Az emberiség iparosodása sodort a kihalás szélére számos bálnafajt

Holland bálnavadászok a Spitzbergáknál Abraham Storck 1690-es festményén (kép forrása: Wikimedia Commons)

Manapság az emberiség nagy része egyre felelősségtudatosabban igyekszik az állatokkal bánni, nem csupán a gazdasági fenntarthatóság, de az emberiesség jegyében is. Napjainkban szinte elképzelhetetlen, hogy mindennapjaink egyik fontos fogyasztási cikkét eleve aránylag ritka állatok rendkívül kegyetlen és pazarló vadászata révén állítsák elő, azonban a bálnavadászat fénykorában éppen ez volt a helyzet – az így kinyert anyagok nélkül lehetséges, hogy teljesen más irányt, illetve ütemet vett volna az emberiség technikai fejlődése.

A mindent beborító olaj

A 19. század második felében Charles Nordhoff amerikai újságíró így írt könyvében fiatalkori tapasztalatairól egy bálnavadász hajón: „Mindent beborít az olaj. Ingeink és nadrágjaink is az utálatos anyagtól csöpögnek. A bőr pórusait is mintha megtöltené. A lábak, kezek, a haj, mind teli vannak vele. A bálnazsír íze – nyersen, forrás közben és égetve – nem szűnik meg, és nincs hely, ahová menekülni lehetne előle.”

A Nordhoff által festett mocskos kép az egész évszázad során jellemezte a bálnavadászok mindennapjait, azonban a rengeteg kellemetlenséget okozó olaj egyben megélhetésük kulcsa volt.

A bálnaolaj iránti kereslet tízezreket vitt a tengerre a 17. és a 20. század között, azonban idővel az olajnál sokkal többről volt szó: a bálnák a korabeli emberi életmódhoz nélkülözhetetlen kellékek valóságos kincsesbányáivá váltak.

Ezen kellékek többsége a finom és elegáns élethez tartozott, amely meglehetősen látványos ellentétben állt a bálnavadászat mindennapi valóságával.

A bálnavadászattal kapcsolatban az idők során számos romantikus toposz kapott szárnyra, amelyek legfőképpen izgalmas kalandként festik le e tevékenységet.

A bálnazsír leválasztása a tetemről egy 1889-es könyvillusztráción (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az igazság azonban az, hogy az állatok elejtésén kívül – amely leginkább kegyetlen és véres folyamat volt – a bálnavadászhajók idejét maga az út, illetve az elejtett állatok zsírjának feldolgozása tette ki.

A bálnaolajat az elejtett állatok zsírjából nyerték ki, legtöbbször már a hajó fedélzetén. Az állatok teteméről lefejtett zsírt nagyméretű réz üstökben főzték.

Az így kapott olaj a 18. és 19. század során legfőképpen az emberiség fényszükségletét táplálta: előbb az otthoni és munkahelyi lámpákat, majd az egyre több ország nagyvárosaiban elterjedő közvilágítást is az óceáni emlősökből kinyert olaj táplálta.

Termékek széles palettája

A legkeresettebb – ezáltal legértékesebb – fajta az ámbráscetek finom állagú és szalmaszínű olaja volt. A legtöbb esetben ezt használták fel a világítótornyok fényeihez, amelyek segítségével a bálnavadászhajók biztonságban kikötőikbe találhattak.

Az ámbráscetek olaja kenőanyagként bekerült a korabeli órákba, lőfegyverekbe, varrógépekbe és írógépekbe is. Emellett jól tűri a szélsőséges hőmérsékleteket, ezáltal kiváló kenőanyagnak bizonyult minden gyors mozgású, sok hőt termelő szerkezethez. Kijelenthető, hogy az ámbráscetolaj volt az ipari forradalom egyik fő „üzemanyaga”.

A bálnavadászat és a bálnaolaj-ipar legnagyobb szereplőjévé a 19. század elején a függetlenségét nemrég elnyert Egyesült Államok vált.

Holland bálnavadászok Jan Mayen szigeténél a 18. században (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az 1840-es évekre a világ tengereinek – eddigre jelentősen megfogyatkozott – bálnaállományára mintegy 900 hajó vadászott, ebből a források szerint 735 amerikai zászló alatt. Eddigre a bálnákból az olajon túl számos egyéb mindennapi alapanyagot is ki tudtak nyerni.

Az ámbráscetek koponyája tartalmaz egy, az olajuknál is értékesebbnek tartott anyagot, az úgynevezett cetvelőt.

