Számos nemzet fiai küzdöttek az amerikai függetlenségi háború mindkét oldalán

Bernardo de Gálvez spanyol vikomt és csapatai a floridai Pensacola ostrománál, 1781. (kép forrása: Wikimedia Commons)

A köztudatban élő narratíva szerint az Egyesült Államok létrejöttével végződő amerikai függetlenségi háború gyakorlatilag egy belháború volt Nagy-Britannia és döntően angol, illetve angol származású lakosságú gyarmatainak szövetsége között. Politikai céljait tekintve ez mindkét oldalról voltaképpen igaz is: az elégedetlen gyarmati lakosok eredetileg jogaikért küzdöttek, míg a király és a parlament egy megváltozott rendszerbe igyekezett betagolni őket. Miután azonban kirobbant a fegyveres konfliktus, az hamar nemzetközi jelleget öltött mind a közvetve beavatkozó hatalmak, mind a csatatereken küzdő katonák tekintetében. Mely országok fiai vettek részt a konfliktusban?

Angol belügy – vagy mégsem?

A mai Egyesült Államok keleti partján fekvő 13 brit gyarmat nagyrészt angol hátterű lakosai 1764-től kezdve az őket a brit korona alattvalóiként megillető jogokért vívtak politikai, majd 1775-től fegyveres harcot, s csak ennek eredménytelensége után kiáltották ki függetlenségüket 1776-ban.

A gyarmatiak úgy látták, az angol, majd (a Skóciával való 1707-es egyesülést követően) brit alkotmányjog alapját adó 1215. évi Magna Carta és az 1689. évi Jogok Nyilatkozata, valamint az addigi precedensjog szerint a londoni parlamentnek nem volt felhatalmazása rájuk adót kivetni, illetve törvényeket alkotni számukra, mivel a gyarmatok nem rendelkeztek képviselettel Westminsterben.

A Benjamin Franklinnek tulajdonított „Join or Die” (Összefogni vagy meghalni) című metszet, amely darabokra vágott kígyóként ábrázolja a 13 gyarmatot (az állat nyolc darabban van – a négy kolóniából álló Új-Anglia egyként szerepel, Delaware pedig ekkoriban még Pennsylvania része volt)

Szerintük saját, helyi törvényalkotó testületeik voltak egyedül e tevékenységre feljogosítva. Az Atlanti-óceán nyugati partján élők körében az „angolság” 17. századi képe élt, amely a korona iránti hűség mellett – földrajzi távolságuk okán – jelentős autonómiát is jelentett.

Eközben azonban a westminsteri országgyűlés saját, az 1688-89-es „dicsőséges forradalom” révén megnövekedett hatalmát és jelentőségét a koronáéval egyenértékűnek látta, és megkövetelte az alattvalóktól – bárhol is legyenek –, hogy ugyanúgy alávessék magukat rendelkezéseinek, mint az uralkodó főségének.

Miután 1775 tavaszán és nyarán fokozódtak a fegyveres összetűzések a helyi milíciák és a királypárti erők között, III. György brit király lázadásnak nevezte a történteket, és fegyveres leverése mellett foglalt állást.

III. György brit király (kép forrása: Wikimedia Commons)

A gyarmatokon lévő lojalista erőknek erősítésre volt szükségük, azonban a Nagy-Britanniában lévő állandó szárazföldi haderő 1688 óta szánt szándékkal igen alacsony létszámú volt, hogy a király ne élhessen vissza vele a parlament és a nép rovására.

A briteknek azonnal volt szükségük nagyszámú katonára, ez pedig csak távolabbi forrásokból volt megoldható.

A skóciai toborzás beindulása mellett (még az olyan klánokból is fogadtak fel katonákat, akik alig 30 évvel korábban még az utolsó jakobita felkelésben vettek részt) első ízben vált lehetségessé, hogy írek is beléphessenek a brit haderőbe.

Sajátos módon éppen a protestáns írek körében volt nagyobb a szimpátia a gyarmati felkelők iránt, így az Írországban toborzott egységek jobbára a brit uralmat máskor a leghevesebben ellenző katolikusokból álltak.

A Brit-szigeteken elérhető emberanyag azonban korántsem volt elegendő. A konfliktus első éveiben, 1776-ban és 1777-ben nagyszámú európai zsoldos érkezett az amerikai gyarmatokra a brit zászló alatt, jellemzően német területekről.

