Hét pocsék uralkodó a történelemből

A történelem lapjain nincs hiány a pocsék munkát végző uralkodókból, és egy ilyen lista könnyen feltölthető akár egyetlen ország vagy korszak teljhatalmú vezetőivel is. A koronás fők számos módon ronthatnak renoméjukon: lehetnek módfelett keménykezűek és erőszakosak alattvalóikkal szemben, hozhatnak az ország számára katasztrofális kimenetelű döntéseket, vagy egyszerűen csak hanyagolhatják kötelességeiket.

Caligula (Kr. u. 12-41)

Caius Julius Caesar Augustus Germanicus, ragadványnevén Caligula („csizmácska”) az őrültként számon tartott római császárok sorába illeszthető, méghozzá igen előkelő helyre, már ami intézkedései eszelősségét illeti.

Habár uralkodása kezdetben ígéretesnek tűnt, hamar átcsapott a szenátus és a hadsereg vezetésének szándékos és folyamatos megalázásába. Az egyszerű nép körében azzal okozott megbotránkozást, hogy istenné nyilvánította magát – a rómaiaknál ez még a császárok esetében is csak a halál után volt elképzelhető.

Elődjéhez, Tiberiushoz hasonlóan árulás vádjával tartóztatott le szinte véletlenszerűen embereket, azonban Caligula esetében tovább rontottak megítélésén a híresztelések, melyek szerint vérfertőző kapcsolatban állt nővéreivel, valamint hogy a szexuális kicsapongás szinte minden formája része volt az életének – ezek az értesülések nem is alaptalanul kezdtek terjedni.

Claudius páncélos mellszobra (kép forrása: Wikimedia Commons)

Habár a népszerű történet, mely szerint kedvenc lovát is szenátorrá nevezte ki, könnyen lehet eltúlzott, egyáltalán nem áll ellentétben Caligula személyiségével.

Legdurvább hibája azonban mégis a római légiók vezetésének magára haragítása volt. Előbb a tenger ellen indított szürreális „hadjáratot”, melynek során a vízbe parancsolta katonáit, hogy fegyvereikkel a hullámokat csapkodják, majd nagy mennyiségű kagylót gyűjtsenek hadizsákmányul Neptunus istentől, később pedig a germánok ellen indított teljességgel sikertelen akciót.

Az utóbbi művelet kudarca nem akadályozta meg abban, hogy a győztes hadvezéreknek kijáró bevonulással, azaz triumphusszal jutalmazza meg magát Rómába érkezésekor. Kr. u. 41-ben a praetorianus testőrség tagjai meggyilkolták, és a helyére épeszű rokonát, Claudiust kiáltották ki.

XII. János pápa (955-964)

XII. János még a középkori pápaság meglehetősen alacsony mércéjével mérve is kirívóan rossz emlékű vezetője volt a katolikus egyháznak.

A római nemességgel kötött alku keretében mindössze 18 évesen megválasztott egyházfő háborút örökölt elődeitől a Szentszék és II. Berengár itáliai király között, amely a félsziget feletti irányításért folyt.

XII. János

János maga mögött tudhatta I. Ottó német-római császár támogatását, aki felesküdött pápaságának védelmére, azonban az ifjú pápa – borgőzös orgiái közepette – nemigen vette komolyan a szövetséget, és Ottó növekvő hatalmától félve, a háta mögött titokban egyezkedni kezdett az új nyugati császár ellenségeivel, köztük a bizánciakkal és a kalandozó magyarokkal.

Mesterkedése kitudódott, a császár pedig megharagudott, és hatalmát felhasználta János megbuktatására. Szimóniával, gyilkossággal, esküszegéssel és vérfertőzéssel is megvádolták, a helyére pedig új pápát ültettek VIII. Leó személyében.

Miután a császár csapatai ismét visszahúzódtak Rómából, János visszatért, és újra átvette az uralmat a város felett, példát statuálva az ellenpápa támogatóin – volt olyan bíboros, akinek a kezeit vágatta le, és volt olyan érsek, akit megkorbácsoltatott.

Mielőtt azonban teljes erővel megindult volna a pápa és a császár háborúja, János hirtelen meghalt – a korabeli hírek szerint éppen aktus közben, bár abban eltérnek a vélemények, hogy agyvérzés, avagy a dühös férj okozta-e halálát.

János angol király (1377-1399)

A Robin Hood-monda főgonoszává vált János uralkodása intő példa arra, hogy a gyilkosság és az intrikák még akár bocsánatos bűnöknek is számíthatnak uralkodók esetében, az alkalmatlanság azonban aligha.

