Középkori tanmese démonokról és bűnbocsánatról

Kép forrása: Flickr

A kereszténység egyik központi kérdése, amelyet talán a leggyakrabban tesznek fel mind a hívek, mind a valláson kívüliek: valóban nyerhet bocsánatot bűneiért bárki, bármilyen súlyosak is azok a bűnök, amíg szívében bánatot érez értük, és elfogadja megváltójának Jézust? Mi a helyzet akkor, ha a feloldozás után visszaesik a bűnbe, netán még durvábbakat követ el? Ezután is jár neki a bocsánat? Hogyan vélekedtek e kérdésről a középkorban?

Az árva és a démon

A középkori ember számára az egyház egyszerű választ hangsúlyozott: igen, bárki nyerhet bocsánatot bármiért, amint azt a Szent Pálhoz vagy Szent Ágostonhoz hasonló számtalan példa is mutatta. Az átlagember számára mindazonáltal gyakran lehetett nehéz megbirkózni ezzel a gondolattal.

A 12. századi walesi írástudó, Walter Map (Gualterius Mappus) egy igen szélsőséges tanmesével szolgált a híveknek: egy lovag történetével, aki egy démon szolgálatába szegődik, és a püspökével, aki nem hajlandó feloldozni őt.

Eudo egy koldusbotra jutott árva fiatalember, aki – miután elherdálta örökségét – száműzetésben találja magát, és élelemért kéreget. Egy napon a városfalakon kívül üldögélve oly nagy szenvedést él át, hogy már a kevés összegyűjtött elemózsiáját is eldobná, amikor odalép hozzá egy különös kinézetű férfi.

Az Olga nevű idegen azt ígéri Eudónak, segít neki visszaszerezni mindazt, ami egykor az övé volt, és még többet is, ha engedelmességet fogad neki. Az ifjú gyanút fog, és sejti, hogy egy démonnal van dolga (ami igaz is). Eudo számos bibliai alakra hivatkozik, akiknek nem szabadott volna démonokra hallgatniuk.

Olga magyarázkodásba fog: felvázolja, hogy különbségek vannak démonok és démonok között. Egyesek közülük valóban rendkívül gonoszak, az igazi lázadók, akik Lucifer pártját fogták, mások azonban vétlenül keveredtek bele a konfliktusba, és kerültek kizárásra Isten országából.

Az olyan démonok, mint ő, állítja Olga, csupán csintalanok, és a móka kedvéért okoznak bosszúságot. Elmesél egy történetet egy szerzetesről, aki egy Morpheus nevű démon orra alá tört borsot azzal, hogy rendkívül csúnyának ábrázolta őt a kolostor falán.

Morpheus bosszúból mindennemű bűnbe vitte bele a szerzetest, aki nagy bajba került emiatt. Ám a démon ebből is kihúzta végül, bárminemű következmény nélkül, cserébe azért, hogy a barát megígérte, szebb képet fest róla.

Minden végül jóra fordult tehát, állítja Olga, és azt is megígéri Eudónak, hogy ad majd neki három figyelmeztető jelzést halála előtt, hogy legyen ideje feloldozást kérni bűneiért. Az ajánlat igen kecsegtetőnek tűnik az éhező, nincstelen ifjú számára, így kezeit a démon tenyerébe fekteti, és megesküszik szolgálatára. Ezután őrült erőszak veszi kezdetét.

Bocsánatos bűnök

Eudo nem csupán visszaszerzi korábbi birtokait és vagyonát, folyamatosan küzd még többért, hadjáratai során a legvisszataszítóbb, elvtelen katonákat gyűjtve maga köré, és féktelen pusztítást visz véghez szerte Észak-Franciaországban.

A démon három figyelmeztetésről szóló ígérete miatt legyőzhetetlennek érzi magát, és bűneinek súlya ugyanolyan könnyen pereg le róla, mint áldozatai könnyei. Vérszomja nem ismer határokat:

„(…) kárba veszett a nap, ha a holtakat meg lehetett számolni (…) s így a gonosz szolga örömet okozott elvtelen gazdájának, aki színültig itatta vérrel, meggazdagította hullákkal, jókedvre derítette folyamatos kegyetlenséggel, kielégítette zabolátlan őrjöngéssel, és megtöltötte táborát bűntársakkal, hogy csillapítsa étvágyát a rémtettek iránt.”

A pap, a lovag és a paraszt, mint a társadalmi osztályok jelképei egy középkori iniciálén (kép forrása: Wikimedia Commons)

Egy napon aztán még Olga is attól tart, Eudo túl messzire megy, ezért megjelenik előtte „a fény angyalaként”. Nem arra biztatja, hogy hagyja abba a bűnözést, csupán arra, hogy az alkalmak közt kezdjen feloldozást kérni, a biztonság kedvéért.

