Tényleg nem tisztálkodtak a középkori emberek?

Kép forrása: millefleurstapestries.com

Megkerülhetetlen toposz az irodalomban, a filmben és a közbeszédben egyaránt, hogy a középkor embere – különösen, ha jobbágyi sorban élt – büdös és koszos volt, továbbá semmiféle fogalma nem volt a higiéniáról. E nézet bizonyítékaként gyakran hivatkoznak a nagy járványokra, mint például a 14. századi fekete halálra, illetve az olyan történelmi alakokra, akik arról híresek, hogy nemigen fürödtek. Kasztíliai Izabella spanyol királynő (ur. 1474-1504) például állítólag dicsekedett is azzal, hogy életében két alkalommal vett fürdőt: a születése napján, és aznap, amikor feleségül ment Aragóniai Ferdinándhoz.

Mit gondoltak a fürdésről a középkorban?

Kétségtelen, hogy a vízvezetékek általános elterjedése előtti korokban az embereknek akkor is nehezükre esett volna a mai higiéniai elvárásokhoz tartani magukat, ha ez lett volna a szándékuk.

Mindazonáltal nem szabad feltételezni, hogy a középkorban nem érdekelte az embereket a személyes higiénia – Izabella királynő lánya, a későbbi II. („Őrült”) Johanna (ur. 1504-1555) olyan gyakran fürdött és mosta haját, hogy férje, I. Fülöp király attól félt, beteg lesz a sok tisztálkodástól.

Fülöp aggodalmai a korabeli orvostudomány elméleteiben gyökereztek, amelyek szerint a túlzott tisztálkodás legyengítheti a szervezetet.

A rendszeres tisztálkodás szükségességét azonban komolyan nem vitatták ekkoriban sem: tudták, hogy a látható kosz másként nem távolítható el a testről, és azt is, hogy a láthatatlan szennyeződések – például az izzadság –, amelyeket az emésztés káros melléktermékeinek tartottak, idővel árthatnak az egészségnek, fertőzések és az élősködők megtelepedése formájában.

A középkori orvosi feljegyzések és a különféle élettanácsokkal foglalkozó művek egyaránt a higiéniára való odafigyelésre buzdítottak, főként a reggelenkénti kéz-, arc- és szájmosásra, valamint a napközbeni rendszeres kézmosásra, főleg evés előtt.

A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb középkori orvos pártolója volt a fürdésnek. Egyedül járványok idején intettek óvatosságra, egyrészt amiatt, hogy a test melegítése megnyitja a pórusokat a fertőzések előtt, másrészt amiatt, hogy a nyilvános fürdőkben könnyen terjedtek a fertőzések.

Úgy gondolták azonban, a rendszeres fürdés megelőzheti a betegségeket, továbbá gyógymódként is előírták számos panasz esetén, a hólyagkövektől a rossz kedvig. A késő középkorban az esti fürdés vagy lábmosás gyakran javasolt gyógymódja volt a megfázásnak is.

Milyen lehetőségek voltak a tisztálkodásra?

Az alapok tehát megvoltak – a kérdés azonban az, valóban követték-e az emberek az orvosok tanácsait. A források alapján kijelenthető, hogy a tehetősebb emberek nem csupán rendszeresen mosakodtak, de sok pénzt költöttek arra, hogy luxusélménnyé tegyék a fürdést – a megszokott, hamuzsírból előállított szappant például igen drága illatos olajokkal egészítették ki.

Habár Anglia egyik legkevésbé szépemlékű uralkodójaként tartják számon, Földnélküli János király (ur. 1199-1216) illatára biztosan nem lehetett panasz: útjaira is fürdőkádat vitt magával, külön fürdetőszolgát tartott, és egy alkalommal fél év alatt tíz fürdőt is vett.

Kép forrása: womenhistoryandart.blogspot.com

A későbbi angol uralkodóknak még szofisztikáltabb lehetőségek álltak rendelkezésére: 1351-ben III. Eduárd király csapokat szereltetett westminsteri fürdőjébe, amelyek egyikéből hideg, a másikból meleg víz folyt.

Habár az efféle luxust csak a leggazdagabb udvarok engedhették meg maguknak, a legszegényebb háztartások kivételével mindenhol tartottak legalább egy fa kádat, amelybe a tűz fölött melegített fürdővizet önthettek, illetve kézmosáshoz használt kancsót.

Az 1350-ben elhunyt Robert Oldham, egy tehetősebb oxfordshire-i jobbágy például a fennmaradt jegyzék szerint igen kevés tulajdonnal rendelkezett, azonban házában két kád és négy kancsó is volt.

Nem is volt azonban kötelező feltétlenül otthon fürödni: a városlakók megengedhették maguknak akár azt is, hogy a nyilvános fürdőbe látogassanak.

Alexander Neckham angol teológus, aki az 1170-es években Párizsban élt, arra panaszkodott, hogy reggelente gyakran az utcáról behallatszó kiáltásokra ébredt, amelyek azt harsogták, „a fürdők forrók!” Néhány évtizeddel később Párizsban már legalább 32 nyilvános fürdő működött.

