Sorstársuk árulta el a legnagyobb amerikai rabszolgaszökés résztvevőit

Kép forrása: Flickr

1848-ban az Egyesült Államok fővárosa, Washington D.C. a kormányzati tevékenység mellett a kereskedelem fontos központja is volt – ebbe akkoriban beletartozott a rabszolgakereskedelem is. A városban több piacon is árulták a jogaiktól megfosztott embereket, és több tucatnyi, erre kialakított helyen tartották őket fogva. Abban az évben azonban egy ember elkeseredése az ország történelmének legnagyobb és talán legvakmerőbb szökési kísérlethez vezetett: egy éjszaka 77 rabszolga szállt fel titokban a The Pearl nevű szkúnerre, néhány rabszolgatartás-ellenes aktivista segítségével.

Bell szökési terve

Habár mindannyiukat két napon belül elfogták, és büntetésül a legrosszabb körülményeket biztosító déli ültetvényes államokba adták el őket, a szökési kísérletnek országszerte híre ment, és nem maradt hatás nélkül.

Amellett, hogy Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója című (önmagában is nagy hatású) regényéhez adta az ihletet, a „Pearl-incidens” közvetlen folyománya volt a rabszolgakereskedelem betiltása a szövetségi fővárosban, ami az általános felszabadítás felé tett egyik első lépés volt.

Mielőtt azonban új erőre kapott volna tőle a rabszolgatartást ellenzők (az abolicionisták) mozgalma szerte az Egyesült Államokban, a Pearl-incidens egyetlen emberrel, egy Daniel Bell nevű férfival indult.

1848-ban még gyakori látvány voltak a Fehér Ház és a Capitolium előtt összeláncolva menetelő rabszolgák hosszú sorai, amint Virginia és Maryland rabszolgapiacaira, illetve a déli államok hírhedt ültetvényeire hajtották őket. Ekkoriban a fővárosban egymás mellett laktak rabszolgasorban sínylődő feketék és olyanok is, akik már törvényesen elnyerték szabadságukat – sokszor egyetlen családon belül is.

Sok rabszolga számára bizonyult járható útnak az, hogy a gazdájuknak végzett munka mellett vállaltak állást vagy mesterséget, amellyel elegendő pénzt kereshettek szabadságuk megváltásához. Sokuk ezt követően gyermekeik felszabadítására tovább gyűjtötték a pénzt – ilyen volt Daniel Bell is.

Eladásra szánt rabszolgák fogva tartására szolgáló épület a virginiai Alexandriában a polgárháború idején (kép forrása: Wikimedia Commons)

Bell a washingtoni haditengerészeti kikötőben dolgozott kovácsként, felesége, Mary és gyermekeik azonban továbbra is rabszolgák voltak – annak a Robert Armistead nevű fehér férfinak a tulajdonát képezték, akiét egykor maga Bell is. Végül Armistead felszabadította Maryt is, és lecsökkentette a gyermekeik rabságának hátralevő idejét is.

Ennek lejárta előtt azonban Armistead meghalt, így a gyermekek az özvegye birtokába kerültek. Bell és felesége éveken át pereskedtek a nővel, aki semmibe vette a férje és Bell korábbi alkuját. A küzdelmet végül elvesztették: a bíróság Armistead özvegyének javára ítélt, és a Bell házaspár tudta, hogy nincs sok idejük cselekedni, mielőtt a gyermekeket eladják máshová, és a család végleg szétszakad.

Bell felvette a kapcsolatot Daniel Draytonnal, egy philadelphiai hajóskapitánnyal, aki aktív volt az abolicionista mozgalmában. Drayton vállalta, hogy bérel egy hajót, és annyi rabszolgát szöktet a legközelebbi szabad északi államokba – New Jersey-be és Pennsylvaniába –, amennyit csak tud. Az akció sikeréhez azonban szükség volt a szerencsés széljárásra a több mint 350 kilométeres úton, továbbá egy feltűnésmentes hajóra, amely képes elkerülni a gyanakvó tekinteteket.

A tervezésben szerepet vállalt rajtuk kívül Paul Jennings, aki egykor James Madison elnök rabszolgája volt, és szabad fekete polgárként nagy sikerrel adta ki emlékiratait. Drayton száz dollárért bérelte Philadelphiában a The Pearlt annak kapitányától, Edward Sayres-től, és kettőjükön kívül csak a szakács, Chester English tartott még velük – minél kevesebben voltak a hajón, annál kisebb volt az esély arra, hogy valaki elárulja őket.

A terv híre szájról szájra terjedt a szökni akaró washingtoni rabszolgák közt, és végül minden készen állt arra, hogy 1848. április 15-ének éjjelén véghez vigyék a vakmerő akciót.

Az incidens

Azon az éjjelen – a város fekete lakosaira kiszabott, este 10 órakor kezdődő kijárási tilalom alatt – 63 felnőtt és 14 gyermek lopódzott ki gazdájuk háztartásából, köztük Mary Bell és nyolc gyermeke, valamint Mary és Emily Edmonson négy felnőtt testvérükkel.

A ködös, esős éjszakában a szkúner felhúzta a horgonyt, és erős széllel a háta mögött megindult keletnek a Potomac folyón a tenger felé. A szerencse azonban hamarosan elhagyta a merész szökevényeket.

A szél és a köd hamar elillant, és a hajó lassan úszott lefelé a folyón – bárki, aki esetleg figyelte a folyót, tisztán láthatta. A szökésben lévő rabszolgák feljelentéséért ekkoriban igen busás jutalmakat kínáltak fel, ráadásul büntethető volt az, aki szökevényt látott, de nem értesített róla senkit. A fedélzeten nagy volt a feszültség.

