Nem amerikai, hanem francia volt a valódi „utolsó szamuráj”

Jules Brunet 1890-ben (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az évszázadok óta a világtól elzárkózó Japánra egyszerre köszöntött rá az újkor a 19. század közepén. Ez nem ment zökkenőmentesen, és egy szimbolikusnak is tekinthető belháborúval is járt az 1860-as évek végén a modern állam és a szamurájok hagyományait őrző hajdani rend képviselői között. A japán haderő korszerűsítésével megbízott francia katonai tanácsadók egyike végül az utóbbiak oldalán szállt harcba.

Népszerű toposz

A Japánt egykor uraló szamuráj kaszt és az őket vezető daimjók és sógunok rideg, a személyes becsület köré épülő világáról régóta igen romantikus kép él a nyugati emberek többségében, és se szeri, se száma az olyan fiktív és valós (vagy legalábbis annak mondott) történeteknek, amelyekben egy külföldi eme újkori lovagi világba csöppenve kivívja a szamurájok megbecsülését.

Ezek közé tartozik a 2003-as Az utolsó szamuráj című hollywoodi mozifilm is, amelyben a főszereplő Tom Cruise egy amerikai lovassági tisztet alakít, aki a hatalmába visszahelyezett, az országot modernizáló Meidzsi császár ellen lázadó szamurájokhoz csatlakozik.

Habár a film egy valódi, 1877-ben történt lázadást alkalmaz a cselekmény háttereként, Cruise karakterének valós alapja egyértelműen egy francia tiszt, Jules Brunet volt. Brunet a francia tüzérség hadnagyaként, majd századosaként éppen a császári hatalomátvétel (a Meidzsi-restauráció) idején tartózkodott Japánban, ahol feladata még az utolsó sógun hadseregének modernizálása volt.

A belpolitikai viszály, majd az ebből kirobbanó, Bosin-háború néven ismert konfliktus során előbb a regnáló sógun, Tokugava Josinobu, majd az ő megadását követően az északi Hokkaidó szigetén megalakított „Ezói Köztársaság” seregeinek vezetésében vállalt fontos szerepet.

Kényszerű modernizálás

A 17. századtól a 19. század közepéig Japán a császárt csupán jelképes figuraként megtartó Tokugava sógunok uralma alatt állt, akik a bezárkózás külpolitikáját látták a legjobbnak a szigetország számára.

Ez 1853-ban változott meg gyökeresen, amikor Matthew Perry amerikai admirális flottájával – a „fekete hajókkal” – behajózott Edo (a mai Tokió) kikötőjébe, és modern fegyverei árnyékában kikövetelte, hogy az Egyesült Államok kereskedőhajói kiköthessenek Japánban. Az esetet követően az amerikaiak egy konzulátust is létrehoztak Simoda városában.

A megszégyenítő diplomáciai vereség sokkolta a sógunt és államapparátusát, amely megosztott volt abban a kérdésben, hogy szabad-e engedni a további modernizálásnak és nyitásnak. Az utóbbi pártján állók maguk elé emelték a két és fél évszázada valódi hatalommal nem bíró császárt, Meidzsit, és háborúba indultak az utolsó sógun, Tokugava Josinobu ellen 1868-ban.

Jules Brunet és a szamurájok

Brunet 1838. január 2-án született az északkelet-franciaországi Belfort városában. Katonatiszti karrierje során 1862 és 1864 között részt vett III. Napóleon császár mexikói intervenciójában, ahol a legmagasabb állami kitüntetést, a Becsületrendet is kiérdemelte.

1867-ben Japán III. Napóleontól kért segítséget a sógun seregeinek korszerűbbé tételéhez a bizonytalan politikai helyzetben. A franciák egy egész kontingensnyi tisztet küldtek, Brunet a tüzérség szakértőjeként lett az expedíció tagja, és a tervnek megfelelően kezdett bele a japán csapatok oktatásába.