Habár II. Henrik kedvenc, legkisebb fia volt, a király nem bízta rá egyetlen fontos birtok ügyeinek intézését sem, így már korán megkapta a „földnélküli” gúnynevet (ezt később csak tovább erősítette franciaországi területvesztéseivel).

I. János (kép forrása: Wikimedia Commons)

Bátyja, I. (Oroszlánszívű) Richárd uralma idején sikertelenül próbálta magához ragadni a hatalmat, amíg az nem tartózkodott az országban – Richárd visszatérése után száműzte.

Miután Richárd halála után trónra került, megölette unokaöccsét, Artúrt, félve annak erősebb és jogosabb trónigényétől. Ezt követően kezdett katasztrofális eredményű háborúba II. Fülöp Ágost francia királlyal, melynek során felmenői ősi birtoka, Normandia egészét elvesztette.

Az uralkodásával, valamint gőgös viselkedésével – feleségeikkel szembeni erőszakosságával és vissza nem fizetett kölcsöneivel – is elégedetlen bárók végül fellázadtak, és a Magna Carta Libertatum (Nagy Szabadságlevél) aláírására kényszerítették, amely az angol jogtörténet egyik legfontosabb dokumentumának bizonyult.

János azonban alig hogy aláírta, már szembe is ment rendelkezéseivel, ami újabb belháborút és egy francia inváziót is eredményezett. Egyes zsarnokokat rehabilitált már a történelmi emlékezet – János nem tartozik közéjük.

IV. (Rettegett) Iván cár (1547-1584)

Iván Vasziljevics herceg szinte folyamatos életveszélyben nevelkedett, a moszkvai udvar felette gyámkodó vérszomjas bojárjainak folyamatos egymás elleni küzdelme közepette. Gyermekkori tapasztalatai mélyen elültették benne a nemességgel szembeni bizalmatlanságot és gyűlöletet, valamint a végtelen kegyetlenségre való hajlamot – 13 éves korában egy bojárt már kutyákkal tépetett szét.

IV. Iván (kép forrása: Wikimedia Commons)

Mindössze hároméves korában, 1533-ban lett Moszkva nagyfejedelme, majd 1547-ben elsőként vette fel a minden oroszok cárja címet. A bojárokat letörve, birtokaikat elkobozva létrehozta a szolgáló nemesség jellegzetesen orosz intézményét, amely a nyugat-európai hűbéri berendezkedésnél jóval kiszolgáltatottabb helyzetben tartotta az ország földbirtokosait.

A szolgálati birtokok osztogatása hozta magával több millió ember permanens jobbágysorba taszítását is. Habár idővel az uralkodótól függő nemesek el tudták érni, hogy saját birtokokkal is rendelkezzenek, a szinte rabszolgaként kezelt jobbágyok (holopok) kasztja egészen a 19. század második feléig szinte változatlan maradt.

Iván az ország jókora részét saját birtokaként kormányozta (opricsnyina), amelyen lovas rendfenntartói járőröztek, és szabad kezet kaptak bárki letartóztatására bármilyen okból.

A tatárok elleni hadjáratok mellett hosszúra nyúló háborút kezdett a Balti-tengerre való tengeri kijáratért (az úgynevezett livóniai háborút), ennek során – mivel nem bízott Novgorod városának vezetésében, és attól félt, átállnak a Litván Nagyfejedelemség oldalára – megelőző csapásként felégette a várost, és emberek tízezreit gyilkoltatta le.

Ilja Repin: Rettegett Iván és fia, Iván (1855) (részlet) (kép forrása: Wikimedia Commons)

Magánéletében sem volt sokkal kellemesebb személyiség: 1581-ben annak „szerénytelen” öltözködése okán összeverte terhes menyét, Jelena Seremetyevát, aki emiatt elvetélt. Nem sokkal később az emiatt feldühödött másodszülött fiát, Ivánt a vita hevében jogarával sújtotta fején, halálát okozva.

IV. Iván sok tekintetben bizonyult alkalmas uralkodónak, brutalitásáról, üldözési mániába hajló bizalmatlan természetéről és meggondolatlanságáról azonban már életében hírhedt volt.

II. Rudolf német-római császár (Rudolf magyar király, 1576-1612)

Habár az újabb kori történészek már kedvesebben bánnak Rudolffal, mint a korábbiak, továbbra is az európai történelem legkevésbé alkalmas uralkodói közt tartják számon.

