El Dorado keresésére áldozta életét I. Erzsébet kedvenc felfedezője

Sir Walter Raleigh egy H. monogramot hagyó ismeretlen művész festményén (kép forrása: Wikimedia Commons)

Keveseknek adatik meg az a megtiszteltetés, hogy egy nem létező helyet elhelyezzenek a térképen, I. Erzsébet angol királynő egyik elsőszámú udvaronca és felfedezője, Sir Walter Raleigh azonban közéjük tartozott. A szóban forgó hely pedig nem más, mint a legendás El Dorado aranyvárosa, amelynek létét a korabeli szóbeszéd a mai Venezuela területén feltételezte. Főként az angol hajósnak köszönhető a máig népszerű mítosz hosszú élete.

Arannyal borított ember, vagy aranyból épült birodalom?

A legenda különféle változatai valójában még abban sem voltak egységesek, hogy micsoda is pontosan El Dorado: a konkvisztádorok közül egyesek várost, mások teljes országot vagy akár birodalmat kerestek e néven, a későbbiekben sokak képzeletében bányává alakult át.

Az 1530-as években, amikor a kifejezés szárnyra kapott az Újvilágba érkező spanyolok körében, az El Dorado név alatt egy személyt értettek: az „aranyembert”, aki a csibcsa nevű andoki törzs egyik rítusában vett részt, és tetőtől talpig behintették aranyporral. Ez tekinthető a legenda kiindulópontjának, amely az évtizedek, majd évszázadok során teljességgel átalakult.

A mítosz fennmaradásához azonban szükség volt Raleigh-ra is. El Dorado neve ugyanúgy a múlt homályába veszhetett volna, mint Paititi, Cibola vagy Quivira neve, amelyek hasonló „elveszett” aranyvárosokat jelöltek, és amelyeknek egytől-egyig akadtak hívőik.

Mire Raleigh az 1580-as években először hallott El Doradóról, a spanyolok több sikertelen expedíciót is indítottak megkeresésére.

Valószínűleg 1586 őszén, egy Don Pedro Sarmiento de Gamboa nevű konkvisztádor mesélt neki róla, akit Raleigh kalózai („privatérjai”) augusztusban ejtettek foglyul az Atlanti-óceánon. Sarmiento mintegy 30 évet töltött eddigre az Újvilágban, és igencsak tapasztalt felfedezőnek számított.

Tekintve, hogy a kontinens egészét még sokáig nem térképezték fel, és a spanyolok két nagy birodalmat – az inkákét és az aztékokét – is leigázták mintegy 70 évvel korábban, az angolok számára egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, hogy az Újvilág tartogat még hasonló meglepetéseket.

Raleigh Sarmientótól hallhatott először Don Antonio de Berrióról is, egy másik konkvisztádorról, aki állítása szerint elérte El Dorado határvidékét 1585-ben, egy 18 hónapos út során, az Orinoco felső folyásánál.

Raleigh számára elsősorban a Berrióval és a többi spanyollal való rivalizálás tette annyira fontossá a legendás birodalmat: ha neki sikerülne felfedezni, Anglia hasonló, vagy akár sokkal gazdagabb tengerentúli birodalomhoz jutna, mint amelyből Spanyolország fedezte ekkoriban nagyhatalmi státuszát Európában.

Abban reménykedett, El Dorado gazdagságához képest a spanyol uralkodó „fügék és narancsok királya” lenne csupán.

Hajsza az elérhetetlen kincs után

1594-ben Raleigh egy megbízható emberét, Jacob Whiddont felderítő expedícióra küldte Trinidad szigete és az Orinoco-delta környékére, ami több mint 41 000 négyzetkilométernyi terület feltérképezését jelentette.

