóképességük volt” – mondta Cartledge.

A spártai katonai sikerek valódi titka azonban nem a fizikai erő és állóképesség, vagy a fájdalomra és szenvedésre való immunitás volt, sokkal inkább a nagyobb fokú szervezettség. A spártai katonák folyamatosan gyakorlatoztak, hogy taktikáikat tökéletesen tudják kivitelezni. „Valószínűleg a taktikai manőverekben való gyakorlottságuk adta igazán a spártai katonák fölényét a harctéren” – írta J.F. Lazenby A spártai hadsereg című könyvében.

„Xenophón szerint a spártai hadsereg olyan hadmozdulatokra volt képes, amilyenekre mások nem, a képzésüknek köszönhetően” – mondta Cartledge.

Plutarkhosz szerint a spártaiak a rendszeres katonai gyakorlatozás a felnőttek egész élete során folytatódott. „Egyikőjük sem élhetett úgy, ahogyan akart, csak a városban, mint egy hadi táborban, mindig napirend szerint” – írta. Cartledge szerint a spártai férfiak csak 60 éves korukban hagyhatták el a sereget – feltéve, hogy megérték e kort.

Nem voltak legyőzhetetlenek

Az agogé által megalapozott együttműködés és stabilitás azonban „egyfajta ridegséget is eredményezett” Hodkinson szerint. A spártaiak minden hatékonyságuk ellenére viszonylag korlátozott számú harctéri eljárást ismertek, és ha ezek nem váltak be, nem volt „B-tervük”.

François Topino-Lebrun: Pürrhosz ostromolja Spártát (1799-1800 k.) (kép forrása: Wikimedia Commons)

A fennálló viszonyok merev elfogadása, amire az oktatási rendszer nevelte őket, megnehezítette a spártaiak számára a társadalmukban jelentkező gondokkal való szembenézést – ezek legfőképpen a csökkenő lakosságon belül egyre növekvő vagyoni, azaz földtulajdonbeli egyenlőtlenséget jelentették.

Spárta késői időszakában az elsőszülött gyermekek kizárólagos öröklési joga miatt egyre kevesebb család birtokolta a földterület egyre nagyobb részét, és egyre kevesebben tudták magukat ellátni a szükséges hadifelszereléssel is.

„Idővel olyan fogalmi korláthoz vezetett, hogy a spártaiak nem tudtak elképzelni másmilyen életet” – magyarázta Reiter. „Ez rendkívüli mértékben megnehezítette az újítások elfogadását mind a háborúban, mind a politikában.”

A spártaiakat annyira legendásan erőssé és keménnyé faragó rendszer végül vesztükben is közrejátszott: Kr. e. 371-ben Thébai városállam csapatai döntő vereséget mértek a spártai seregekre a leuktrai csatában, főként szokatlan lovassági manőverek segítségével.

A spártai hadrend túlságosan kötött volt ahhoz, hogy megfelelő ellenlépéseket tegyen, és e csatavesztés megtörte a városállam katonai hegemóniáját a görög világban. A spártai harcosok hírneve azonban fennmaradt évezredeken át, méltó emléket állítva erejüknek és állhatatosságuknak.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/100306/pics/16004307381281086_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?