Az Európa jelentős része felett parancsoló férfit gyakran akadályozták az uralkodásban melankolikus, depressziós epizódjai, ideje jelentős részét pedig nem kötelességeivel, hanem az alkímiában és az asztrológiában, valamint a művészetekben elmerülve töltötte.

II. Rudolf (kép forrása: Wikimedia Commons)

Mindez még nem érdemelne különösebben kitüntetett figyelmet, az azonban annál inkább, hogy a keresztény Európa egyesítésének vágyálmával hosszú, értelmetlen háborút viselt az Oszmán Birodalom ellen (a tizenöt éves háború), fellépett az addig az augsburgi vallásbéke által nagyrészt pacifikált protestánsok ellen, majd a magyar rendeknek megtiltotta sérelmeik országgyűlési tárgyalását, ami a Bocskai-szabadságharchoz vezetett.

1605-ben a dinasztia többi tagja rávette Rudolfot, adja át a magyarországi ügyek intézését öccsének, Mátyásnak (a későbbi II. Mátyás királynak), aki a bécsi, illetve a zsitvatoroki békékkel pacifikálta a magyar és a török felet.

Rudolf nem tartotta helyénvalónak öccse engedékenységét, és újabb háborúra készült a törökök ellen, Mátyás azonban a rendek támogatását maga mögé gyűjtve végül arra kényszerítette bátyját, adja át neki a magyar, az osztrák, illetve a morva koronát.

Az uralkodói gyengeség pillanatában lehetőséget látva a cseh protestánsok is követelni kezdték jogaik visszaállítását, amit Rudolf 1609-es felséglevelében teljesített is a Cseh Királyság területén. Ez nem bizonyult elegendőnek, és Rudolf végül seregeit vetette be a cseh protestánsok ellen, akik Mátyás segítségét kérték.

Mátyás elfogatta bátyját, és 1611-ig a prágai Hradzsinban tartotta fogva, amikor is Rudolf a cseh koronát is átengedte öccsének. Egyetlen megmaradt uralkodói címe a valódi hatalommal nem bíró német-római császári cím volt, amelyet kilenc hónappal későbbi haláláig viselt.

Rudolf nemtörődömsége és gyakran sértődöttségből meghozott döntései ágyaztak meg az Európát hosszú időre felforgató, szintén a csehországi vallásszabadság kérdéséből 1618-ban megindult harmincéves háborúnak, uralkodói alkalmatlansága tehát hosszú árnyékot vetett.

I. Ranavalona madagaszkári királynő (1828-1861)

Miközben az európai nagyhatalmak egyre több területet sajátítottak ki gyarmatként világszerte, az Afrika keleti partjai mentén fekvő sziget királynője – miután férje halálát követően magához ragadta a hatalmat – minden lehetséges módon akadályozta a brit, illetve francia térnyerést hazájában és udvarában.

Ennek során azonban olyan kegyetlen módon kormányozta népét, hogy a 20. századi diktátorokkal is felveszi a versenyt – uralkodása alatt Madagaszkár lakossága a becslések szerint 5 millióról 2,5 millióra zsugorodott.

Hatalma megtartásához a hegyvidéki merina népcsoport köréből több tízezer fős haderőt toborzott, amellyel sakkban tarthatta a sziget többi lakóját (Madagaszkár lakossága mintegy 18 különböző népcsoportból áll), és előszeretettel alkalmazta az úgynevezett fanompoana hagyományos gyakorlatát. Ez azt jelentette, hogy a sziget lakosai kemény fizikai munkát vállaltak az uralkodónak az adófizetés helyett.

I. Ranavalona fiaival (kép forrása: Wikimedia Commons)

Ranavalona egy alkalommal egy vadászathoz építtetett magának és egész udvarának egy utat a dzsungelben, a munka mintegy 10 000 ember életébe került. Ehhez hasonló munkálatokkal hatékonyan tartotta legyengült, ellenállásra képtelen állapotban népeit.

Míg hajdani férje, I. Radama király engedélyezte az angol misszionáriusok tevékenységét a szigeten, Ranavalona kíméletlenül sújtott le a kereszténységet felvevő lakosokra, bűncselekménnyé nyilvánítva a vallás gyakorlását.

Az évek során több alkalommal is megkíséreltek végezni vele környezetében, az összeesküvésektől rettegő királynő pedig egyre többekkel végeztette el az úgynevezett tangena-próbát. Ennek során az áldozatnak a szigeten őshonos Cerbera manghas nevű fafajta rendkívül mérgező csonthéjas termését kell lenyelnie három csirkebőr-darabbal együtt.

