A világháborús rohamsisak ihlette napjaink munkavédelmi fejvédőit

Postagalambbal üzenetet küldeni készülő amerikai katonák Franciaországban, 1918. (kép forrása: usar.army.mil)

Az első világháború csataterein minden korábbinál nagyobb számban vesztették életüket a katonák: a nagy robbanóerejű lövedékekkel mindent elborító tüzérség (amely a becslések szerint a háború haláleseteinek 80 százalékát okozta) és a gyalogság tűzerejét hatványozó géppuska az ellenséges élőerő soha nem látott gyorsaságú pusztítását tette lehetővé. Sokszor felszerelésük egyetlen darabján múlt a katonák élete.

A középkorból a bányába

Ez nem volt más, mint az ókori és középkori hadviselés relikviájából a modern hadviselés egyik jelképévé vált rohamsisak. Számtalan fiatalember azért térhetett vissza élve szeretteihez, mert e nehéz és gyakran kényelmetlen eszköz megállította a lövedéket, repeszt vagy törmeléket, amely egyébiránt halálos sérülést okozott volna.

A rohamsisak előnyeit első kézből tapasztalta meg egy amerikai hadnagy, Edward W. Bullard is. Bullard a legtöbb Európában harcoló amerikaihoz hasonlóan csupán 1919-ben térhetett haza, és az édesapja által alapított családi vállalkozásnál, a bányászfelszerelést gyártó E.D. Bullard Company-nál állt munkába.

Az anekdota szerint Bullard hazahozta a háborúban viselt sisakját, és azonnal nekilátott egy hasonló fejfedő kifejlesztésének a békeidőbeli munkások számára is.

A fej védelmét az ipari forradalom korában különféleképpen oldották meg a veszélyes szakmákban dolgozók: az E.D. Bullard a bányászok számára kemény bőrből készült sapkákat gyártott, amelyek nyújthattak némi védelmet, a hajóépítők körében pedig a szurokkal tapasztott szalma „sisakok” voltak gyakoriak.

Az amerikai 32. lövészhadosztály katonája tekint ki a lövészárokból az első világháborúban (kép forrása: dma.wi.gov)

Bullard hamar szembesült a katonai rohamsisak hátrányaival: a brit Brodie-sisak, amelyet M1917 típusjellel az amerikai haderő változatlan formában vezetett be, egyes középkori sisakokhoz hasonlóan a felülről hulló törmelék ellen is védett széles karimájával.

Alakja eleve előnytelen volt a szűk bányajáratokban való használatra, az acél konstrukció pedig elérhetetlenül drágává tette a kétkezi munkások többsége számára.

A leszerelt hadnagy első konstrukciója végül vászonból és bőrből készült, amelyet gőzöléssel edzett keményre, ennek megfelelően „keményre főtt kalap” (Hard Boiled Hat) néven dobta piacra.

A sisak maga tisztán vászonból készült, a gőzölés során vette fel az emberi fej formáját. Erre kerültek bőrből és egy kevés fémből a fejlámpa felcsatolásához szükséges függesztők, valamint elöl az arcot felülről védő sült.

A sisakot jellegzetes fekete lakkal vonták be, amely tovább erősítette. Nem sokkal később követte a sisakot egyik legfontosabb tartozéka, a viselését kényelmesebbé és stabilabbá tevő belső felfüggesztés is.

A fej védelmén túl

Az új védőfelszerelést eleinte maguk a bányászok vásárolták maguknak, idővel azonban a munkáltatók is rájöttek, hogy jogilag is nagyobb védelmet élveznek a sérülésekkel kapcsolatos munkavállalói panaszokkal és keresetekkel szemben, ha fejvédőkkel látják el alkalmazottaikat.

Bullard mintegy 13 szabadalmat váltott ki találmányára az évek során, és egyre gyakrabban vásárolták fejvédőit más iparágak munkásai is. Az 1930-as években előrukkolt az első bakelitból készített sisakkal is, amely a modern műanyag védőfelszerelések előfutára volt.

Bullard bányászsisakjának egy korai változata (kép forrása: smithsonianmag.com / NMAH)

A legtöbb munkakörben továbbra is opcionális volt a fejvédő felszerelés viselete az Egyesült Államokban. A nagy változás 1931-ben következett be, amikor a Boulder-gát (1947-től Hoover-gát) építése megkezdődött.

A fokozott biztonsági intézkedések ellenére az építkezés 1936-os befejezéséig több mint száz munkás vesztette életét a gáton. A fényképeken látható férfiak mind a Bullard-féle sisak különféle változatait viselik – nagy valószínűséggel ennél is több halálos áldozattal járt volna az építkezés, ha nem így tesznek.

Az E.D. Bullard által gyártott munkavédelmi sisakok az 1930-as évek végétől alumíniumból is készültek (a villamossági munkákhoz valók kivételével). Az 1950-es években a termoplasztok, majd az 1960-as évektől a polietilének váltak uralkodóvá, ma ezek nagy sűrűségű variánsaiból készül a legtöbb ilyen fejfedő.

1933-ban a San Franciscó-i Golden Gate híd építése újabb találmányt eredményezett. A zord, szeles időjárásnak és tengervíznek kitett acélszerkezetű híd esetében fontos volt, hogy az összeszereléséhez felhasznált szegecsek egyáltalán ne rozsdásodhassanak.

Edward W. Bullard (kép forrása: invent.org)

Az egész hidat védő, mára ikonikus piros festék mellett ezt szolgálta a szegecsek rozsdamentesítése közvetlenül beverésük előtt. A rozsdamentesítés azonban rendkívül veszélyes szállóport eredményezett, amelyet a munkások könnyen belélegezhettek.

Bullard ekkor állt elő egy olyan fejvédővel, amelyhez tartozott egy arcvédő maszk és egy légzőkészülék is.

E fejlesztés nyomán vált végleg a védőfelszerelésekre szakosodott céggé az E.D. Bullard. A gyártó központja ma a Kentucky állambeli Cynthianában található, és továbbra is a munkavédelmi felszerelések élvonalában van a fejlesztések terén is egy olyan piacon, amelynek világpiaci összértékét mára 2,1 milliárd dollárra becsülik.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/91285/pics/15833166652280303_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?