Kép forrása: pilloledistoria.it

Nyaranta sokan fürödtek a folyókban és tavakban – sajnos sok esetben csak a fulladásos halálesetek miatt maradtak fenn feljegyzések e szokásról, főként Angliában. 1269 áprilisában például a 12 éves John White „levetette ruháit és belépett egy bizonyos folyamba fürdeni (…) szerencsétlen módon megfulladt.”

A Temze számos fürdőző életét követelte a 14. század folyamán, köztük Robert de Leyre-ét, aki „kiment a rakpartra és bement a folyóba fürdeni. Senki sem volt jelen, és baleset folytán megfulladt.” A város egyik piacánál később egy tízéves fiú fulladt bele egy vályúba, miközben evés után kezét és tálját mosta.

Haj- és fogmosás

A középkori orvosok azt is gyakran tanácsolták, hogy az emberek testük mellett hajukat is mossák meg. Ez főként szintén abból a gondolatból eredt, hogy a szőr is az emésztés mellékterméke: az ilyen anyagok gőzökként a fejbe emelkedtek, ezért itt nőtt leghosszabbra.

A hajmosást legalább háromhetente érdemesnek tartották elvégezni (a hajszárító előtti időkben ez mindig igen körülményes folyamat volt – Erzsébet magyar királyné, aki híres volt szép, a korban megszokottnál hosszabb hajáról, még a századfordulón is csak háromhetente mosta meg, és évszaktól függően a napon vagy a kandallónál fekve szárította meg).

Kép forrása: medievalists.net

A szennyeződések eltávolítása mellett tudták, hogy megnyitja a fejbőr pórusait, amiről úgy tartották, kiereszti a „rossz gőzöket” a testből. A hajmosásra használt vízbe gyakran hamut és illatos gyógynövényeket is kevertek.

Fontos volt a napi fésülködés is, amely szintén tartalmazhatta különféle illatanyagok (például porított rózsaszirmok) felvitelét a hajba.

A középkor embere tisztában volt azzal is, mennyire fontos megőrizni a fogak tisztaságát. A legelterjedtebb tanács az ébredés utáni vízzel öblögetés volt, amely az éjszaka során lerakódott „váladékot” távolítja el, Gilbertus Anglicus 13. századi orvos emellett a fogak mentából és majoránnából készült porral való dörzsölését is javasolta.

Gilbertus óva intett azonban az erős fűszerektől, amelyek szerinte rohasztják a fogakat. Emellett azt is tanácsolta olvasóinak, „szárítsák meg fogaikat evés után száraz lenvászon kendővel (…) hogy ne ragadjon rájuk az étel, és ne legyen rothadó anyag a fogak közt, amely rohadttá teheti őket.”

Giraldus Cambrensis walesi archidiakónus leírása szerint a walesiek a leglelkesebbek közé tartoztak, ami fogaik tisztaságát illeti: „Állandóan tisztítják őket zöld mogyoróhajtásokkal, majd gyapjúszövettel dörzsölik, mígnem elefántcsontként ragyoknak.”

Mosták-e ruháikat a középkori emberek?

A test rendszeres tisztítása természetesen csak akkor hatékony eszköze a higiéniának, ha utána tiszta ruhákat ölt magára az ember, és tiszta ágyneműben alszik.

A középkorban a társadalmi ranglétra legalján előfordulhatott, hogy az extrém szegénység még a ruha- és ágynemű tisztítását sem tette lehetővé.

A 14. századi Burgundia egyes falvaiban például a feljegyzésekből úgy tűnik, sok embernek minden saját tulajdona az éppen általa viselt ruhája volt – ők az év nagy részében nem moshatták ki, mivel nem lett volna mit felvenniük az időjárás ellen.

Giraldus Cambrensis is szót ejt arról, szegényebb honfitársai „ugyanazon kelmékben fekszenek, amelyeket egész nap viseltek, vékony köpenyben és tunikában, ez minden, amivel védik magukat a hidegtől.”

Mindazonáltal arra is van bizonyíték, hogy a legtöbb embernek legalább egy váltás ruhája volt, és hogy viszonylag gyakran mosták. E feladat jellemzően a nőkre hárult.

Jean-Baptiste-Siméon Chardin: A mosólány (1735 k.) (kép forrása: Wikimedia Commons)

A ruhákat jellemzően fateknőben mosták, a vízhez állott vizeletet vagy hamuzsírt keverve, majd a kelméket lábbal taposták vagy rúddal (sulyokkal) ütlegelték, amíg át nem tisztultak.

Ahol lehetett, a nők a folyónál végezték e tevékenységet, ahol az áramlás is segítette a munkát. A nagyobb folyókon volt, hogy erre való stéget vagy hidat alakítottak ki (ilyen volt például a Temze felett a „le levenderebrigge”, azaz „mosóhíd”).

