Hová lett az ókori világ hét csodája?

A nyugati civilizáció a reneszánsz óta változatlan csodálattal tekint az ókorra, a rómaiak, a görögök, az egyiptomiak és a mezopotámiai államok által elért, az újkoréit meglepően sok szempontból tükröző vívmányokra. Az ókori fejlettség talán legismertebb szimbólumai a világ hét csodájaként ismert építmények: a gízai nagy piramis (az egyetlen, napjainkban is létező csoda), a halikarnasszoszi mauzóleum, az olümpiai Zeusz-szobor, Szemiramisz függőkertje, a pharoszi világítótorony, az epheszoszi Artemisz-templom és a rodoszi kolosszus. A lista, bár meglehetősen rövid életű volt – a legkésőbb épült tagja, a rodoszi kolosszus mindössze 60 éven át állt –, a korabeli és a mai emberek fantáziáját is megragadta, és arra emlékeztet ma is, hogy az emberiség a lehetetlen elérésére is képes. Kevesebb szó esik azonban arról, mi is történt e csodák nagy részével.

A gízai nagy piramis

Valószínűleg a legismertebb ókori csoda az egyetlen, amely napjainkban is létezik: a Kheopsz- (vagy Hufu-) piramis, a gízai piramisok legnagyobbika.

A gízai nagy piramis (kép forrása: Wikimedia Commons)

A Kr. e. 2500 körül Hufu fáraó számára épült monumentális síremlék egészen 1889-ig, az Eiffel-torony elkészültéig a világ legmagasabb építménye volt.

Eredeti, 146,5 méteres becsült magasságából az évezredek során mintegy nyolc métert veszített, azonban máig az egyik legimpozánsabb emberi alkotás a világon.

A becslések szerint 14 évbe telhetett a piramist alkotó mintegy 2,3 millió mészkőtömb kifaragása, a helyszínre szállítása és egymásra helyezése.

A gízai piramisok (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az, hogy pontosan miként is történt ez, illetve az, hogy négy évezreddel ezelőtt az ókori egyiptomiak miként tudták rendkívül precízen az égtájaknak és a csillagképeknek megfelelően elhelyezni műemlékeiket, máig vita tárgya.

A halikarnasszoszi mauzóleum

Uralkodása során az Óperzsa Birodalom Kária nevű tartományának szatrapája, Mauszólosz egy rendkívül impozáns új fővárost építtetett magának és feleségének (egyben nővérének), Artemisziának Halikarnasszoszban (a mai törökországi Bodrum).

A mauzóleum makettja (kép forrása: Wikimedia Commons)

Nem volt kérdéses, hogy a számtalan márványépülettel és -szoborral büszkélkedő város építtetője a halálban is hasonló pompában részesül majd.

Mauszólosz Kr. e. 353-ban bekövetkezett halála után Artemisziát a feljegyzések szerint annyira letaglózta a gyász, hogy vízben feloldva megitta férje és fivére hamvait. Mindazonáltal nem omlott össze végleg: felügyelte a hatalmas síremlék felépítését, az új fővárosra tekintő domb tetején.

A terveket két neves görög építész, Püthiosz és Szatürosz készítette el, a háromszintes építmény három különböző építészeti stílust ötvözött: a térségben bevett lükiai, valamint az egyiptomi és a görög mintát. Az alsó szint körülbelül 20 méter magas volt, és lépcsőzetesen haladt felfelé a következő, 36 görög oszloppal körbevett második szinthez, amelynek tetején helyezkedett el a piramisszerű harmadik.

A mauzóleum maradványai ma (kép forrása: Wikimedia Commons)

Ennek tetején egy négylovas fogat szobra állt, a műemlék teljes magassága ezzel együtt 41 méter lehetett. A Mauszóleión, azaz mauzóleum négy oldalát a négy legnevesebb görög művész díszítette fel különböző frízekkel és szobrokkal.

A mauzóleum fokozatosan, földrengések sorozata által pusztult el, teljes leromlása a középkorban következett be – a 15. században erődítmények építéséhez és megerősítéséhez hordták el utolsó maradványait. A johannita lovagok által Bodrumban felépített, úgynevezett Szent Péter-várban elhelyezték a síremlék legszebben megmunkált szobrait, ezek egy része ma Londonban, a British Museumban található.

Az olümpiai Zeusz-szobor

Olümpia ókori városa, a szakrális jelentőséggel is bíró ókori olimpiai játékok helyszíne is tartogatott egy csodát a látogatóknak: a neves szobrász, Pheidiasz monumentális alkotását, amely a hellének főistenét, Zeuszt ábrázolta.

A Kr. e. 435 körül felállított szobor trónon ülve ábrázolta az istent, a műalkotás fából készült vázon arany-, illetve elefántcsont berakásokból adta ki Zeusz alakját (az ilyen alkotásokat szaknyelven krizelefantin névvel illetik).