A sógun katonája 1867-ben, egy Brunet által készített festményén. Megfigyelhető a nyugati és japán, illetve különböző korokból származó felszerelés és ruházat keveredése (kép forrása: Wikimedia Commons)

A franciák nem önszántukból csöppentek a konfliktusba a következő évben: 1868. január 27-én Brunet és társa, André Cazeneuve százados elkísérték a sógunt és csapatait a császári fővárosba, Kiotóba. Az út célja az volt, hogy egy, a sógunt és rokonait földjeiktől megfosztó császári rendelet visszavonását kiköveteljék.

Még a város előtt útjukat állták a sógun hatalmára régóta fittyet hányó Szacuma és Csósú tartományok urainak (daimjóinak) seregei – e daimjók álltak a kamasz császár által kiadott megalázó rendelet mögött is. Habár a sógun serege háromszor akkora volt, mint a két tartományi sereg – 15 000 fő állt szemben 5000-rel –, felszerelésük súlyosan elmaradott volt az idegen hatalmakkal régóta önállóan kereskedő daimjók seregeiéhez képest.

A császár pártján álló katonáknak huzagolt csövű puskáik, korszerű tüzérségi eszközeik, de még Gatling-féle forgócsövű „géppuskáik” is voltak, a sógun seregében még elterjedtek voltak a lándzsák és más szálfegyverek, tűzfegyvereik többsége pedig elavult, rövidebb lőtávolságú, simacsövű muskéta volt.

A négy napon át tartó küzdelem során a sógun több hadvezére is átpártolt a császáriakhoz, az oszakai várba visszavonuló seregnek azonban a vezér megígérte, hogy személyesen fogja őket vezetni a következő összecsapásba. A sógun azonban megszegte ígéretét: január 30-án az éj leple alatt elszökött kíséretével a várból, és visszatért Edóba (a mai Tokió) a Kaijó Maru hadihajó fedélzetén.

A sógun demoralizált csapatai harc nélkül feladták Oszakát, Brunet és Cazeneuve pedig a Fudzsijama nevű hadihajón tértek vissza Edóba, Enomoto Takeaki admirális kíséretében.

A kitartó európai

A harcok kibontakozásával a külpolitikai helyzet is megváltozott: a Japánnal kapcsolatban álló nagyhatalmak – köztük Franciaország is – semlegességet fogadott a belháborúban, a császár pedig azt parancsolta meg, hogy a francia tanácsadók térjenek haza, és ne segítsék ellenségeit.

A kontingens tagjainak többsége így is tett, azonban Brunet és néhány társa (Arthur Fortant, Jean Martin, André Cazeneuve és François Bouffier) úgy döntött, marad, és harcol a Tokugava-klán és a sóguni államapparátus, a bakufu oldalán.

A francia tanácsadók japán társaikkal Hokkaidón (kép forrása: Wikimedia Commons)

Döntésük pontos háttere máig nem ismert – Brunet gondolataira csupán egyetlen, magának III. Napóleon császárnak címzett leveléből következtethet az utókor:

„A forradalom arra kényszeríti a Katonai Missziót, hogy visszatérjen Franciaországba. Egyedül maradok itt, egyedül akarom folytatni, új feltételek mellett, az eredményeket, amelyeket a Misszió elért, az Északi Párttal együtt, amely a Japánban Franciaország számára kedvezőbb párt. Hamarosan reakció veszi kezdetét, ás az Észak Daimjói engem kértek fel arra, hogy legyek ennek a lelke. A felkérést elfogadtam, mert ezer japán tiszt és altiszt, azaz tanítványaink segítségével irányítani tudom a Konföderáció 50 000 emberét.”

Brunet tehát végső soron azzal magyarázta kitartását uralkodójának, hogy Franciaország számára az a kívánatos, ha a sógun és a bakufu uralja továbbra is a szigetországot. Brunet korábban is hősiesnek mutatkozó személyisége alapján az is könnyen elképzelhető, hogy nagy hatással volt rá a Tokugava-klán szamurájainak harci szelleme, és kötelességének érezte megsegítésüket.

Bármi is járt a francia tüzértiszt fejében, ezt követően valódi veszélyben volt, és semmiféle védelemre nem számíthatott a francia állam részéről.

A szamurájok bukása

Az Edóért folytatott hősies küzdelemben azonban csalódnia kellett: Tokugava Josinobu behódolt a császárnak, és harc nélkül feladta fővárosát, amely ezt követően Tokió néven császári fővárossá vált. A bakufu részéről csupán kisebb, szétszórt csoportok folytatták az ellenállást a krizantémtrónnal szemben.

