Leningrádban egyetlen állatkerti állatot sem ettek meg az ostrom során

Kraszavica (Szépség), a törpe víziló egyik gondozójával (kép forrása: Pinterest)

Habár gyakran a háborúk első áldozatai között vannak az olyan luxusnak tekintett intézmények, mint az állatkertek, a leningrádi állatkert lakóinak többsége – már amelyeket nem evakuálták a város körülzárása előtt – túlélte a csaknem két és fél évig tartó ostromot.

Az embertelen ostrom túlélői

Leningrád 872 napon át tartó ostromának egyik legelső áldozatát Bettynek hívták. 1911 óta élt a városban, amelyet akkor még Szentpétervárnak hívtak, és már akkor az egyik legismertebb lakosa volt. 1941. szeptember 8-án – egy nappal az ostrom tényleges kezdete előtt – német bombák hullottak otthonára, amely ráomlott.

A romok túl nehezek voltak ahhoz, hogy arrébb lehessen őket mozdítani, így Betty utolsó perceit a fájdalomtól és ijedtségtől áthatva, kiáltozva töltötte. Miután meghalt, feldarabolt testét eltemették ott, ahol 50 évének nagy részében élt. Itt élte át a cári Oroszország összeomlását és a Szovjetunió létrejöttét, amelynek elpusztításához igen közel jártak a náci seregek.

Betty ázsiai elefánt volt, egyike a leningrádi állatkert számos állatának, amelyek szenvedtek a város több éven át tartó ostroma – a történelem egyik legpusztítóbb városi harca – során.

Betty halálának napja jelezte a borzalmas türelemjáték kezdetét. A német bombák nem csupán megfosztották egyik legnépszerűbb lakójától a várost, de elpusztítottak egy raktárat a Zabalkanszkij sugárúton, ahol a város liszt- és cukorkészletének nagy részét tárolták.

A háború eleje óta igen szűkre szabott napi élelmiszer-fejadagok tovább zsugorodtak – az ősz végére a felnőtt munkásoknak 500 gramm kenyér járt, míg a gyermekeknek és az időseknek nem egészen 250.

A lisztet egyre inkább fűrészporral és más ehetetlen anyagokkal helyettesítették, a leningrádiak pedig a petróleumtól és a tőzegtől házi kedvenceikig és – néhány esetben – az emberi húsig mindennel igyekeztek kiegészíteni szűkös étrendjüket.

Mindezt figyelembe véve valódi csodának tűnik, hogy Betty és állatkerti lakótársai közül egyetlen sem került senkinek az asztalára az ostrom során. Túlélésük főként gondozóik találékonyságának és agyafúrtságának volt köszönhető.

A legritkább állatok egyharmadát – köztük a párducokat, a jegesmedvéket, de még egy orrszarvút is – a távoli Kazanyba evakuálták, még mielőtt a várost körülzárták volna a németek és szövetségeseik.

Az etetés megoldása

A többi állat a helyén maradt a csaknem két és fél éves ostrom során, és az élelmiszerhiány közepette kellett fenntartani színes és nagy adagokban mért étrendjüket, ami nem volt egyszerű feladat.

A városi szovjet (tanács) szalmából és zöldségekből különleges, nagy adagokat biztosított nekik, ezek elfogyasztására rá lehetett bírni a kisebb dögevőket és ragadozókat – mint például a keselyűket és a rókákat –, amíg kellő mennyiségű vérrel, illetve csontlevessel áztatták el.

A nagyobb ragadozók, mint a tigrisek vagy a sasok ennél jóval válogatósabbak voltak akkor is, amikor beköszöntött az éhínség. A kevésbé ízletes falatok elfogyasztására úgy tudták őket rábírni, hogy nyulak, illetve tengerimalacok bőrébe varrták azokat.

Leningrádi férfiak halottakat temetnek el a Volkovói temetőben (kép forrása: Wikimedia Commons)

A legnehezebb esetnek Kraszavica („Szépség”), a törpe víziló bizonyult, aki ugyanabban az évben került az állatkertbe, mint Betty. A felnőtt példányoknak közel 40 kilogramm élelemre van szükségük naponta, és folyamatos vízhozzáférésre is, hogy ki ne száradjanak.

A gondozók megfeszített munkával nem csupán elegendő ennivalót biztosítottak minden nap Kraszavicának, de kiszáradni sem hagyták: amikor medencéje 1942 telén kiszáradt, az egyik elszánt munkatárs folyamatosan hordta a Néva folyóból a vizet, és szivacs segítségével fürdette a hatalmas állatot.