Eudo elindul Beauvais-ba, ahol a püspök színe elé járul, és meggyónja számtalan bűnét. Feloldozást nyer, azonban tudja, hogy még van hátra két figyelmeztetése, így megtisztult lelkiismerettel fog neki újra a szertelen őrjöngésnek, és az addigiaknál is borzalmasabb tetteket visz véghez. Minden alkalommal visszatér a püspökhöz bűnbocsánatért, majd ott folytatja, ahol abbahagyta.

A püspök rájön, mi történik, és arra kéri Istent, hogy lépjen közbe. Imái meghallgattatnak, és Eudo lova elesik, a lovag pedig lábát töri. Úgy gondolja, valójában ez a halála előtti első figyelmeztetés, így újból a püspökhöz megy, aki feloldozza, gondolván, tanult a balesetből, és nem követ el több istentelenséget. A püspök azonban téved: Eudo még mélyebbre merül a kegyetlenségben.

Ahogy telik az idő, lassan a vidék minden lakosa meggyűlöli Eudót, és mind letesz arról a reményről, hogy a lovag valaha megjavul. Aztán megérkezik a második figyelmeztetés: egy nyílvessző fél szemére megvakítja Eudót, aki ismét a püspökhöz megy, és meggyónja tetteit. A püspök fogcsikorgatva bár, de ismét feloldozza: biztos benne, hogy e sérülés lesz az, ami változtat a kegyetlen rablólovag viselkedésén.

Eudo azonban hamarosan ismét visszatér addigi szokásaihoz, tetteibe még démoni ura is beleborzong.

A legsúlyosabb áldozat

Végül aztán Eudo elveszíti elsőszülött fiát, és tudja, ideje letelt. Mindent felemészt fia iránti gyásza, és valóban bűnbánóvá válik lelke mélyén is. Miként korábban a legromlottabb emberek sereglettek hozzá, most gyászolók és együttérző idegenek – köztük sok korábbi áldozata – gyűlnek köré, meghatódva a megtört, könnyező férfin, akit elemészt a gyász.

A tömeg vele tart Beauvais-ba a püspökhöz. Éppen egy boszorkányégetéshez érkeznek, a tűz már ég, azonban az elítéltet még nem vetették rá.

Imádkozó lovag az úgynevezett westminsteri zsoltároskönyvből, 1250 körül (kép forrása: Wikimedia Commons)

A szimpátiától áthatott tömeg támogatásával Eudo ismét esedezik a bűnbocsánatért. Igazi bűnbánóként vállalja, hogy bármit megtesz, hogy jóvátegye bűneit. A püspöknek azonban elege lett ígéreteiből:

„Összeszorította beleit, hogy ne szánja meg a férfit, és felkeményítette szívét, hogy ne gyógyítsa a beteget, elszánva magát, hogy ne ejtsék át újra, egészében olyan keménnyé vált, mint a vaspenge.”

Feloldozás helyett a püspök azt mondja Eudónak – félig viccelve –, hogy a bűnbocsánathoz a mellettük égő máglyára kell vetnie magát. Meglepetésére – és talán megrökönyödésére is – a romlott életű lovag azonnal engedelmeskedik, a lángok pedig ellepik, és életét veszti, mielőtt még kihúznák a tűzből – az utolsó kenet nélkül hal meg.

Walter Map a történetet azzal a magyarázattal zárja, a püspök nem viselkedett keresztény módjára, amikor megtagadta a feloldozást: végső soron ő követte el a súlyosabb bűnt. „A nyomorult [Eudo] meggyőzte Isten igazságát, és azt találta, gyónását elfogadta az isteni kegyelem.” Eudo lelke tehát vélhetően a mennybe, és nem a pokolba jutott, a püspök ellenkezése dacára.

Habár a történet mondhatni tipikus példája a jó útra térésnek és a bűnbánásnak, mégis különleges abban, hogy írója mennyire nyomatékosítja Eudo kegyetlen viselkedését, és bemutatja, mennyire túlfeszíti a püspök minden tűrőképességét bűneivel.

A történet tanulságának lényege a megbocsátás gyakran szinte lehetetlenül nehéz volta, illetve, hogy mennyire csodás dolog, hogy Isten még a legérdemtelenebbek esetében is képes rá.

Valószínű mindazonáltal, hogy az olvasóközönségben nem mindenki vette jó néven azt, hogy valaki egy démon szolgálatába szegődve, életét végigbűnözve végül a mennybe juthat.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/97967/pics/15953319977974656_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?