Közéjük tartozott Enomoto admirális is, aki északra hajózott, hogy az Aizu klán szamurájait fegyverbe szólítva folytassa a küzdelmet. Ez az erő vált az úgynevezett Északi Koalíció magjává, amely a bakufu katonai vezetésének maradványaival együtt küzdött tovább a császári erők ellen.

A sógun csapatai a Fudzsi-hegy közelében, 1867. Brunet saját festménye (kép forrása: Wikimedia Commons)

A Koalíció azonban egyszerűen nem rendelkezett elegendő modern felszereléssel a jobban felszerelt és egyre népesebb császárpárti oldal feltartóztatásához. A fő szigetről, Honsúról 1868 novemberében kiszorultak.

Enomoto továbbra sem adta fel: a Tokugava-flotta maradékával és a néhány francia tanácsadóval az északi Hokkaidó (akkori nevén: Ezó) szigetére hajózott, ahol saját államot és katonai parancsnokságot rendezett be Ezói Köztársaság néven. Ez máig az egyetlen köztársasági állam Japán történelmében, főbb vonásaiban az amerikai állammodellt vette alapul. Elnöke – választás útján – Enomoto lett.

Az ellenállók a Hakodate-félszigeten rendezték be a tél folyamán megerősített állásaikat, és készültek a császáriak elkerülhetetlen támadására. Tisztán látszott ekkor már, hogy a franciák a vesztes oldalon álltak, a megadás azonban nem volt opció.

A Bosin-háború utolsó nagy csatája Hakodate kikötővárosnál és környékén zajlott a szárazföldön és a tengeren, 1868 decemberétől egészen 1869 júniusáig. 7000 császári katona küzdött mindössze 3000 lázadóval.

Habár minden tőlük telhetőt megtettek, az ellenség számbeli és technikai fölénye kilátástalanná tette a helyzetet. Enomoto 1869. június 27-én kapitulált, elfogadta Meidzsi császár uralmát, és az Ezói Köztársaság megszűnt létezni.

Menekülés Japánból

Brunet és a többi francia, mint egy lázadás fő mozgatói immár ténylegesen is életveszélyben voltak Japánban. Szerencséjükre a Coëtlogon nevű francia hadihajó időben kimenekítette őket Hokkaidóról. Innen a francia gyarmat Indokínába, Saigonba szállították őket, ahonnan aztán visszatértek hazájukba.

Habár a japán kormányzat nyomatékosan követelte a franciáktól, hogy büntessék meg Brunet-t és társait a háborúban való részvételükért, erről szó sem lehetett, mivel az esetről beszámoló sajtóanyagok rendkívül népszerűvé tették őket Franciaországban.

Japán tengerészek a Csógei nevű hadihajón, 1867. május 13. Brunet saját rajza (kép forrása: Wikimedia Commons)

Hat hónappal hazatérése után Brunet már ismét a francia hadseregnél volt, és a későbbiekben részt vett az 1870-1871-es francia-porosz háborúban (amelynek során fogságba esett Metz ostrománál), majd a párizsi kommün leverésében is.

Illusztris katonatiszti karrierje során tovább lépkedett felfelé a ranglétrán, mígnem a Japánba küldött kontingens eredeti vezetője, Charles Chanoine hadügyminisztersége idején, 1898-ban meg nem tették a francia hadsereg vezérkari főnökévé. 1911-ben hunyt el, 73 évesen.

Barátja és elnöke, Enomoto admirális sem járt rosszabbul: miután elfogadta Meidzsi császárt uralkodójának, kegyelemben részesült, és altengernagyi rendfokozatig vitte a császári haditengerészetben.

Később sikerült rávennie a császárt nem csupán arra, hogy megbocsásson Brunet-nek, de arra is, hogy többször kitüntesse. A kitüntetéseket, köztük a Felkelő Nap érdemrendet 1881-ben, illetve 1885-ben adták át Brunet-nek a párizsi japán nagykövetségen.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/99730/pics/15992345337953888_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?