Sokféleképpen vélekedtek a kövér és sovány emberekről a középkorban

Joos van Cleve: VIII. Henrik angol király (1530-1535k.) (kép forrása: Wikimedia Commons)

Manapság a hétköznapokban az ember szinte folyamatosan szembesül valamilyen formában a testsúllyal kapcsolatos különféle véleményekkel – ha máshol nem is, a divatcikkek vagy a szépségipari, esetleg kimondottan fogyókúrás termékek reklámjaiban, amelyek a nőket és férfiakat egyaránt célba veszik. Sokan küzdenek súlyfelesleggel – különösen ma, miután bezárkózva, a szokottnál kevesebb testmozgással töltötték az elmúlt néhány hónapot –, és még többen gondolják úgy, hogy ez egy kizárólag modernkori probléma, amely az ipari élelmiszertermelés előtti időkben egyszerűen nem volt jelen. Ez azonban ebben a formában nem igaz: voltak túlsúlyos, és kimondottan kövér emberek is a középkorban. Hogyan tekintettek a testsúlyra ekkoriban? A válasz – mint az egész kor – igencsak összetett.

A lovagi test

Tény, hogy a kövérséget sokan tekintették csúnyának, a lustaság, a bűn és az önuralom hiánya jelének, míg a vékonyságot az önuraloménak, illetve a szentségének, az izmos fizikumot pedig férfiasnak és harciasnak, de csak ezen forrásokra hallgatni a középkori gondolkodás túlzott leegyszerűsítése lenne.

A testzsírt a bőség, a gazdagság, a magas társadalmi státusz, a siker, de még az uralkodói méltóság jelképének is tekintették a középkor folyamán különböző esetekben. Érdekesség, hogy a fogyás a legtöbb esetben a férfiak számára volt fontos, miközben a ma feleslegnek tekintett testzsírt a korban sokan kívánatosnak látták a nőkön.

Az európai kultúra római örökségének – elsősorban Vegetius műveinek – tudható be az a középkorban is általános nézet, hogy a harcos nem lehet túlsúlyos. A középkorban a lovagiasság fogalma emellett megkövetelte a nagylelkűséget is – azaz, hogy gazdag nemesként hiába dúskál az illető a minőségi élelmiszerben, meg kell lennie benne az önzetlenségnek, hogy másoknak is adjon belőle. Ez csupán erősítette azt a nézetet, hogy aki túl kövér, nem méltó arra, hogy lovagnak tekintsék.

Geoffroi de Charny 1350 körül A lovagiasság könyvében külön panaszkodik azokra, akik szoros ruhákkal kölcsönöznek maguknak sudárabb alkatot, és háborúban, szűk páncéljukat felöltve is elsősorban a kinézetre adnak:

„Sokat látni ezek közül, akiknek sürgősen le kell vetniük páncéljukat, mert nem bírják tovább felszerelésük viselését, másokat pedig gyorsan elfogtak, mert nem tudták megtenni, amit kellett volna ily módon hátráltatva, megint mások pedig halálukat lelték ugyanezen okból páncéljukban, mert aligha bírtak védekezni.”

VIII. Henrik egy késői páncélja (kép forrása: picryl.com)

A késő középkori humanizmus mindenben a mértékletességet javasolta, beleértve az evést is. Baldassare Castiglione Az udvari ember című művében ügyes, sportos emberként írja le az ideális udvaroncot, kortársa, Pietro Monte pedig Collectanea nevű tudástárában ahhoz is útmutatót ad, hogyan állapítható meg valakiről, hogy idősebb korában kövér lesz-e.

Mindazonáltal még az udvari hagyományban is többféle véleménnyel találkozni: Andreas Capellanus (avagy André le Chapelain) francia udvaronc De amore című, az udvarlás praktikáiról szóló művének egyik párbeszédében egy nő zsíros combjai miatt sérteget egy férfit. A férfi erre azt válaszolja, hogy a vastag combok nem összeférhetetlenek az erénnyel.