A következő év folyamán 60 000 ezüstfontot (mai értéken több mint 13 millió dollárt) gyűjtött össze a tervezett nagyszabású dél-amerikai expedícióhoz. A türelmetlen Raleigh végül az eredetileg tervezett nyolc helyett hat hajóval, mintegy 250 emberrel ki is hajózott Plymouth-ból 1595. február 6-án.

Március 22-én a hajók elérték Trinidad szigetét. Április 7-én az angolok megtámadták a fő kikötőváros, San José katonai helyőrségét, amivel kettős céljuk volt: egyfelől nem hagyhatták tengerjáró hajóikat biztonságosan a folyó torkolatánál a spanyol erők jelenlétében, másrészt Raleigh tudomására jutott, hogy Berrio is San Joséban tartózkodik, és beszélni akart vele.

„Megtudtam tőle amennyit csak tudtam Guianáról” – írta Raleigh Guiana felfedezése című könyvében, amelyet hazaérkezése után adott ki. Berrio eszerint egy Juan Martínez nevű spanyol férfi történetét mesélte el neki, aki a konkvisztádorhadsereg munícióraktárosa volt, és hét hónapot töltött el Manoában, amelynek ő adta spanyol nevét, az El Doradót.

Walter Raleigh Trinidadon, 1595. Katonái a foglyul ejtett Antonio Berriót kísérik (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az expedíció további eseményeit illetően Raleigh saját leírásán kívül nincsenek források. A könyv szerint a Berrióval való találkozást követően száz emberével felhajózott az Orinocón, egy hónapra elegendő élelemmel.

Az öt, teljesen nyitott csónakba zsúfolt férfiak körében rendkívül rossz hangulat uralkodott, amelyen nem segítettek a viharok, a forróság, és az a tény sem, hogy valójában azt sem tudták, mi az úticéljuk.

Idővel „arra vetemedtek, hogy esőben és a tűző napon is feküdjenek – ing nélkül, felettébb szajhásan –, a csónakok kemény deszkáin, amelyeken a húst is előkészítettük a főzésre” – írta Raleigh. „Ki merem mondani, soha nem volt Angliában olyan börtön, amely gusztustalanabb és utálatosabb lett volna.”

Ha volt azonban esemény, amely megmutatta Raleigh kivételes vezetői képességeit, az éppen e sikertelen felfedezőút volt: mind a száz embert élve hozta vissza a tengerhez.

Ezelőtt azonban több mint 400 kilométert eveztek fel az Orinocón, egészen egy másik nagy folyóval, a Caroníval való találkozásáig – itt áll ma a venezuelai Ciudad Guayana városa.

Dél-amerikai törzsfőnök ábrázolása egy 1693-as illusztráción (kép forrása: Flickr)

Egy Morequito nevű indián településen Raleigh találkozott Topiawarival, egy idős törzsfőnökkel, akivel úgy tűnik, barátságot kötött: a későbbi utazók arról számoltak be, a főnök csalódását fejezte ki amiatt, hogy az angol felfedező nem látogatta meg többé.

Raleigh a maga részéről „népe legbüszkébb és legbölcsebb tagjaként” írta le Topiawarit, „a megfontoltság, az ítélőképesség és a jó beszéd emberét”.

A megbeszélésük során elhangzottakat Raleigh úgy értelmezte, hogy El Dorado határa négy napi útra van Morequitótól, azonban több emberre és fegyverre van szüksége meghódításához, így nagyobb expedícióval kell visszatérnie. Erzsébet királynő kegyeltje azonban többé nem jutott az aranyváros közelébe.

Az expedíció tehát visszaindult a tengerhez – június lévén, a folyó sodrása olyan erős volt, hogy az út, amely az áramlattal szemben egy hónapig tartott, az ellenkező irányba mindössze négy napot vett igénybe.

Útközben egy másik törzsfőnökkel, Putijmával is szót váltottak, aki azt állította, ismer a közelben egy hegyet, amelyből rengeteg aranyat lehetne kibányászni. Raleigh és emberei azonban üres kézzel tértek vissza Angliába, csupán a jövőbeni gazdagság ígéretével.