Bettyvel ellentétben Kraszavica túlélte az ostromot, azonban jelentős súlyveszteséggel. Az állatorvosok a „blokadnyikok” (az ostrom túlélői) büszkeségének nevezték a vízilovat, Anna Reid történész szerint pedig az, hogy életben tudták tartani, „az óriási sötétségben a néhány porszemnyi fény egyike” volt.

Habár a beszámolók közt van némi eltérés, a legtöbb vélemény szerint a hatóságok szándékosan nem végeztek a leningrádi állatkert egyetlen lakójával sem az ostrom során, ami igazi anomáliának számít a háborúk és az állatkertek viszonyában.

Nem mindenhol voltak ilyen szerencsések

Az első világháborúban a belgiumi Antwerpen állatkertjében leölték a medvéket és a nagymacskákat, mert attól féltek, a németek megérkezésével kiszöknek és emberekre támadnak.

A második világháborúban ugyanezen okból történt, hogy a londoni állatkert elpusztított minden mérges kígyót, rovart és pókot állományában, a leghírhedtebb eset azonban a tokiói Ueno állatkert volt, ahol egy év leforgása alatt megfojtották az összes leopárdot, különféle módokon megölték az összes bölényt, illetve halálra éheztettek minden elefántot.

Betty, az elefánt teteme (kép forrása: Pinterest)

Habár a japán vezetés a szövetséges bombázások miatti szükséges megelőző intézkedésekként kommunikálta mindezt, több történész szerint sokkal inkább a háborús áldozatvállalás súlyosságának propagandisztikus eltúlzását szolgálta az állatok halála.

Nem kellett azonban egyáltalán ostromnak vagy légitámadásnak fenyegetnie ahhoz, hogy egy állatkertben ilyesmi történjen: az Egyesült Államokban az Iowa állambeli Cedar Rapidsben egy „hazafias” állatkerttulaj önként ölte le állatai többségét – köztük aligátorokat, medvéket, bölényeket, rókákat és egy farkast is –, mert lelkiismeretlennek tartotta tovább etetni az állatokat, miközben az országban jegyrendszert vezettek be az élelmiszerre.

Reading Zoos című 1998-as könyvében Randy Malamud irodalomtörténész úgy érvel, a válságos időszakokban az állatkertek gyakran válnak „feláldozható luxussá az emberi szenvedéssel szembeállítva”, illetve gyakran a leölt állatokat is az egyre csökkenő élelmiszerkészletekhez adják. Ez számos alkalommal előfordult a történelem során, gyakran olyan helyzetekben, amelyek távolról sem voltak olyannyira kilátástalanok, mint Leningrádé.

Miután a brit Királyi Légierő lebombázta a berlini állatkertet, az utcára kiszökő elefántokat és zsiráfokat összefogdosták, majd leölték és felszolgálták a város nyilvános konyháin. Ráadásul nem is feltétlenül az éhező köznép az, amely elfogyasztja az állatkertek lakóit: amikor 1870-ben a porosz csapatok körülzárták Párizst, éppen a város elitje tört be a Jardin des Plantes-ba, hogy az egzotikus állatok húsából készített fogásokon lakmározzon otthon.

Hogyan élhette túl tehát a leningrádi állatkert állománya az embertelen ostromot, amelynek során az emberek közül volt, hogy egy hónap alatt százezren éhen haltak? Ligyija Ginzburg irodalomkritikus (1902-1990) szerint (aki maga is az ostrom túlélője volt) szerint sok akkori leningrádi lakos romantizálta a háborút, hogy elterelje gondolatait a sötétebb emlékekről.

Más vélemények szerint politikai érdek fűződött az állatok túléléséhez: a szovjet levéltárakban való több évtizedes kutatás után Nyikita Lomagin történész azt állítja, az állatkert lakói többek közt azért menekültek meg, hogy az ostromlott városban ragadt magas rangú pártfunkcionáriusok gyermekei örömüket leljék bennük.

Annyi mindenesetre biztos, hogy a leningrádi állatkert a büszkeség szimbólumává vált sok „blokadnyik” számára – bizonyítéka volt annak, hogy a város ragaszkodik mindennapi életéhez, és nem omlott össze teljesen.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/97488/pics/15943769422460578_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?