Súlyos áldozatokkal és kevés eredménnyel járt „Hitler benzinkútjának” bombázása

Alacsonyan szálló amerikai B–24-es bombázó a ploiești-i olajfinomítók felett, 1943. augusztus 1. (kép forrása: Wikimedia Commons)

1943. augusztus 1-jén a kora reggeli órákban összesen 177 darab B–24 Liberator típusú bombázórepülő emelkedett a levegőbe a líbiai Bengázi közelében található szövetséges kifutópályákról, és mintegy 1700 főnyi személyzetükkel északkelet felé vették az irányt a Földközi-tenger felett. Kezdetét vette a Tidal Wave (Szökőár) hadművelet, a második világháború egyik legmerészebb – és legdrágább – bombázómissziója.

Alacsonyan repülve

A küldetés célpontja a romániai Ploiești városa közelében fekvő olajfinomító-komplexum volt, amely a Harmadik Birodalom és szövetségeseinek haderői által használt üzemanyag mintegy egyharmadát biztosította.

A „Hitler benzinkútja” névvel is illetett finomítók óriási stratégiai jelentőséggel bírtak a szövetséges vezetés számára, amely abban reménykedett, hogy megsemmisítésével halálos csapást sikerül mérni a német hadigépezetre.

Addigi hasonló csapásaik során a szövetségesek a nagy magasságból végrehajtott, „precíziósnak” nevezett (a kifejezés a mai technika ismeretében megmosolyogtató) bombatámadásokat részesítették előnyben. Az igen jól védett ploiești-i olajfinomítók sikeres megtámadásához azonban új tervre volt szükség.

Jacob Smart ezredes fejéből pattant ki a célpont meglepetésszerű, alacsonyan történő megközelítése, amellyel a bombázók nagyobb eséllyel kerülnék el a német radarberendezések általi érzékelést.

Ekkoriban a B–24-es volt az egyetlen bombázótípus a szövetségesek hadrendjében, amely képes volt megtenni az oda-vissza több, mint 3000 kilométeres távot Bengázi és Ploiești között. Az amerikai hadsereg légierői (önálló fegyvernemmé csak 1947-ben vált) öt, B–24-esekkel repülő bombázócsoportját jelölték ki a feladatra: a 9. légierőtől a 98. és 376., míg a 8. légierőtől a 44., a 93. és a 389. bombázócsoportot.

„A lényeg az volt, hogy a bombázórajok teljes rádiócsendben követik egymást a célponthoz, hogy ne legyen esélyük a német ütegeknek felkészülni rájuk” – mondta el Joe Duran, akinek egy rokona, Joseph Avendano a 93. bombázócsoport kötelékében vett részt a ploiești-i misszióban.

A „vándorcirkusznak” is nevezett 93. bombázócsoport már az észak-afrikai partraszállás, a Torch (Fáklya) hadművelet során kitüntette magát, és Olaszország inváziójában is tevékenyen részt vett – az egység tagjainak csoportképe 1943 júliusában a Life magazin címlapján is megjelent.

A küldetés félresiklik

Ploiești bombázása bizonyult azonban végül a 93. bombázócsoport legkeményebb megpróbáltatásának. A gondok a felszállás után azonnal sokasodni kezdtek – a bombázókat rendkívüli mértékben túlterhelte a bombák tömegén felül a rengeteg üzemanyag, amelyet magukkal kellett vinniük.

Egy B–24-es már ekkor lezuhant, és több másik is kénytelen volt visszafordulni az Adriai-tenger felett. A Balkán-hegységen már csak 167 amerikai bombázó repült át, mintegy 3,3 kilométeres magasságban.

A Sandman nevű B–24-es felszálláshoz készül Bengázinál (kép forrása: afhistory.af.mil)

Amikor a rajok elkezdték csökkenteni repülési magasságukat, egyre jobban széttagolódtak, a két vezércsoport – a 376. és a 93. – messze a többiek elé került. Bulgária felett a bolgár légierő is rátámadt az amerikai bombázókra.

A helyzeten tovább rontott, hogy a 376. bombázócsoport vezérpilótája egy ponton rossz irányba fordult, és a csoport Ploiești helyett Bukarest felé vette az irányt. Több repülő személyzete is megtörte a rádiócsendet, hogy közölje a hibát, amelyet végül sikerült korrigálni.

