Üzleti verseny és a távírászok vitája is rontott a Titanic helyzetén

A Titanic utolsó mentőcsónakja az RMS Carpathia gőzös közelében (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az 1912-ben elsüllyedt, elsüllyeszthetetlennek mondott Titanic a kor egyik technológiai újításával, a drótnélküli távíróval is fel volt szerelve. Miután az óceánjáró jéghegynek ütközött, a hajó szikratávíróján keresztül vészjelzéseket adott le, aminek köszönhetően a helyszínre érkező Carpathia gőzös több száz ember életét mentette meg. Ugyanakkor a süllyedő óceánjáróról küldött különböző vészjelzések zavart is okoztak, és az sem segített, hogy annak távírásza megsértette a hozzájuk legközelebb haladó hajó távírászát.

Technológiai rivalizálás

A Titanic 1912. április 15-én 2.20-kor merült el a hullámsírban több, mint 1500 emberrel egyetemben. Egy nemrégiben született bírósági döntés értelmében felszínre hozható lesz az Atlanti-óceán mélyén pihenő hajóroncsból az a drótnélküli távíró készülék, amelyet a telekommunikáció úttörője, az 1909-ben fizikai Nobel-díjat kapott Guglielmo Marconi tervezett.

Marconi a 19. század végén fejlesztette ki távíró készülékét, amely az üzenetek továbbítására rádióhullámokat használt, méghozzá a nem nagy távolságra terjedő hosszúhullámokat, amelyek hajlamosak voltak az interferenciára is.

Bár ebben az időben már léteztek olyan, rövidebb rádióhullámokat sugárzó készülékek, amelyek sokkal megbízhatóbbak voltak, és erősebb, jól fogható jeleket bocsátottak ki, Marconi kereskedelmi monopóliumot birtokolt. A legtöbb hajón, így a Titanicon is, a Marconi-féle, kevésbé hatékony, hosszúhullámú szikratávírót használták.

Jack Phillips (kép forrása: Wikimedia Commons)

A Titanic szikratávíró állomásán két fiatalember dolgozott, a 25 éves John George Phillips vezető távírász és a 21 éves Harold Sidney Bride másodtávírász, akik Marconi saját távírásziskolájában kapták képzésüket. Phillips és Bride 24 órás szolgálatot látott el, jórészt az utasok által feladott táviratokat fordították Morse-jelekké.

A katasztrófa estéjén az ügyeletben lévő Phillips nyakig ült a munkában, valósággal elárasztották a kimenő és bejövő üzenetek. Az elindulástól az ütközésig eltelt 36 órában a két távírász rendkívül sok, nagyjából 250 táviratot adott, illetve vett.

Az egyik utas például „minden érdeklődőt” értesíteni akart egy közelgő Los Angeles-i pókerjátszmáról. A magánüzenetek tengerében az utasok messzemenő kiszolgálása érdekében, Phillips néhány jégveszélyről szóló üzenetet is félretolt, és azokat nem továbbította a parancsnoki hídra.

Amikor a sokadik ilyen hivatalos üzenet érkezett, Phillips rendkívül durván rendreutasította a jéghegyek között haladó hajó SS Californian távírászát, aki a Titanic előtt álló veszélyes útszakaszra hívta fel kollegája figyelmét. „Dugulj el! Elfoglalt vagyok!” – fakadt ki.

Amikor a Titanic jéghegynek ütközött, Phillips visszavett arroganciájából és leadta a Marconi által bevezetett vészjelzést, a „CQD” -t.

Vészjelzések sokasága

Vészjelzést már 1899 óta használtak a távírászok. Marconi a brit távírászok által használt „CQD” -t rendszeresítette saját távíró hálózatában. A „CQ2” általános hívójelet, amely azt jelentette, hogy az információ minden állomásnak szól, 1904-re az angol veszély, azaz „distress” szóból képzett „D” -vel egészült ki.

Harold Bride 1912 áprilisában, nem sokkal a Titanic útja előtt (kép forrása: Wikimedia Commons)

1912-re megjelent egy másik, egyre elfogadottabbá váló vészjelzés, az „SOS”, amelyet tévesen a „Save Our Ship” (mentsétek meg hajónkat), avagy „Save Our Souls” (mentsétek meg lelkeinket) rövidítésének tartanak, holott az valójában egy német rádiójel adaptációja révén született meg.

Az SOS-t morzekóddal könnyű volt leadni, mindössze három rövid, majd három hosszú, majd megint három rövid jelből állt. Ezt a jelzést vészhelyzet esetén nagyon gyorsan az éterbe lehetett röpíteni, és légköri zavarok esetén is jól olvasható volt.