Az átlátszó, folyékony faggyú biológiai funkciója máig nem teljesen tisztázott, valószínűleg az állat hangképzésében, illetve echolokációs tájékozódásában játszik szerepet.

A bálnavadászoknak elég volt annyit tudniuk róla, hogy füst és szag nélküli égésének köszönhetően rendkívül nagy haszonnal tudták értékesíteni.

A cetvelő a tehetős emberek egyik státusszimbóluma volt – az anekdoták szerint az Egyesült Államok egyik alapító atyja, Benjamin Franklin is cetvelős gyertya fényénél olvasott sötétedés után.

A bálnaolaj feldolgozási folyamatának számos felhasználható mellékterméke volt, ezek közül egyesek a szappangyártásban, mások az élelmiszergyártásban – főleg a margarin előállításában – kerültek hasznosításra.

Bálnafeldolgozó munkások a 20. század elején a kanadai Queen Charlotte-szigeteken (kép forrása: Flickr)

A hatalmas tengeri emlősök teste azonban a zsírjukból kinyerhető termékeken kívül is képviselt értéket – egyik szervüket például a ruhaipar hasznosította. Ez az állatok szájában található szila volt.

A sűrűn, kefeszerűen álló szilák a főként planktonnal és más apróbb tengeri élőlényekkel táplálkozó bálnák táplálkozását segítik, kiszűrve táplálékukat a tengervízből.

A ruhaiparban rájöttek, hogy a csontos lemezek, amelyekből a szilak nőttek, a stabilitás és rugalmasság tökéletes egyvelegét adták a merevített szoknyák, illetve a korban népszerű fűzők felépítéséhez.

Maguk a szilak napernyők és kalapok merevítőiként, de ostornyelekként és lovas kocsik felfüggesztésében laprugókként is felhasználásra kerültek.

A bálnavadászat lassú alkonya

Eme alternatív felhasználások meg is hosszabbították a világtengerek bálnáira leselkedő veszélyt: a 19. század végére a petróleummal, majd végül az elektromos árammal működő világítás tört az élre, az egyéb iparágak azonban továbbra is életben tartották a bálnavadászatot.

Szintén értékes árunak számított az ámbráscet magyar nevét adó ámbra, amely az állat emésztőrendszerében képződik, és az illatszeriparban, különösen a parfümgyártásban játszik fontos szerepet.

„Bombaszigonyos” bálnavadászat egy 1916-ból való brit illusztráción (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az ámbrát az élő állatok is rendszeresen kibocsátják, így megölésük nélkül is gyűjthető, ennek ellenére sok országban teljesen tiltott a forgalmazása, így mára már nagyrészt szintetikus változatával dolgoznak az illatszergyártók.

Fénykorában a bálnavadászat az Egyesült Államok ötödik legnagyobb iparága volt. 1853-ban, legnyereségesebb évében a hajósok 8000 bálnával végeztek, amelyekből 103 000 hordónyi ámbráscetolajat, 260 000 hordónyi egyéb bálnaolajat, és 2,6 millió kilogramm szilát nyertek ki, mintegy 11 millió dollár értekben. Ez ma csaknem 370 millió dollárnak felelne meg.

Az 1850-es évektől az olajlelőhelyek feltárásával egyre gazdaságosabbá vált a petróleummal való világítás, majd a műanyagipar kiváltott egyre több egyéb terméket, amelyet addig a bálnákból nyertek ki.

Az addig vezető szerepet játszó Egyesült Államok fokozatosan egyre kisebb részt vállalt a bálnavadászatból, egyes országok (mint például Japán és Norvégia) azonban tovább folytatták, elsősorban élelmiszeripari célból.

Rozsdásodó egykori bálnavadászhajók a South Georgia-szigeten, Dél-Amerika és az Antarktisz között (kép forrása: Wikimedia Commons)

A 20. századra szinte teljesen gépesítetté vált a folyamat, a robbanótöltettel ellátott és lőporral indított szigonyokkal rendkívül nagy hatásfokkal pusztították az állatokat. A második világháború után nyilvánvalóvá vált, hogy a vadászat folytatása számos bálnafaj kihalásához fog vezetni.

1946-ban megalakult a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (IWC), amely a továbbiakban fokozatosan korlátozta, majd 1982-ben teljes moratóriumot hirdetett a bálnavadászatra.

Korlátozott számban egyes kisebb népcsoportok számára engedélyezett meghatározott bálnafajok elejtése, azonban az IWC 2018-ban deklarált céljává tette, hogy az állatok populációi visszatérjenek az ipari bálnavadászat előtti kor szintjére.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/91329/pics/15834103792899934_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?