John Trumbull: A hesseniek foglyul ejtése Trentonnál, 1776. december 26. (1828) (kép forrása: Wikimedia Commons)

A korabeli köznyelv összefoglaló néven hessenieknek nevezte őket, mivel sokuk Hesse-Kassel, illetve Hessen-Hanau grófságokból érkezett, azonban jelentős számban származtak Anhalt-Zerbstből, Ansbach-Bayreuthból és Braunschweigból is.

Az ilyen alakulatok jellemzően az adott terület hűbérurának (a herceg vagy gróf) saját seregei voltak, amelyeket pénzért „kölcsönadott” III. Györgynek. A háború korai szakaszában e jól képzett, professzionális katonáknak még talán lett volna esélyük az amerikai hazafiak leverésére, azonban utóbbiak is hamar kaptak külföldről támogatást.

Propagandaszempontból ráadásul még előnyhöz is juttatták az amerikaiakat: a felkelők szemében az autokrata német hercegségekből bérelt katonák voltak a bizonyítéka annak, hogy III. György valóban zsarnokként szándékozik uralkodni felettük.

Az ellenségem ellensége…

Az immár függetlenségükért harcoló gyarmatokat 1778-tól közvetlenül is támogatta Franciaország. Ugyan Nagy-Britannia elsőszámú európai riválisa már nem sokkal annak megalakulása után, 1775-től szállított az amerikai Kontinentális Hadsereg számára lőport és egyéb ellátmányt, 1778-ban nyíltan szövetségre is lépett az Egyesült Államokkal, és a nyíltan szállított fegyverzet, lőpor és pénz mellett hatalmas flottájával is erősítette azt.

A háború menetén azonnal meglátszott a francia beavatkozás: Nagy-Britanniának innentől arra is kellett ügyelnie, hogy a La Manche túloldaláról közvetlen invázió is fenyegetheti, ezért katonai erejét nem tudta többé az amerikai kontinensre összpontosítani.

Francia és brit hadihajók tüzelnek egymásra a Chesapeake-öbölben, 1781. szeptember 5. (kép forrása: goodfreephotos.com)

E tendenciát tovább erősítette a Franciaország szövetségeseként hadba lépő Spanyolország (amely közvetítőkön keresztül maga is segítette az amerikaiakat már 1776-tól), illetve a Holland Köztársaság (amely 1782-ben a második európai ország volt, amely hivatalosan elismerte az Egyesült Államokat) fellépése is.

A hadműveletek irányításában közvetlenül is részt vevő III. György hamar sokfrontos háborúban találta magát, amely karibi gyarmatain, a Földközi-tengeren, Nyugat-Afrikában, de még Indiában is jelentős brit erőket kötött le.

1778-ra Észak-Amerika gyakorlatilag másodlagos hadszíntérré lépett elő a konfliktusban, amelyet sokan neveznek a „valódi első világháborúnak”.

Az amerikai kontinensen a jóval jövedelmezőbb gazdaságú, ezáltal lényegesen fontosabb karibi térség védelme volt az elsődleges hadicél, a brit erők legfontosabb feladatává pedig az anyaország inváziójának megakadályozása vált.

Külföldiek Amerika harcmezőin

A harc kirobbanásakor is már voltak azonban annak az angolokon kívül is résztvevői. A már említett, brit oldalon harcoló skótokon és íreken kívül az amerikai oldalon is megjelentek mindkét nemzet fiai.

George Washington Kontinentális Hadseregében a gyarmatokon élő számukhoz képest aránytalanul magas volt a protestáns írek aránya (főként az Ulsterből származó presbiteriánus vallásúaké). Az ír születésű Richard Montgomery tábornok, aki már a konfliktus legelején átállt a felkelőkhöz, a sikertelen Québec elleni invázió során vesztette életét a harcmezőn.

John Trumbull: Warren tábornok halála a Bunker Hill-i csatában, 1775. június 17. (1815-1831) – a képen a központi szereplő, a földön fekvő Warren tábornok mögött muskétával a kezében áll Andrew McClary ulsteri születésű katona, a háború egyik leghíresebb ír résztvevője (kép forrása: Wikimedia Commons)

Washington seregében előfordultak skótok is, azonban a gyarmatokon élő skótok jellemzően királypártiak maradtak. A britek által a helyiek körében toborzott egyik alakulat, a 84. gyalogezred a Királyi Felföldi Emigránsok nevet viselte, és külsőségeiben is teljesen skót egység volt.