Az SOS 1908-ban nemzetközileg elfogadott vészjelzés lett, de a britek, illetve Marconi távírászai még évekkel az egyezmény aláírása után is a CQD-t használták.

A Titanic első leadott vészjelzése is a CQD volt. Közvetlenül az ütközést követően, amikor még nem lehetett felmérni annak súlyosságát, Bride még azzal viccelődött, hogy Phillipsnek az SOS-t is le kellene adnia. „Ez egy új jelzés”- mondta. „Talán ez az utolsó esélyünk, hogy ilyet küldjünk.”

Az egyre súlyosbodó körülmények azonban nem adtak okot a bolondozásra.  Amikor az SS Frankfurt, az első hajók egyike, amely vette a Titanic CQD vészjelzését, későn válaszolt a Titanic jelzésére, az ekkor már ideges Bride „ostobának” bélyegezte a Frankfurt távírászát.

A Titanic kifut első és utolsó útjára az angliai Southamptonból, 1912. április 10. (kép forrása: Wikimedia Commons)

Bride indulatos kritikája részben a Titanic egyre reménytelenebbé váló helyzetének, részben pedig az üzleti rivalizálásnak szólt. A Frankfurt távírásza ugyanis a német telekommunikációs cégnek, a Telefunkennek dolgozott.

Marconi és a Telefunken között pedig hosszú ideje harc folyt a távközlési piac felosztásáért. Marconi megpróbált mindent megtenni azért, hogy a Telefunkent kizárja a tengeri hajózásból, így alkalmazottjainak megtiltotta, hogy az üzleti vetélytársak által üzemeltetett szikratávíró állomások hívásait fogadják.

Tragédiához vezető hibák

Miközben a Titanic süllyedt, Bride és Phillips felválta küldte a CQD és az SOS vészjeleket, amelyeket a fogadó távírászok eléggé hanyagul kezeltek.

A helyzetet súlyosbította, hogy Phillips és Bride egyszerre csak egy üzenetet küldhettek vagy fogadhattak, a vonalban pedig más operátorok irreleváns kérdései fokozták a zavart. Az egyik távírász például afelől érdeklődött, hogy a Titanic éppen egy tőle 800 kilométerre lévő hajó felé halad-e.

Eközben a Titanichoz legközelebb haladó hajó, az SS Californian – amelynek szikratávírászát Phillips durván leépítette – nem fogadta a vészjelzéseket, mert annak távírásza, miután Phillips nem éppen civilizált hangnemben kérte tőle, hogy hallgasson, kikapcsolta készülékét és lefeküdt aludni.

Az amatőr rádiósok sem könnyítették meg Bride és Phillips életét, ugyanis üzeneteikkel zavarták a Titanic kommunikációját. A páros szinte az utolsó pillanatokig kitartott, és adta le a vészjeleket. Kettőjük közül csak Bride élte túl a katasztrófát.

Guglielmo Marconi a drótnélküli távíró egy korai példányával (kép forrása: Wikimedia Commons)

A tragédiát követően Marconit lelkiismeret-furdalás gyötörte amiatt, hogy a tökéletlenebb hosszúhullámú rádiókommunikáció alkalmazása terén monopóliumra tört a tengerhajózási piacon. „Mára már beláttam, hogy hibáztam” – jelentette ki 1927-ben egy beszédében.

A Titanic katasztrófájának 1912-es kongresszusi kivizsgálása előtt Bride és Marconi vallomásaikban azt állították, hogy a különböző telekommunikációs cégek között a rivalizálás minimális volt.

A katasztrófát követően az amerikai Szenátusban arra a konklúzióra jutottak, hogy a szikratávíróknak a hajókon éjjel–nappal, 24 órában üzemelniük kell és a telekommunikációs ipart valahogy szabályozni kell.

Az 1912-es Radio Act („rádiótörvény”) értelmében a hosszúhullámú frekvenciák amatőrök általi használatát szigorú szabályozáshoz kötötték az USA-ban, és hivatalos vészjelként fogadták el az SOS-t.

Az SOS 1999-ig nemzetközi vészjelzés maradt, amikor is a modern hajókon a morzekód helyett a műholdas globális tengeri biztonsági és vészhelyzetjelző rendszerre álltak át.

Kongresszusi meghallgatása után Marconi, Jack Phillips szikratávírászra emlékezve, koszorút helyezett el a Titanic áldozatainak emlékművénél.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/96979/pics/15934286362644536_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?