A modern világ térnyerése miatt kellett evakuálni a világ végén élőket

St. Kilda lakói 1886-ban (kép forrása: Wikimedia Commons)

A skót Külső-Hebridáktól több, mint 60 kilométerre nyugatra, az Atlanti-óceánban fekvő St. Kilda egy vulkanikus eredetű, apró szigetcsoport, amely a Brit-szigetek legmagasabb (csaknem 400 méteres) sziklafalaival büszkélkedhet. A külvilágtól rendkívül elzárt szigetek közül mindössze egy volt állandóan lakott, azonban 1930-ra a kevés itt élő ember élete oly mértékben felbolydult, hogy a hatóságok az evakuálásuk mellett döntöttek.

Kathleen Jamie skót költőnő (1962–) szavaival a szigetek hagyományos élete „a modern világ kerekébe lett törve”. Már az őskorból is találni itt nyomait az emberi jelenlétnek, és a régészeti és írott források alapján a középkorban mind ír, mind skandináv portyázásnak ki volt téve a mindössze nyolc és fél négyzetkilométernyi szárazföldet kitevő szigetcsoport.

Első írott említése egy 13. századi izlandi műben, a Guðmundar püspök sagájában lelhető fel, de Forduni János 14. és Hector Boethius 15. századi skót krónikái is említik. Első kézből származó beszámoló azonban csak 1697-ben, a Hebridákhoz tartozó Skye szigetéről származó Martin Martin keze által íródott, Késői utazás St. Kildára címmel.

A szigetek lakossága Hirtára, a legnagyobb szigetre korlátozódott, és nincs feljegyzés arról, hogy valaha túllépte volna a 180 főt. 1727-ben a fekete himlő ezt 42-re csökkentette, és ekkortól kezdve már a száz főt is ritkán érte el.

A behurcolt betegségekre való érzékenység mellett az itteni élet eleve rendkívül veszélyes volt: a szigeteken költő tengeri madarak fészkei – amelyek az elsődleges élelemforrást biztosították – szinte mind a több száz méteres part menti sziklafalak tetején találhatók. Olyannyira gyakran zuhantak a mélybe élelemgyűjtés közben a kildaiak, hogy a halált jelentő eufemizmusuk is innen származott: az illető „túlment rajta”, amikor eltávozott.

A St. Kildára jellemző, egyedi kialakítású raktárépületek, a cleitek egyike (kép forrása: Wikimedia Commons)

A szigetcsoportra vezető utat a kora újkorban kizárólag nyitott csónakban lehetett megtenni a „közeli” Külső-Hebridákról, a gyakori viharok miatt azonban szinte kizárólag nyáron volt lehetséges eljutni St. Kildára. A helyiek szinte semmit sem tudtak a külvilágról, és az sem róluk.

A skót Stuart-ház és az angol trónt átvevő Hannover-ház küzdelmének végét jelentő 1746-os cullodeni csata után felröppentek olyan híresztelések, melyek szerint a legyőzött Stuart Károly Eduárd herceg a távoli szigeteken keresett menedéket. Az utánaküldött angol csapatok egy üres falvat találtak csak Hirtán: a lakók a csónakok közeledtét látva a magasabban fekvő barlangokba húzódtak vissza.

Miután az expedíció tajgai meggyőzték őket, hogy nem portyázó kalózok, és a helyiek szóba álltak velük, kiderült, hogy sohasem hallottak nem hogy Károly Eduárd hercegről, de II. György királyról sem.

A ritkán odaköltöző emberek által újra növekedésnek indult ugyan a szigetcsoport lakossága, de 1852-ben egy teljes harmaduk úgy döntött, inkább Ausztráliában próbál szerencsét. Egyikőjük, egy bizonyos Ewan Gillies története igencsak rendkívüli, és jól jellemzi a korabeli lakók elvágyódását: miután megérkezett Ausztráliába, továbbállt Új-Zélandra, majd az Egyesült Államokba, ahol a polgárháborúban (1861-1865) is harcolt. Ezután kétszer is visszatért Ausztráliába, ahonnan két alkalommal is hazalátogatott St. Kildára, végül pedig Kanadában fejezte be életét. Az otthoniak a „Kalifornia” becenévvel illették.

A legnagyobb törést azonban az első világháború hozta. A brit Királyi Haditengerészet állandó támaszpontot hozott létre, ami az első állandó (rádiós) kommunikációt biztosította a szigetek számára a történelem során. 1918 májusában egy német tengeralattjáró tűz alá is vette a brit létesítményeket, ez azonban emberéletet nem követelt (egy birka pusztult el a támadásban).

A haditengerészet jelenléte elhozta a pénzalapú gazdaságot is St. Kildára, ami miatt jóval kevésbé tudták magukat ellátni az itt élők. A legnagyobb gondot azonban a sorozás jelentette: a fiatal férfiak közül aki nem esett el, már látott valamit a külvilágból, és esze ágában sem volt Hirtán maradni. A lakosság az 1920-as 73-ról 1928-ig 37-re csökkent.

A St. Kilda-i „postacsónak” indítása – az elküldött üzenetek (amelyek jellemzően arról szóltak, miből szenvednek éppen hiányt Hirtán) szerencsés esetben Skóciában, kevésbé szerencsés esetben Norvégiában értek partot

A spanyolnátha és egy sor rossz termésű év csak tovább rontott a helyzeten. Az Aberdeeni Egyetem vizsgálata alapján ráadásul a kevéske termőföld súlyosan szennyezett volt ólommal, mivel trágyázásra részben elhullott tengeri madarak tetemeit, részben a szárazföldről behozott tőzeghamut használtak.

A szigetlakókat végül nagyrészt egyetlen ember, a haditengerészettel ott állomásozó ápolónő, Williamina Barclay győzte meg, hogy hagyják ott kietlen lakhelyüket. Ő vette rá a hatóságokat is, hogy foglalkozzanak a kérdéssel

Az utolsó csepp a pohárban a helyiek többsége számára 1930-ban jött el, amikor egy terhes fiatal nő, Mary Gillies annyira beteg lett, hogy a szárazföldre kellett szállítani, ahol végül kórházban meghalt (habár először vakbélgyulladásként adták meg a halál okát, mint később kiderült, még életet adott lányának, azonban rövidesen mindketten meghaltak a szülés okozta komplikációkban).

1930 júniusától a hatóságok kinevezték Barclay-t képviselőjükké a szigeteken, és ő felügyelte az evakuálás menetét is. Augusztus 27-én a haszonállatokat, augusztus 29-én pedig egyetlen hajóval a megmaradt 37 lakost szállították el Hirtáról a skót-felföldi Morvernbe. A haszonállatokat eladták a szárazföldön, azonban a szigeten tartott kutyákat a vízbe fojtották.

Az egyik lakos szerint az evakuálás ugyan „az elkeseredett szászok [az angolokra használt pejoratív skót kifejezés] műve” volt, sem ő, sem mások nem költöztek vissza a későbbiekben. A szigeten születettek közül az utolsó, Rachel Johnson 2016 áprilisában hunyt el, 93 évesen. Az evakuálás idején nyolc éves volt.

A második világháború során radarlétesítmény, majd az 1950-es években állandó katonai támaszpont létesült a szigeten, amely így váltásokban ugyan, de ismét lakott.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/99883/pics/15995591964764977_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?