A Zeusz-szobor 18. századi elképzelése (kép forrása: Wikimedia Commons)

A nyugat-görögországi klíma miatt a szobrot az olümpiai templom papjainak folyamatosan olajjal kellett ápolniuk, hogy ne induljon korhadásnak. A 12 méter magas szobor a feljegyzések szerint éppen csak befért a szentélybe, ahol elhelyezték.

Zeusz szobra kinyújtott jobb kezében a győzelem istennője, Niké alakját tartotta, baljában egy sas alakjával díszített jogart.

Habár nem a legtartósabb anyagokból készült, Zeusz szobra mintegy nyolc évszázadon át vonzotta a látogatókat, akik közül sokan csak ezért tették meg az utat Olümpiába. Az évszázadok során több veszélyt is túlélt (például Caligula római császárt, aki Rómába akarta szállíttatni, hogy feje helyére saját képmását illessze), azonban végül sajnos megsemmisült – bár ennek időpontja bizonytalan.

Lehetséges, hogy a szobor az olümpiai Zeusz-templom Kr. u. 426-ban történt lerombolásakor pusztult el, de egyes források szerint ezt követően még Konstantinápolyba szállították, ahol végül egy tűzvész emésztette el.

Szemiramisz függőkertje

Habár görög és római források egyaránt részletesen beszámolnak róla, az ókori világ egyik csodája sem annyira rejtélyes az utókor számára, mint a híres babiloni függőkert. Minden, e különös építményről beszámoló forrás ugyanis másodkézből való, és máig nem került elő kézzelfogható bizonyíték arra, hogy valóban létezett.

Ha a különleges kert valóban állt, az a kor színvonalát messze meghaladó építészeti és növénygondozási teljesítményt igényelhetett – egy egzotikus fajokkal teli kertet életben tartani a mai Irak sivatagos éghajlatán ma is embert próbáló feladat lenne.

A függőkert újkori elképzelése (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az egyik elterjedt elmélet szerint a kertet II. Nabukodonozor babiloni király utasítására hozták létre Kr. e. 600 körül. Eszerint a király méd felesége, Amüthisz nehezen viselte hazája (a mai Irán) zöldellő tájainak hiányát.

A Szemiramisz név a görög hagyományból származik, a történetírók egy későbbi babiloni királyné és régens alakjához is társították a legendás kert létrehozását.

A legelterjedtebb elgondolás szerint a kert lépcsőzetesen egymásra épülő tetőkertek sorozata lehetett, a teraszok a források szerint 23 méter magasra nyúltak. Ez egy virágokból álló hegy látszatát keltette, amely a leírások szerint mintha Babilon szívéből nőtt volna ki.

A többszintű kert öntözését emelők és csatornák bonyolult rendszerével oldhatták meg, amely az Eufrátesz folyóból merítette a vizet.

A neves mérnök, Philón (Kr. e. 280-220) leírása szerint „csatornák vezetik a vizet a magasabban fekvő helyekről, részben engedik egyenesen lefelé folyni, részben pedig felfelé erőltetik, visszafelé, egy csavar segítségével.” Ez utalás lehet az úgynevezett arkhimédészi csavar egy korai változatára – ennek legkorábbi példányaira azonban csak a Kr. e. 3. évszázadból létezik régészeti bizonyíték.

Egyes történészek szerint a függőkert létezhetett, de valójában nem Babilonban: Stephanie Dalley, az Oxfordi Egyetem ókori Kelet-szakértője szerint Szennahérib asszír uralkodó alkotta meg a kertet és a hozzá tartozó öntözőrendszert a jóval északabbra, a Tigris folyó partján fekvő Ninivében található palotája részeként.

A pharoszi világítótorony

Az ókori Alexandria kikötőjébe érkező hajók meglehetősen nehéz feladattal álltak szemben, az igencsak sekély víznek és a felszín alatt rejtőző szikláknak köszönhetően. A Kr. e. 331-ben Nagy Sándor által alapított város azonban a Földközi-tenger egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt, így a veszélyek ellenére sokan hajóztak ide.

A biztonságosabb elérést végül a közeli Pharosz szigetén elhelyezett világítótorony biztosította. A neves görög építész, Knidoszi Szósztratosz tervei alapján az építés I. Ptolemaiosz fáraó idején kezdődött el, és fia, II. Ptolemaiosz uralma alatt fejeződött be, Kr. e. 280-270 körül.

A világítótorony elképzelt ábrázolása a kora újkorból (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az ókori források alapján a világítótorony csaknem 140 méter magas volt, amivel az ókori világ második legmagasabb építménye lehetett. A leírások szerint a legszélesebb, négyszögletes alsó részre egy nyolcszögletű, keskenyebb test épült, majd erre egy kör alapú legfelső szakasz. Az épületrészeket egy körkörösen futó rámpa kötötte össze, amelyen felhordhatták a tüzelőanyagot, amely a folyamatos világítást biztosította.