19. századi szkúner (kép forrása: Wikimedia Commons)

Drayton, Sayres és English feladata az volt, hogy a folyón épségben megtegyék a több, mint 150 kilométert a tengerig, ahol a Chesapeake-öbölben aztán észak felé fordulva újabb hosszú út várt rájuk a szabad államok felé. Lehetőség szerint az egész utat az éj leple alatt kívánták megtenni.

A kedvezőtlen időjárásnál is veszélyesebb volt azonban az árulás réme. Washingtonban éppen egy fekete fogathatjó, bizonyos Judson Diggs – akinek minden oka meglett volna szimpatizálni a szökevényekkel – feljelentette őket.

Diggs az egyik szökevényt szállította a kikötőbe, ahol azonban kiderült, hogy az illető nem tud neki fizetni, azonban megígérte, hogy később megteszi közvetítők révén. Diggs végül úgy döntött, elárulja az egész szökést.

Egy Dodge nevű georgetowni rabszolgatartó reggel hamar észrevette, hogy több rabszolgája megszökött, és Salem nevű gőzhajóján egy 35 fős csoporttal útnak indult a Potomacon felkutatásukra.

A gőzhajó hamar beérte a szkúnert, amely eddigre egy viszonylag rejtett szakaszon lehorgonyzott, hogy megvárja, amíg feltámad a szél. A gőzhajón lévők azonnal a The Pearl fedélzetére léptek, és követelték a rabszolgákat, akik azonban nem adták fel olyan könnyen: harcba bocsátkoztak üldözőikkel.

Végül Drayton, látva a helyzet reménytelenségét, rábeszélte utasait, hogy adják fel magukat. A 77 szökevényt újra láncra verték, a szkúnert pedig a gőzös visszavontatta Washingtonba. A kikötőbe megérkezve Sayres-t, Draytont és Englisht a férfi szökevényekkel együtt állították közszemlére, a felháborodott tömeg nagy örömére.

Büntetések és példastatuálás

A három fehér férfit letartóztatták és bíróság elé állították, itt a neves abolicionista politikus, Horace Mann védte őket. Englisht – mivel jelentéktelen és csupán közvetett szerepet játszott – szabadon bocsátották, azonban Draytont és Sayrest ellen 77 rendbeli rabszolgáknak szökéséhez nyújtott törvényellenes segítség vádjában bűnösnek találták.

A 10 000 dollárnyi (napjainkban csaknem 325 000 dollárnyi) bírságot a két férfi képtelen volt kifizetni, így börtönbe zárták őket. Négy évnyi raboskodás után Charles Sumner szenátor kérésére az akkori elnök, Millard Fillmore kegyelemben részesítette őket, és kiszabadultak.

Millard Fillmore elnök (kép forrása: Wikimedia Commons)

Utasaikra ennél jóval sanyarúbb sors várt. Merészségükért példát akartak statuálni velük: gazdáik – akik addig szolgaként alkalmazták őket, vagy bérbe adták őket más munkákra – szándékosan déli ültetvényekre adták el őket, ahol embertelen körülmények között kellett robotolniuk.

A rabszolgák elfogását követően három napon át tartottak a zavargások az amerikai fővárosban: a feltüzelt rabszolgaságpárti tömegek minden olyan üzletre és személyre rátámadtak, amelyről vagy akiről akár csak feltételezték is, hogy abolicionista nézeteket vall.

A Pearl-incidens jelentősége a rabszolgaság elleni küzdelemben

A szökevények közt elfogott két lány, Mary és Emily Edmonson édesapja, a szabad Paul Edmonson egyedül utazott el New Yorkba, ahol a Rabszolgaság-Ellenes Társaságtól (Anti-Slavery Society) kért segítséget lányai felszabadításához. A Társaságon keresztül került kapcsolatba Henry Ward Beecher tiszteletessel – Harriet Beecher Stowe, a Tamás bátya kunyhója írójának édesapjával.

Henry Ward Beecher (kép forrása: Wikimedia Commons)

Beecher gyűjtést szervezett az Edmonson-lányok javára, ahol alig fél óra alatt összekalapozták a megváltásukhoz szükséges 2200 dollárt. A lányok azon kevesek közé tartoztak a The Pearl utasai közül, akik végül elnyerték szabadságukat, később az abolicionisták támogatásából iskolába is járhattak, és az elkövetkező 12 évben a rabszolgaság elleni küzdelemből is tevékenyen kivették részüket írásaikkal.

Mary és Emily Edmonson, nem sokkal felszabadításuk után (kép forrása: Wikimedia Commons)

Habár a rabszolgaság eltörlésére még hosszú ideig várni kellett, a szövetségi fővárosban történt némi előrelépés. Az 1846 és 1848 között zajló, hatalmas területi hódításokkal járó mexikói-amerikai háború után Texas területével és az új területekre a rabszolgaság intézményének kiterjesztésével kapcsolatos törvénycsomag, az úgynevezett 1850-es kiegyezés részeként Washington D.C. területén megtiltották a rabszolgakereskedelmet.

Habár maga a rabszolgatartás folytatódhatott a szövetségi kerületben, a gazdák a fővároson kívül, vagy illegálisan juthattak csak új rabszolgákhoz, a kereskedőknek pedig távol kellett maradniuk az addig busásan jövedelmező washingtoni piacoktól.

Washingtonban a rabszolgaság vége több mint egy évtizeddel később jött el: 1862-ben, a már javában dúló polgárháború közepette szabadította fel rendelettel Lincoln elnök az ott rabságban tartottakat, véget vetve a város történetében e szégyenteljes fejezetnek.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/98159/pics/15955866117659415_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?