Előfordult, hogy a vízparton összegyűlő, mosást végző nők tevékenysége zavarta az ott lakókat. 1461-ben Coventry betiltotta a város területén belül a vízpartokon történő mosást, azonban húsz évvel később ismét előkerült az ügy.

A város bencés kolostorának házfőnöke arra panaszkodott, „e város népe árt a halaknak a Swanswell-tóban azáltal, hogy ott mosnak”, azonban a városvezetés visszautasította azzal, hogy emberemlékezet óta engedélyezett ott a ruhák mosása.

A fürdőzéshez hasonlóan a ruhamosás is lehetett veszélyes: a 15. századi Párizsban az Hôtel-Dieu ispotály nővérei „a Szajna iszapjában gázoltak, egészen térdig fagyottan”, hogy a folyóban kimossák a betegek ágyneműit, míg Angliában ugyanekkoriban írtak egy kamaszfiúról, aki munka után zokniját mosta, amikor a vízbe esett és megfulladt.

Ahhoz, hogy az emberek széles körben ilyen mértékű kockázatot vállaljanak ruháik tisztaságáért, rendkívül fontosnak kellett tartaniuk azt.

Egészen a 17. századig úgy tartották, a különféle élősködők maguktól jelennek meg a bőrön vagy a ruhán lévő koszból, így bármilyen szennyeződésre e veszély forrásaként tekintettek.

Szent tisztátalanság

A középkori társadalom mindössze egyetlen szelete tekintette kívánatosnak a higiénia hiányát: a rendkívül hitbuzgók. E kontextusban értelmezendő Izabella királynő „dicsekvése” is: nem a korabeli bevett normát jelentette, sokkal inkább egy hitét demonstrálni kívánó asszony arra való törekvését, hogy minél jobban sanyargassa testét.

A középkori keresztények számára a tisztálkodás egyúttal a világi hívságoknak való behódolást jelentette, így a hitükben kiemelkedni akarók – a mindennapi kényelem sok más elemével együtt – ezt is kerülték.

Sziénai Szent Katalin itáliai misztikus gyakran fakadt sírva gyóntatója előtt, amikor arra gondolt, hányszor mosott hajat és tisztálkodott kamaszként anyja utasítására, hogy udvarlókat vonzzon, ahelyett, hogy hitét előtérbe helyezve „önmegtartóztatást” gyakorolt volna. A gyóntatópap vigasztalása ellenére úgy gondolta, halálos bűnt követett el.

Molnár József: Árpád-házi Szent Margit halála (1857)

Néhány középkori szent ennél is tovább ment, és aszkétizmusa középpontjába emelte a tisztátalan életmódot, hogy szenvedést okozzon vele saját magának. Árpád-házi Szent Margit például amellett, hogy a legrosszabb ruhákban járt és rendszeresen korbácsolta magát, szándékosan sosem mosta meg haját, hogy a tetvek is kínozzák.

Megjegyzendő, hogy az ilyesfajta önsanyargatás sehol sem volt követelmény sem a világi hívők, sem az egyházi személyek felé. Egyes kolostorokban folyóvizet is bevezettek, így a szerzetesek tekinthetők a higiénia úttörőinek is a középkorban.

Mindazonáltal a legbefolyásosabb és leggazdagabb egyházi személyek is hajlandók voltak a személyes higiénia hiányával bizonyítani hitüket, szennyes ruháikat díszes papi öltözetük alatt elrejtve a nyilvánosság elől.

Miután Canterburyi Szent Tamás érsek 1170-ben katedrálisában gyilkosság áldozatává vált, a holttestét a temetésre előkészítő szerzetesek azt találták, alsóruhái „nyüzsögtek az apró bolhákkal és tetvekkel”, amit ők a mártíromság jeleként értelmeztek.

Canterbury-i Szent Tamás mártírhalála egy középkori illusztráción (kép forrása: Wikimedia Commons)

Amikor az 1282-ben elhunyt Cantilupe-i Szent Tamás herefordi püspök szentté avatásának elbírálása folyt halálát követően, szolgái arról számoltak be, a püspök sohasem fürdött, ágyneműjében pedig marékszám éltek a tetvek.

Mielőtt a püspök ruháit a rászorulóknak adományozták, alaposan ki kellett őket tisztítani – még a legszegényebbek sem akartak volna olyan ruhát felvenni, amelytől tetvesek lesznek.

Az, hogy e tehetős egyházi személyek ilyen körülmények között éltek, éppen azért váltott ki csodálatot kortársaikból, mert nem ez volt a jellemző – a leggazdagabbtól a legszegényebbig mind ugyanolyan visszataszítónak találták, mint napjaink embere.

A középkor átlagembere mai mércével minden bizonnyal koszos, talán büdös is volt – a hideg, iszapos folyókban nemigen lehetséges úgy kimosni a ruhákat, mint egy centrifugás mosógépben –, de csupán kis százalékuk volt valósággal mocskos, és közülük is igen kevesen éltek így önszántukból.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/91940/pics/15844735637220728_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?