A pharoszi világítótorony fényét állítólag mintegy 50 kilométer távolságból is látni lehetett. Olyannyira hasznos eszköz volt, hogy általa a világítótorony valódi fogalommá vált, és a későbbi korok hasonló építményei is ennek mintáját követték a világ minden táján.

Az ókori Alexandria számos történelmi emlékével együtt sajnos a világítótorony is földrengések áldozatává vált. Bár az ókori város nagy részét a tenger fenekére küldő, Kr. u. 365-ben történt krétai földrengés által keltett szökőárt túlélte, állapota folyamatosan romlott az évszázadok során. A düledező építmény végül a 15. században pusztult el teljesen.

Maradványaira a sziget körüli vizekben francia régészek bukkantak 1994-ben, 2015-ben pedig az egyiptomi hatóságok bejelentették, hogy az ókori csoda újjáépítésére készülnek.

Az epheszoszi Artemisz-templom

Az itt felsorolt alkotásokat elsőként először a világ hét csodájaként említő Szidóni Antipatrosz nem rejtette véka alá, a listából melyiket tartja a leginkább ámulatba ejtőnek: „Az Olümposzon kívül semmi ily csodálatosra nem tekintett le soha a Nap.”

A templom rekonstukciós rajza (kép forrása: Wikimedia Commons)

Mindazonáltal a kis-ázsiai Epheszoszban (a mai törökországi Efes) található templomnak igencsak hányatott sors jutott, ami miatt valójában nem is beszélhetünk egyetlen építményről – Artemisz templomát több alkalommal is újjá kellett építeni.

Az ókori források szerint egy árvíz már a Kr. e. 7. században elpusztította, majd később egy Hérosztratosz nevű, bármi áron hírnévre vágyó gyújtogató áldozatául esett Kr. e. 356-ban, a Kr. u. 3. században pedig a keleti gótok dúlása döntötte romba.

A templom romjai napjainkban (kép forrása: Wikimedia Commons)

Utolsó lerombolása Kr. u. 401-ben történt, ezt követően nem építették újjá. Maradványaiból igen kevés ismert, ezek nagy része a halikarnasszoszi mauzóleum szobraihoz hasonlóan a British Museumban található.

A templom legpazarabb inkarnációja – amelyről Antipatrosz is írt – fehér márványból készült, a 361 méter hosszú és 55 méter széles épület tetejét 127 oszlop tartotta.

A szentély középpontjában Artemisz istennő szobra állt, amelyhez az olümpiai Zeusz-szoborhoz hasonlóan messze földről is elzarándokoltak a hívek, hogy áldozatot helyezzenek el lábánál.

A rodoszi kolosszus

A Kr. e. 282-ben emelt szobor mind közül a legfiatalabb csoda volt, és az elsők között is pusztult el. Kevesebb, mint 60 éven át állt, ez azonban nem jelentette azt, hogy ne tekintették volna továbbra is a világ egyik csodájának.

A napisten Héliosz óriási szobrának elkészítése 12 évig tartott, Lindoszi Kharész szobrász vezetésével. A hatalmas műalkotás annak állított emléket, hogy Rodosz szigete egy egész éven át tartó ostrom után végül felülkerekedett ellenségein.

A kolosszus elképzelt ábrázolása a kora újkorból (kép forrása: Wikimedia Commons)

A legenda szerint az ostromlók hátrahagyott fegyvereinek beolvasztásával nyerték a bronzot és a vasat a kolosszushoz, és egy ostromtornyot használtak fel állványzatként.

Héliosz alakja a feljegyzések szerint 70 könyök (körülbelül 32 méter) magas volt, kezében egyesek szerint fáklyát, mások szerint lándzsát tartott. Az elterjedt ábrázolásmód a rodoszi kikötő bejárata felett, a két partján szétvetett lábakkal mutatja, ilyen teherbírású végtagokat azonban a korabeli öntési technikákkal nem volt lehetséges létrehozni.

A kolosszust Kr. e. 226-ban egy földrengés döntötte le, darabjai pedig a földön hevertek, miután a városállam lakói elutasították a külső segítséget az újjáépítéséhez – arra hivatkoztak, egy orákulum szerint bizonyára megsérthették Hélioszt, ha jónak látta ledönteni.

A kolosszus darabjai ezt követően mintegy 800 éven át a helyszínen maradtak, ahol továbbra is csodájukra jártak az emberek, és megpróbálták elképzelni, milyen lehetett a szobor fénykorában. Idősebb Plinius római történetíró (Kr. u. 23 k. – Kr. u. 79) leírása szerint „fektében is izgatja csodálatunkat és képzeletünket. Kevesek érik csak körbe karjaikkal hüvelykujját, ujjai pedig nagyobbak, mint a legtöbb szobor.

Kr. u. 653-ban az I. Muávija omajjád kalifa vezette arab seregek elfoglalták Rodoszt, és elhurcolták a szobor darabjait, hogy beolvasszák. A leírások szerint a hatalmas mennyiségű fém 900 tevére való tömeget tett ki.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/99592/pics/15989770531716391_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?