A börtönévek

Raleighnak továbbra is meggyőződése volt, hogy Dél-Amerikában felfedezetlen kincsek rejtőznek, az expedíció pedig csak erősítette eltökéltségét, hogy megszerezze őket.

Mindössze négy hónappal azután, hogy visszatért Londonba, egyik leghűbb emberét, Lawrence Keymist elküldte felderíteni az aranybányát, amelyről Putijma beszélt.

Keymis rossz hírekkel szolgált: Morequitónál már egy San Thomé nevű spanyol erősség állt. Raleigh egy éven belül újabb hajót küldött a térségbe, ezúttal az Orinocótól délebbre fekvő területekre, mert a Keymis által útja során gyűjtött információ szerint Manoa valójában jóval délebbre volt található.

I. Jakab angol (VI. Jakab skót) király idősebb John De Critz festményén (kép forrása: Wikimedia Commons)

I. Erzsébet uralmának utolsó évei azonban nem kedveztek Raleigh-nak, a királynő halálát követően pedig még rosszabbra fordult sorsa. 1603 őszén megvádolták az új uralkodó, I. Jakab elleni szervezkedéssel, és a következő 12 évet a londoni Tower börtönében töltötte.

1609-ben az ifjú trónörökös, Henrik herceg megfinanszírozott egy Robert Harcourt által a térségbe vezetett újabb expedíciót, az év végén pedig Sir Thomas Roe is szerencsét próbált az Orinoco vidékén. Ő 18 hónappal később tért vissza, és azt állította: Manoa nem létezik.

Raleigh-t e hírek a legkevésbé sem tántorították el. Miután 1616-ban I. Jakab szabadon bocsátotta, engedélyt adott neki, hogy visszatérjen Dél-Amerikába, és nyomára leljen az aranybányának, amelyről beszélt.

A király kikötötte, hogy Raleigh nem bocsátkozhat harcba a San Thoménál állomásozó spanyolokkal – az új király másfajta diplomáciát folytatott, mint elődje.

Újabb aranyálmok

Raleigh 1617. június 12-én hagyta el Plymouth-t 14 hajóval. Vele tartott a hűséges Keymis és saját fia, a 22 éves Wat is. Az Atlanti-óceánon való átkelés során a legénység 42 tagja halt bele valamilyen betegségbe, köztük Raleigh helyettese, John Pigott is.

Maga Raleigh sem úszta meg az utazást gond nélkül: egy alkalommal összeesett a hajón, és úgy beütötte a fejét, hogy húsz napon át nem tudott szilárd élelmet enni: heteken át pépesre zúzott aszalt szilván élt.

Sir Walter Raleigh William Segar festményén, 1598 k. (kép forrása: Wikimedia Commons)

Mire a flotta november közepén megérkezett Dél-Amerika partjaihoz, nyilvánvaló volt, hogy Raleigh nincs olyan állapotban, hogy felvezesse az expedíciót a folyón, így Keymis lépett a helyére. Parancsnoksága alatt állt öt kapitány és öt szakaszparancsnok, köztük Wat Raleigh is. Mintegy 400 ember indult el összesen a dzsungel mélyére december 10-én.

Az Orinoco-delta szeszélyes vizeit és erős áramlatait az ötből mindössze három hajó élte túl, és érte el 1618. január 2-án San Thomét. Raleigh előkészületei alaposak voltak, de talán éppen emiatt mások is tudtak róluk: az angolokon naplementekor rajtaütöttek.

Habár a spanyol helyőrség kicsiny volt – 57 embert tett ki a sebesültekkel együtt –, nagy veszteségeket okoztak. Éjfél után Keymis és kapitányai úgy döntöttek, megrohamozzák az erődített települést.

