Miért vált a Robin Hood-legenda főgonoszává I. János angol király?

Kép forrása: Wikimedia Commons

A nevét több mint 800 éve a modern jogállamok felé tett egyik első lépésnek tekinthető Magna Cartával a történelembe beleíró I. (Földnélküli) János angol király (ur. 1199-1216) neve az emberek többsége számára a Robin Hood-legenda antagonistájaként ismerős. A klasszikus igazságtalan zsarnok képéről azt hinné az ember, hogy aligha felelhet meg a történelmi valóságnak, és hogy a bárók által korlátlan hatalma egy részének feladására kényszerített király karaktergyilkosság áldozata lett.

Igazságtalan források?

A 20. század folyamán számos történész adott hangot azon véleménynek, miszerint János uralkodóként vallott kudarcai a balszerencsének köszönhetők, jelleme pedig korántsem volt „gonosz”. Meglepő módon azonban a kor szaktekintélyei egyetértenek abban, hogy Jánossal még a népszerű legenda is gyengéden bánik – egy meglehetősen alkalmatlan, ellenben sértődékeny és bosszúálló uralkodóról van szó.

A szigetország egyetlen János nevű királya a Robin Hood-legenda legkorábbi ismert változataiban egyáltalán nem szerepel – a 16. században tűnik fel először, betoldásának pedig nincsen különösebb látható oka, azon kívül, hogy az ország talán legrosszabb emlékű királyához kössék a már évszázadok óta ismert történetet.

Kegyetlensége nem ismert határokat

János király saját korának mércéje szerint is is rendkívül kegyetlen uralkodónak számított. Az európai középkort okkal tartja az utókor a brutalitás korának – Angliában a királyi erdőben egy őz elejtése például büntethető volt megvakítással, kiheréléssel vagy akár halállal is.

A kegyetlenkedés nem állt meg az igazságszolgáltatásnál: a feudális belviszályok miatt gyakran szinte folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb harcok egy-egy országon belül is, és a hatalomra törő nagybirtokosok igyekeztek minél elrettentőbb módon leszámolni ellenségeikkel.

Azonban habár a késő középkorra – amikor a híres rózsák háborúja néven ismert polgárháború zajlott a szigetországban – a hadviselés bonyolult, „lovagias” szabályrendszere egyre inkább teret adott a kora újkorra jellemző totális erőszaknak, a 12-13. századra még nagyon is jellemző volt, hogy a fontos, arisztokrata személyek viszonylagos biztonságban érezhették magukat a harcmezőn.

A lovagiasság szabályai szinte mindenben szabályozták a megadást és a foglyok ejtését, beleértve a velük való bánásmódot is. A gazdag urak, de még az uralkodók is bízhattak abban, hogy ellenségüknek fontosabb a minél nagyobb váltságdíj kicsikarása, mint hogy végezzenek velük.

Jól mutatja a nemesség biztonságát, hogy bár az 1066 előtti angolszász korban és a rózsák háborúját követően is rendre meggyilkolták egymást a harcmezőn és a fogságban is, 1076 és 1306 között egyetlen angol earl sem halt erőszakos halált.

János király rendszeresen semmibe vette e tabut. Egyik leghírhedtebb tette volt unokaöccse és riválisa, Bretagne-i Artúr „eltűnésének” megszervezése – a rokon vitatta János örökösödési jogát.

Artúr sorsát Shakespeare János király című drámája tette igazán híressé: miután János emberei elfogják és megvakítással fenyegetik, az unokaöcs szökés közben a halálba zuhan börtöne ablakából. Ahogy a későbbi évszázadokban, sokan sejtették akkoriban is a királyt a különös haláleset mögött.

János rányomja pecsétét a Magna Cartára egy 19. századi illusztráción (kép forrása: Wikimedia Commons)

Artúr azonban csupán a leghíresebb volt János áldozatai közül. Unokaöccsével együtt annak több száz lovagját is foglyul ejtette 1202-ben. A lovagok arra számítottak, tisztességes fogságban várhatják meg a belháború végét, a király azonban közülük 22-t elvitetett a Dorset megyei Corfe várába, ahol a tömlöcben haltak éhen. A példátlan kegyetlenséget János „büntetésnek” szánta a lovagok rokonainak, amiért továbbra is harcoltak ellene.

János király igen kedvelt módszerének bizonyult az éhhalál: egyre több hatalomhoz jutó korábbi kegyence, William de Braose feleségével és egyik fiával is így végzett 1210-ben – részben azért is, mert a feleség nem titkolta, hogy a királyt tartotta Bretagne-i Artúr gyilkosának.

A védtelen családdal való brutális elbánás megdöbbentette egész Anglia nemességét, ami nem akadályozta Jánost abban, hogy később is fenyegetőzzön vele: miután a Magna Carta pontjainak be nem tartása miatt a bárók ismét fellázadtak, János többüket azzal bírta jobb belátásra, hogy kilátásba helyezte foglyul ejtett társaik éheztetését.

A William Marshal históriája néven ismert dokumentum 13. századi szerzője szerint „foglyait oly borzasztó módon, és oly nyomorult körülmények közt tartotta, hogy azt méltatlannak és szégyenteljesnek látta körülötte mind, aki tanúja volt e kegyetlenségeknek.”

A gyáva király

János másik fő személyiséghibája személyes gyávasága volt. Magától a hadviseléstől nem ódzkodott: uralkodása nagy részében II. Fülöp Ágost francia királlyal háborúzott, és nem volt rest lerohanni Skóciát, Walest és Írországot sem, amikor úgy érezte, az ottani uralkodók megsértették őt.