A 93. bombázócsoport a terv szerint észak felől közelítette volna meg az olajfinomító-komplexumot, megkerülve a jelentősebb légvédelmi állásokat, azonban a zűrzavarban végül déli irányból érkezett a célponthoz, ahol az ütegek nagy része volt – köztük a legnagyobb tűzerejú, 88 milliméter űrméretű lövegek is.

Ennek eredményeként a bombázók óriási tűz alá kerültek. Addison Baker alezredes repülőgépe, a Hell's Wench (A Pokol Szajhája), miután több találatot is kapott, lassan ereszkedni kezdett. Még lebombázta a kijelölt célpontot, azonban a bombák kioldása sem segített, és nem tudott feljebb kúszni a levegőben.

Alacsonyan szálló B–24-esek Ploiești közelében (kép forrása: Wikimedia Commons)

A B–24-es végül egy mezőre zuhant, személyzete mind odaveszett. Baker és másodpilótája, John Jerstad hadnagy posztumusz a Kongresszusi Becsületrendet (Congressional Medal of Honor, az amerikai haderőben szolgálók által elérhető legmagasabb kitüntetést.

A többi bombázócsoportnak ugyan valamivel kevesebb, de szintén nagy mennyiségű ellenséges tűzön keresztül kellett haladnia, egyikőjüknek a még északabbra, Câmpina közelében lévő olajmezőt is meg kellett támadnia. Az amerikai támadás során a román légierő vadászrepülői 59, míg a német Luftwafféi 89 harci repülést hajtottak végre.

Az alacsonyan szálló bombázóknak a saját bombáik által az olajfinomítók berendezésében keltett hatalmas robbanásokkal is számolniuk kellett. „Lejjebb és lejjebb mentek, mígnem a fák felett, vagy már éppen a föld felett repültek, hogy elkerüljék a légvédelem tüzét” – magyarázta Duran. „Faágakat találtak később a bombatérben, meg szögesdrótot, ami jól mutatja, hogy tényleg majdnem elérték a földet.”

A „véres vasárnap” hősies volt, de sikertelen

A Bengáziban felszállt 177 darab B–24-esből csupán 92 tért vissza a Tidal Wave hadműveletről. 54-et lőtt le a légvédelem, illetve a Luftwaffe, valamint a román és a bolgár légierő vadászrepülői (utóbbi vadászpilótáinak ezek voltak a háború során az első légigyőzelmei).

A Columbia Aquila olajfinomító lángol a támadást követően (kép forrása: Wikimedia Commons)

Bengáziban 88 bombázó szállt le, négyet a Cipruson található brit légitámaszpontra irányítottak, további nyolc repülő pedig a semleges Törökországban volt kénytelen leszállni, ahol a hatóságok lefoglalták őket, így az amerikaiak számára ezek is a veszteségek közé számítottak.

310 főnyi amerikai személyzet vesztette életét, 108 esett ellenséges fogságba, 78-ukat internálták Törökországban, illetve további négyüket Jugoszlávia területén találták meg és bújtatták Tito partizánjai.

A bombázók személyzetének helytállása ellenére „Hitler benzinkútját” nem sikerült megsemmisíteni a nagyszabású támadással. Habár egyes finomítókban jelentős károk keletkeztek, mások érintetlenül maradtak, és a károsodottak jó részét is néhány héten belül helyreállították. A Ploiești-ben előállított üzemanyag mennyisége ekkor már felül is múlta a bombázás előtti időszakét.

A Columbia Aquila olajfinomító a magasból a támadást követően – néhány bombatölcséren kívül jobbára sértetlen maradt (kép forrása: Wikimedia Commons)

A szövetségesek által az efféle műveletek koordinálására létrehozott Ellenséges Olaj Bizottság szeptemberi összegzése szerint „nem csökkent az össztermelés (…) mivel számos finomító korábban a maximális kapacitás alatt üzemelt.”

A háború végére a „vándorcirkusz” 93. bombázócsoport 396 missziót repült, többet, mint a 8. légierő bármely másik egysége. A veteránok, valamint leszármazottaik rendszeresen tartanak találkozókat mind az Egyesült Államokban, mind az angliai Hardwickban, ahol később szintén állomásozott az egység. Duran nagyapja, Joseph Avendano túlélte a ploiești-i küldetést, végül azonban itt vesztette életét egy próbarepülés során történt balesetben 1944-ben.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/98649/pics/15966182571545055_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?