Antoine de la Salle 1456-ban írt Saintré-i Kis János című cinikus románca azzal végződik, hogy a címbéli hős szerelmét elcsábítja egy kövér, erkölcstelen apát. A kövérséget elképzelhetőnek tartották távoli vidékek férfi erényeként is a középkorban: mind a fiktív John de Mandeville utazókönyve, mind Rustichello da Pisa regényíró arról értekeznek, az idegenek (utóbbi esetben Zanzibár erős harcosai) szinte felfoghatatlan mennyiségű ételt képesek elfogyasztani.

Uralkodói előjogok

Az uralkodók minden középkori társadalomban a harcosok között az elsőknek számítottak, akikben minden férfias tulajdonság csúcsra vitelét látták kortársaik.

A Karoling-kori frankok a nagy mennyiségben étkezést és a teli asztalt az uralkodói méltóság jelképének tartották – Liutprand cremonai püspök arról írt a 10. században, Vid itáliai király (akkoriban még III. Guidóként Spoleto hercege) azért nem kaphatta meg a frank trónt, mert túl keveset evett (longobárdként Liutprand ezzel nem feltétlenül hízelegni akart a frankoknak).

Jean-Victor Schnetz: Nagy Károly Alcuinnál (1830) (kép forrása: Wikimedia Commons)

Egyes kézikönyvek ugyanakkor fontosnak tartották az uralkodók esetében a mértéktartást, összefüggést felállítva az önuralom és az ország feletti uralom között.

Mindazonáltal számos uralkodónál előfordult, hogy szó szerint nagy emberekké váltak – ez könnyen megtörténhet, ha valakinek egész környezete a kedvét lesi, és korlátlan hozzáférése van a jobbnál jobb fogásokhoz.

Magáról Nagy Károlyról életrajzírója, Einhard leírta, hogy igen nagy hasat növesztett, a császár leszármazottja, Kövér Károly éppen testességéről kapta örök gúnynevét, Hódító Vilmos pedig idős korára olyannyira testessé vált, hogy nem fért bele koporsójába.

Talán a legismertebb példa a késő középkori angol uralkodó, VIII. Henrik, aki egy negyvenes éveiben elszenvedett, maradandó térdsérülést okozó lovas balesetet követően is úgy evett, mint aktív ifjúsága idején, és évről évre jobban meghízott. Élete végére különféle ízületi problémák gyötörték, és hordszéken kellett közlekednie.

Testes jobbágyok

Nem csupán a társadalom csúcsán fordult elő, hogy valaki meghízott. Habár a jobbágyoknak a tized és a földesúrnak járó beszolgáltatások után jellemzően nem maradt sok fölös élelmiszerük, így esetükben pozitív csengése volt a kövérségnek – a „zsíros” termőföldet tartották jónak, de erre utal a húshagyókedd francia neve, a Mardi gras, azaz „kövér kedd” is.

A szükségleteinél több élelmiszert felhalmozó földműves tehetősnek számított, így a nagy lakomák paraszti körökben a társadalmi mobilitást is jelképezték.

A ritka telt jobbágyokkal szemben a kövér egyházfi már a középkorban is elterjedt toposz volt, gyakran egyéb, az általa tett fogadalomnak ellentmondó világi élvezetek űzésével egyetemben.

E kép némileg ellenségesnek is tekinthető is a klerikusokkal szemben, mivel eredetét tekintve abból az irigységből fakad, amelyet a jobbágyok és mások érezhettek az étellel mindig bőségesen ellátott, hozzájuk képest kevés fizikai munkát végző papok iránt.

Orvosi vélemények

A testsúlyt illetően a középkorra jellemző „orvosi” (mai szemmel nézve meglehetősen áltudományos) írások többnyire semlegesek maradtak, bár némelyik hangot adott annak, hogy a túlzott mennyiségű testzsír egészségtelen – ezt azonban legtöbbjük csak akkor hozta fel, amikor az már a mozgást vagy egyéb tevékenységet akadályozó tényezővé vált.