Több alkalommal maga vezényelt le sikeres ostromokat is, például Rochesternél 1215-ben, amikor az erős várat legerősebb tornya aláaknázásával kényszerítette megadásra.

A várostrom sikerre viteléhez azonban nem szükséges óhatatlanul különösebb hadvezéri tehetség – leginkább az emberanyagban, ellátmányban és hadigépekben mérhető fölényre. A hadvezéri képességek igazi próbája az olyan csata, ahol az ember nem indul előnyből. János több alkalommal is került ilyen helyzetbe, ilyenkor azonban rendszerint a megfutamodást választotta.

János ábrázolása a De Rege Johanne című 14. századi műből (kép forrása: Wikimedia Commons)

Amikor 1203-ban a francia uralkodó betört az ekkor még az angol koronához tartozó Normandiába, az itt tartózkodó János áthajózott Anglia biztonságába, és el is veszítette a tartományt, amely őse, Hódító Vilmos eredeti birtoka volt – és kiérdemelte ezzel a „földnélküli” gúnynevet is.

Amikor 1216-ban a francia hadak immár a szigetországban szálltak partra, János ugyan ott várta őket seregével Kent partjain, azonban némi habozást követően az ellenkező irányba indult el – olyan gyorsan iramodott neki, hogy kilenc mérföldre (15 kilométerre) járt már seregétől, mire katonái rájöttek, hogy királyuk elhagyta őket.

Abban a korban, amikor a személyes helytállás is fontos mércéje volt egy hadvezér képességeinek, János minden szorult helyzetben kudarcot vallott, emiatt pedig sokak bizalmát vesztette el. „Ember meg nem bízhat benne” – énekelte Bertran de Born francia trubadúr, „mert szíve puha és gyáva.”

Áskálódó, züllött és kapzsi

Habár kortársai két legnagyobb hibájaként kegyetlenségét és gyávaságát tartották számon, az utókor által ismert alattomos és másokat kizsigerelő uralkodó képe is valós. Nem tett jót imázsának az, hogy bátyja, I. (Oroszlánszívű) Richárd távollétében megkísérelte elbitorolni a trónt, később pedig, miután Richárd halála után király lett, számos báró panaszkodott arra, hogy János erőszakot tett feleségén vagy lányán.

Uralkodása általában véve mások kihasználásáról szólt: a Robin Hood-legenda által is emlegetett kíméletlen adópolitikája történelmileg is alátámasztható, nem beszélve azokról az önkényes és igazságtalan büntetésekről, amelyekkel a túlságosan megerősödő birtokosokat sújtotta (a korábban kegyeiben részesített William de Braose-zal való leszámolására is valótlan adótartozások szolgáltak az ürügyként). Nem véletlen tehát, hogy már 1216-os halálát követően úgy képzelte a legtöbb angol krónikás, hogy János királyt a pokol tüzei emésztik.

János síremléke a worcesteri székesegyházban (kép forrása: Flickr)

A középkori krónikásokhoz kapcsolódik János király védelmezőinek elsőszámú érve: e történetírók jellemzően egyházi háttérrel bírtak, Jánosnak pedig nem volt éppen szívélyesnek mondható a Rómával való viszonya.

Tény, hogy János összetűzésbe keveredett a pápasággal a canterburyi érsek kinevezésének joga miatt. A vita során János kiűzte Canterburyből az ott élő szerzeteseket, végül pedig rátette kezét Anglia minden egyházi birtokára.

Ezek miatt a pápa interdiktum alá is helyezte Angliát (a papok az alapvető szolgáltatásokon – keresztelés, gyóntatás, haldoklók feloldozása – kívül nem szolgáltathattak szentségeket az országban), továbbá személyesen is kiközösítette Jánost.

Mindazonáltal valótlanság az, hogy minden középkori történetíró egyházfi lett volna, akit hátsó szándék vezérelt a Jánosról való véleményalkotásban. A már említett Bertran de Born teljességgel laikus francia arisztokrata volt, és William Marshal históriájának szerzője sem volt egyházi személy – ennek ellenére számos katasztrófát ír János személyiségének rovására.

A béthune-i névtelenként ismert krónikaíró, aki VII. Béthune-i Róbert artois-i nemes (1201 k. – 1248) számára készített krónikát, szintén aligha lehetett egyházi személy, mivel írása főként világi témákkal foglalkozik, és világi közönségnek íródott.

Annak ellenére, hogy a flamand Róbert János király oldalán harcolt uralma utolsó éveiben, a krónika egyáltalán nem kedves az angol uralkodóval: „Nagyon rossz ember volt” – értékeli a névtelen, „kegyetlenebb az összes többinél. Vágyakozott a gyönyörű nők után, ezért szégyenbe hozta az ország nemes férfijait, ezen okból pedig igencsak gyűlölték. Amikor csak tehette, hazugságokat mondott az igazság helyett (…) Csordultig tele volt rossz tulajdonságokkal.”

A papság és a világi személyek tehát egyaránt megvetéssel tekintettek Jánosra. A történetírásban szükséges és jó dolog a mítoszrombolás, I. János „rehabilitálása” esetében azonban a mítosz éppen új keletű.

Ahhoz, hogy kedvező képet fessünk, figyelmen kívül kellene hagyni mind kortársai véleményét, mind tényszerűen alátámasztható rémtetteit. A források objektív mérlegelése alapján a következtetés egyértelmű: az angol néphagyomány helyesen emlékszik az ország történetének egyik legrosszabb uralkodójára.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/96980/pics/15934290049812611_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?