Wat Raleigh a pikások élén tört előre, amikor torkon találta egy muskétagolyó. Rajta kívül további négy angol esett el a harcban, és a várost sikeresen bevették. Keymis a halottakat a templomnál temettette el, Watot az oltárnál.

A tengerparton lábadozó Walter Raleigh a történtekről csaknem egy hónapon át mit sem sejtett. Január 31-én értesült az őslakosoktól arról, hogy öt kapitányából kettő elesett a harcban, majd két héttel később kézbesítették neki Keymis levelét, amelyben leírt mindent. „Mostanáig nem is tudtam, mit jelent a bánat” – írta később feleségének.

Öngyilkos küldetés

San Thoméban Keymis – akinek tudnia kellett, hogy a város lerohanásával a király Raleigh-val kötött egyezségének első és legfőbb pontját szegte meg – egyre jobban kétségbe esett.

A küzdelemben csupán néhány spanyolt sikerült megölniük, a többi elszökött, és az angolok attól féltek, erősítéssel térnek vissza. Mindemellett fogalma sem volt, hol lehet a bánya, amelyet kerestek – az sem biztos, hogy személy szerint hitt a létezésében.

Időhúzásával és döntésképtelenségével Keymis lassan elvesztette emberei bizalmát. Végül az angolok három csónakot küldtek tovább, feljebb a folyón, mindössze négy napi élelemmel. Egyes beszámolók szerint ez az alexpedíció csaknem 500 kilométert megtett a kontinens belseje felé – három hét után tértek vissza, és semmiféle bányáról nem hoztak hírt.

„Guiana” 1656-ban készült térképén a fiktív Parime-tó (amelynek valós alapját az esős évszakban megduzzadt vizek adták) északnyugati sarkában bejelölve látható „Manoa, avagy El Dorado” is (kép forrása: Wikimedia Commons)

Eddigre a spanyolok többször is rajtaütöttek San Thomén, amelyet végül 29 nap után Keymis és emberei feladtak, a spanyolok pedig felgyújtották.

Az expedíció maradéka március 2-án találkozott újra Raleigh-val a tengerparton. Keymis bocsánatért esedezett. „Látni, hogy fiam elveszett, nem bántott” – válaszolta Raleigh. „Konokságával okozott nekem fájdalmat, és nem dicsérném vagy színezném ostobaságát semmilyen módon.”

Keymist azonban nem vigasztalták ura szavai: miután visszatért hajókabinjába, egy tőrt szúrt keresztül saját szívén. Raleigh-t Angliába visszatérve újra elfogták, a király pedig felhasználta a spanyolokkal kibontakozott harcot arra, hogy újraélessze a felségárulás korábbi vádját: 1618. október 29-én a Westminster-palota udvarán lefejezték. Halálának okai sokfélék voltak, utolsó expedíciója csupán jó ürügy volt I. Jakab számára.

Máig viták tárgya, miként is lehet értékelni Walter Raleigh dél-amerikai kalandozásait. Kétségtelen, hogy eleinte valós volt az aranyváros létezésébe vetett hite. Mi történt azonban azután, hogy 1585 júniusában visszafordult első útjáról?

Ekkor hangzott el először a rejtélyes aranybánya gondolata, miközben a sebes Orinoco a tenger felé vitte őt és embereit. Vajon saját magát – és a többieket – próbálta hamis álmokkal nyugtatni? Vajon túlságosan megalázó lett volna neki beismerni, hogy mindaz, amiben reménykedett, hazugság?

A kérdésekre talán sosem lesz egyértelmű válasz. Napjainkban is sokakat hoz lázba a dél-amerikai dzsungel elfeledett kincseinek gondolata, és sokan ugyanazokat a kérdéseket teszik fel magukban, amelyeket annak idején az angol felfedező – a téma kutatói pedig ugyanúgy tanácstalanul állnak Raleigh döntései előtt, ahogy annak idején a hozzá közel állók.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/96429/pics/15923855149104938_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?