A középkor egyik legkülönösebb dokumentált orvosi esetének mondható I. (Kövér) Sancho leóni király 10. századi története, akit elhízása már a lovaglásban, a kardforgatásban, a feleségével együtt hálásban, de még a járásban is akadályozott – és ezért letaszították trónjáról.

I. Sancho (kép forrása: Wikimedia Commons)

A feljegyzések alapján következtetve Sancho akár 250 kilogrammot is nyomhatott, és átlagosan naponta hétszer étkezett, ilyenkor többnyire húsban gazdag fogásokat fogyasztott.

Sancho ezt követően nagyanyjához, Toda pamplonai királynéhoz menekült, akinek közbenjárásával szövetséget kötött III. Abd ar-Rahmán córdobai emírrel, aki híres zsidó orvosa és tanácsadója, Hászdái ibn Sáprut gondjaira bízta a túlsúlyos uralkodót.

Hászdái ragaszkodott ahhoz, hogy Sanchót hozzák Córdobába, megszokott környezetétől eltávolítva pedig hatékony kúrába kezdett: a történet szerint összevarrta a király száját, hogy szilárd táplálékot ne vehessen magához, és különféle gyógynövények, valamint ópium keverékével táplálta.

Az egyre fogyó Sanchót erélyes masszázsoknak is alávetette, hogy bőre a hirtelen nagymértékű fogyás ellenére továbbra is illeszkedjen alakjához.

A kúra befejeztével Sancho maga lovagolt vissza királyságába, ahol – további pamplonai, illetve omajjád segítséggel – legyőzte a trónbitorló IV. Ordoñót, és két év után folytatta félbehagyott uralkodását. Az emírrel kötött alkut azonban a maga részéről nem tartotta be – Abd ar-Rahman mintegy tíz határmenti erősséget követelt segítségéért cserébe, azonban nem sokkal később meghalt –, így a keresztény és muszlim spanyol államok közt kiújult a küzdelem.

A női test

Kétségtelen, hogy napjainkban a legtöbb kritikának a női test van kitéve – bármilyen irányba indul el egy nő a teste formálásával, illetve bárhogyan öltözködik, óhatatlanul negatív véleményekkel lesz elárasztva –, érdekes módon azonban a középkorból származó, a női testről értekező és nőktől származó források többsége vallásos, illetve egyházi jellegű.

A férfiak a maguk részéről egyáltalán nem tekintették negatív tulajdonságnak a női teltséget – a kora középkori románcokban egyenesen a legtökéletesebb nőket jellemzik így. De még egy késő 14. századi francia kézikönyv is úgy fogalmaz, a jó lónak négy közös tulajdonsága van a kívánatos hajadonnal: a szép sörény, a gyönyörű szügy, a finom combok és a nagy hátsó fertály.

Középkori anyák Lucas Cranach freskóján a norvégiai Larvik templomában (kép forrása: Wikimedia Commons)

Ellenvélemények azonban e tekintetben is akadnak a forrásokban: amikor Mária, VIII. Henrik ekkor még kamaszkorú húga 1514-ben a francia udvarba érkezett, hogy férjhez menjen XII. Lajos királyhoz, egy olasz követ azt jegyezte fel róla: „vékony, nem pedig kövérségtől tökéletlen.”

Mindazonáltal a sovány női test az esetek többségében egészen más jelentéssel bírt a középkorban: az aszkéta életű nők, akik Istennek szentelték magukat, az étrendjük feletti kontrollban és a szélsőséges böjtölésben találták meg a férfiaktól való függetlenedés jól látható módját.

A középkori orvosi írások elsősorban a szülésre és gyermeknevelésre való alkalmasság szemszögéből tárgyalták a nők testét.