Gilbert du Motier, Lafayette márkija (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az amerikai seregben szolgáló legfontosabb külföldiek a gyakran ideológiai megfontolásból Washington mellé szegődött, tapasztalt európai parancsnokok voltak. Kiemelkedik közülük a Washingtonhoz már 1777-ben csatlakozott francia katonatiszt, Lafayette márki, valamint az „amerikai lovasság atyjának” tekintett, általa toborzott lengyel Kazimierz Pułaski.

Kazimierz Pułaski (kép forrása: Flickr)

Pułaski közeli barátja, a magyar Fabriczi Kováts Mihály is a lovasság tisztjeként vett részt a háborúban, és az 1779. május 11-i charlestoni csatában vesztette életét. A szintén lengyel Tadeusz Kościuszko hadmérnöki tudásával nyújtott felbecsülhetetlen segítséget, de egy másik francia tiszt, Charles Armand, Rouerie márkija is fontos szerepet töltött be a könnyűlovasság vezetésében.

Fabriczi Kováts Mihály (kép forrása: Wikimedia Commons)

A Washington körül lévő külföldiek közül azonban talán a legfontosabb szerep a porosz Friedrich Wilhelm von Steubené volt, aki a Kontinentális Hadsereget szedett-vedett milíciából az európai seregekhez mérhető, azokkal azonos harceljárásokat alkalmazó, fegyelmezett erővé kovácsolta 1778 februári megérkezése után.

Friedrich Wilhelm von Steuben báró (kép forrása: Wikimedia Commons)

Akadt példa arra is, hogy valaki külföldiként mindkét oldalon igyekezett jól helyezkedni. Ennek egyik legékesebb példája az eredetileg braunschweigi katonatiszt Heinrich Lutterloh, aki magas pozícióba emelkedett a Kontinentális Hadseregben, előtte azonban a harcok kitörésekor még a britekkel kötött szerződést német fegyveresek biztosítására a létszámon aluli királyi egységek feltöltéséhez.

Soknemzetiségű haderők

A történelmi kontextust figyelembe véve azonban egyáltalán nem meglepő, hogy mind a britek, mind az amerikaiak képesek voltak államhatáraikon túlról emberanyagot és szakértelmet igénybe venni.

A brit államnak bőséges erőforrások álltak rendelkezésre a külső segítség megvásárlásához, a pénzszűkében lévő német fejedelmek pedig szívesen adták kölcsön külföldre saját ezredeiket.

A Kontinentális Hadsereg katonái a Long Island-i csatában, 1776. augusztus 27-én (kép forrása: goodfreephotos.com)

A katonai erő bérbe adása voltaképpen régi hagyomány volt már ekkor a Német-Római Császárságban, de a karrierjüket építő katonatisztek esetében Európa-szerte megszokott volt, hogy időről időre más országok szolgálatában szereznek tapasztalatot.

Fabriczi Kováts Mihály például porosz szolgálatban a Habsburgok ellen is harcolt a hétéves háborúban, amiért hazatérve felelősségre is vonták, míg Pułaski a lengyel nemesi konföderáció orosz uralom elleni sikertelen felkelését követően a francia hadsereghez kísérelt meg csatlakozni, majd az 1768-1774-es orosz-török háború idején az Oszmán Birodalom oldalán próbálkozott meg egy lengyel alakulat megszervezésével.

A nemzeti és országhatárokon átívelő katonáskodás azonban korántsem tekinthető egyedi, 18. századi jelenségnek. Habár a háború gyakran ébreszti fel a nemzeti érzelmeket, ritkán fordul elő, hogy országok külső támogatók és szövetségesek nélkül viseljenek hadat egymás ellen.

Mind a szárazföldi hadseregek, mind a haditengerészetek összetétele gyakorta soknemzetiségű, dacára annak, hogy az adott állam polgárai a nemzet erejének megtestesítőiként gondolnak rájuk.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/90552/pics/15819405763949276_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?