Ha – a méreg hatására – mindhárom bőrdarabot kihányta, ártatlan volt, ha azonban nem mindet öklendezte fel, vagy belehalt a méreg hatásába, bűnös volt. Madagaszkár népei szinte vallásos meggyőződéssel hittek a tangena igazságában, akkor is, ha tényszerűen bizonyítható volt a vádlott ártatlansága.

A tangena-próbát számos bűnvádra kiterjesztették I. Ranavalona uralma alatt, volt olyan év, amelyben a becslések szerint százezren is ily módon vesztették életüket. Leggyakrabban a boszorkánysággal, a kereszténységgel, illetve a lopással vádolt emberek esetében alkalmazták. A tangena által bűnösnek „bizonyítottakat” tilos volt a családi sírhelyeken eltemetni, ehelyett a sziget nehezen megközelíthető pontjain földelhették csak el őket.

Amikor Ravanalona fia, II. Radama megkezdte uralkodását, egyik első intézkedése volt a gyakorlat betiltása és „ítéleteinek” hatályon kívül helyezése – az intézkedés nyomán tömeges újratemetések kezdődtek a szigeten, mivel Ranavalona hosszú uralkodása alatt szinte minden családban akadt valaki, akit a tangena-próbával mérgeztek meg.

Erre az eseményre azonban hosszú ideig kellett várniuk a madagaszkáriaknak: I. Ranavalona 1828-as uralkodóvá koronázásától 1861-ben, 83 éves korában bekövetkezett természetes haláláig hatalmon maradt.

II. Lipót belga király (1865-1909)

II. Lipót meglehetősen különleges eset: nem a saját országában nyújtott uralkodói teljesítményével érdemelte ki e listán a helyét, hanem azzal az embertelen rendszerrel, amelyet az ettől teljesen különállóan, magánbirtokként kormányzott afrikai gyarmatán, az úgynevezett Kongói Szabadállamban (a mai Kongói Demokratikus Köztársaságban).

A Kongói Szabadállam feladata névleg a helyi lakosság felvirágoztatása, és a helyiek körében gyakorolt rabszolgaság felszámolása volt, azonban Lipót (aki személyesen sosem látogatta meg birtokát) és intézői valóságos terrorállamot hoztak létre az elefántcsont, a Landolphia owariensis fából kinyerhető természetes gumialapanyag, illetve különböző ásványok kitermelése és a világpiacon való értékesítése érdekében.

Miközben a belga uralkodó példátlan mértékben meggazdagodott, a kongói őslakosokat a halál és a csonkítás folyamatos fenyegetésével dolgoztatták. A testcsonkítás – különösen a kézlevágás – általános gyakorlat volt a Kongói Szabadállamban, mind a szökni próbálókkal, mind a kvótákat nem teljesítőkkel, mind az engedetlenek családtagjaival szemben.

II. Lipót (kép forrása: Wikimedia Commons)

Mindemellett Lipót kongói rendőri-katonai ereje, az európai tisztekből és helyi katonákból álló Force Publique gyakorlatilag szabadon megölhető vadakként kezelte a lakosságot.

A kegyetlen gyilkosságok, az embertelen munkakörülmények, az utóbbiak miatt zabolátlanul terjedő betegségek és a kényszermunka által okozott egyéb törések miatt csökkenő születésszám a Kongó-medence lakosságának rendkívül nagy mértékű csökkenését okozták – a becslések 1 és 15 millió közé teszik ennek értékét.

A botrányt Roger Casement ír származású brit diplomata robbantotta ki 1904-es jelentésével, amelyben részletesen leírta Lipót intézőinek brutális gyakorlatát, amellyel a Kongói Szabadállamot kormányozták.

A belga uralkodó hosszú jogi csatározásba kezdett a tények nyilvánosságra hozatala ellen, azonban Casement oknyomozása keltette nemzetközi felháborodás végül arra kényszerítette, hogy lemondjon birtokáról – amelyet a vonakodó belga állam vett át saját gyarmatként 1908-ban. Az óriási ország (Algéria után a második legnagyobb a kontinensen) 1960-ban nyerte el függetlenségét.

Lipót nem sokkal birtoka elvesztése után, 1909-ben halt meg anélkül, hogy bármilyen módon felelősségre vonták volna a népirtással is felérő bűncselekményeiért. A Belgium által már ekkor hatalmas szégyenként megélt Kongó-ügy miatt temetési menetét az összegyűlt tömegek végig fújolták.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/98888/pics/15972286403402786_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?