Még a női szerző, Salernói Trota által írt háromkötetes, 12. századi orvosi kézikönyv is arról ír, a testsúly miként befolyásolja a menopauza bekövetkeztének idejét (a közepesen telt nők esetében a 35 éves kort állapítja meg), illetve arról, mely szempontok szerint kell szoptatódajkát választani az újszülötteknek (legalább egy kissé telt legyen, minél nagyobb mellekkel).

Trota a férfiaknak és a nőknek egyaránt a minél melegebb fürdővizet, illetve a gőzfürdőt ajánlja a fogyáshoz, de a forró homokban való izzasztó elmerülést sem veti el – ezek természetesen mind elsősorban vizet vonnak ki a testből, tehát tartós súlycsökkenést nem idéznek elő.

A legfontosabb szempontként azonban megjegyzi, hogy egy nőnek sosem szabad túlságosan lefogynia, mert az negatív hatással lenne termékenységére.

A testsúly és a vallás

Az aszkéta életmódot dicsérő keresztény tanok szorosan összefüggenek az étkezésben gyakorolt önmegtartóztatással. Az egyház által előírt időszakokban való böjtölést szigorúan betartották a középkorban, és a bűnbocsánat elnyerését is gyakran kötötték az étrendbeli korlátozásokhoz.

Középkori angol apáca ábrázolása (kép forrása: Wikimedia Commons)

A 6. századi ír Finnian-penitenciálé például a gyilkosság vagy a paráználkodás puszta gondolatáért is egy évnyi szesz- és húsmentes életet ír elő, az a szerzetes pedig, aki megüt egy másik szerzetest, egy évig csak kenyéren és vízen élhet. Aki valóban el is követi a paráználkodást, annak két évig kell így étkeznie.

Habár a falánk embereket Dante a 14. században a pokol harmadik körébe helyezi, a kövérség nem volt kizáró ok a szentté avatásban sem: a középkor első számú tudós-szentje, Aquinói Szent Tamás például elég telt alkattal bírt ahhoz, hogy az súlyos ödémát okozzon.

A már említett aszkéta nők estében az elegendő ennivaló megtagadása kettős elfordulást jelentett a világi javaktól: nem csupán a finom falatok, de a szexualitás tekintetében is.

Ahogy a középkori emberek is tudták, bizonyos testzsírmennyiség alatt a nőknek gyakran nehezebb teherbe esni, így egy apáca esetében a rendkívüli soványság pontosan jelezte, hogy neki nem feladata a feleség és anya szerepét ellátni. Kijelenthető tehát, hogy a középkorban a nők fogyókúrázása éppen a szexuális vonzerő csökkentését szolgálta.

A vallási témájú műalkotásokban a szenteket máig magas, vékony emberekként ábrázolják, így bizonyos tekintetben máig él a középkor ezen örökségének egy része.

Giotto di Bondone: Kánai menyegző (1304-1306) (kép forrása: Wikimedia Commons)

A középkori ábrázolásokon esetleg feltűnő kövér emberek jellemzően jeleznek valamit: Giotto di Bondone 14. századi, Kánai menyegző című festményén például a Jézus csodatételével kapcsolatban kételkedő férfi az egyetlen kövér alak. A középkori művészek ugyanebben a szellemben a zsidókat is gyakran ábrázolták kövér emberekként, „hitetlen” mivoltukat kiemelendő.

Bármilyen sok kellemetlenséget okoz napjainkban, a testképpel kapcsolatos vita a középkorban is jelen volt, és vélhetően egyidős az emberiséggel. Az emberi test az evolúció során a hízásra „optimalizálta” magát, hogy az élelmiszerhiányos időszakokban is biztosítsa túlélésünket.

Az elhízásnak számos olvasata létezett a középkor évszázadaiban – a ritkán éhező felsőbb osztályok a lustaság jelének, míg a ritkán jóllakó alsóbb osztályok követendő példának látták. A nők esetében bizonyos mértékig a termékenységet, hiánya pedig az ettől való visszahúzódást, a szentséget jelképezhette. A vélemények sokasága azonban korántsem mondható modern jelenségnek.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/97683/pics/15947229188801804_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?