Mik a tanulságok a történelmi karanténok hatékonyságáról?

Assisi Szent Ferenc és szerzetestársai leprásokat ápolnak (kép forrása: npr.org)

A karantén intézménye – egyének és közösségek elszigetelése a járványok megfékezése érdekében – mintegy 600 évnyi múltra tekint vissza. Mennyire voltak hatékonyak az ilyen intézkedések a történelem során?

Vitatott lépés

A legutóbbi, 2013 végétől 2016 elejéig tartó ebolajárvány során a nyugat-afrikai városok és falvak utcáin tömegével feküdtek a halottak, akikért senki sem jelentkezett, a megárvult gyermekeket kiközösítették és elhagyták, miközben az áldozatok száma folyamatosan nőtt. Elkerülhetetlen volt tehát az, hogy előbb vagy utóbb sokan párhuzamot vonnak a történelem nagy járványaival – írta Duncan McLean a History Today magazinban.

A feszélyezett segélyszervezetek és hivatalos egészégügyi személyek nyilvános közleményeit egyre inkább visszhangozta a nyugati média retorikája, némi xenofób éllel. Ebben a kontextusban a történelemre utaló félremagyarázások sem meglepők, ahogy a tömeges elszigetelés ősi gyakorlata, annak minden középkori felhangjával együtt új, 21. századi csomagolást kapott.

A karantén sosem került ki a szóba jöhető közegészségügyi intézkedések lexikonjából, és a 2003-as SARS-krízis idején is visszatért a közbeszédbe.

Egy ilyen sokat vitatott eljárás azonban, mint egy fertőzés lehetséges hordozóinak ideiglenes elszigetelése, megérdemli a további elemzést a múltbéli gyakorlatot, valamint a látszólagos és valódi hatékonyságot illetően.

2013 és 2016 között többféle karantén is életbe lépett Nyugat-Afrikában. A legdrasztikusabbak kétségtelenül a teljes környékek és kerületek lezárására tett kísérletek voltak.

Libériai rendőrök egy karanténövezet határán 2014. augusztus 20-án (kép forrása: voanews.com)

A média jelenlétének köszönhetően Freetown és Monrovia (Sierra Leone, illetve Libéria fővárosa) különösen látványos példákkal szolgáltak, habár kiterjedt vidéki területek, legfőképpen a guineai határ mentiek ugyancsak drámaian festettek.

Ennél tágabb értelmét nézve a fogalomnak, egyes légitársaságok felfüggesztették a térséget kiszolgáló járataikat. E tendencia – ha folytatódott volna – egyre inkább egy egész Nyugat-Afrikát sújtó nemzetközi karanténra hasonlított volna.

Az ilyen intézkedések gyakorlatiasságának hiányán és az emberi, valamint a gazdasági következményeken túl számos történelmi precedens is arra mutat, a karantén kontraproduktív a fertőzések megelőzésében.

Nagyobb kár, mint haszon?

A karanténok hatékonyságára vonatkozóan túlságosan korlátozott mértékű és ritkás az eddig elkészült kutatás, és túlságosan sok egyéb tényező játszik közre, amelyek nehezen kiolvashatók a történelmi feljegyzésekből.

Míg azonban a veszélyes kórokozók patológiáját és terjedését illetően az elmúlt évszázadokhoz képest sokkalta több tudás áll napjainkban rendelkezésre, néhány alapvető következtetés igenis levonható.

Példának okáért nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy egy egészséges populáció egy fertőzöttel való együttes elszigetelése több kárt okoz, mint amennyi haszonnal jár, különösen, ha számításba kerül az élelemhez, vízhez és orvosi kezeléshez való hozzáférés.

Ahhoz, hogy a karantén sikeres legyen, a tökéletes betartására és a betegség tünetmentes terjedésére van szükség. Az ebolajárvány esetében az előbbi eleve nem volt reális, az utóbbi pedig nem állt fenn.

„A római Csőr doktor” ábrázolása 1656-ból. Az úgynevezett „pestisdoktorok” dolga főleg a lezárt városrészek lakosságának számontartása, és nem a betegség gyógyítása volt (kép forrása: Wikimedia Commons)

Ennél könnyebben lekövethetők annak gazdasági és társadalmi következményei, ha nagyszámú embert a közegészség érdekében elszigetelnek. A tömeges karantén óhatatlanul a bizalmatlanság melegágya, és a történelem során mindig lehetséges volt visszaélni vele.

E meglátásokat erősíti, amikor látszólag egészséges embereket vesz célba vagy stigmatizál, különösen, ha azok eleve a periférián, vagy gazdaságilag hátrányos helyzetben élnek.

A közjó meghatározásának bonyolult egyenletét tovább komplikálja az a tapasztalat, hogy a karantént időről időre kézenfekvő rendfenntartási, illetve politikai eszközként vetik be.

Ókori megoldások

Míg a „karantén” szó a fekete halál idejéből származik, a karanténnal felérő törvényeket már legalább a Kr. u. 6. századi, úgynevezett justinianusi pestis idején is alkalmaztak.

Ennél is korábban az Ószövetség, illetve Hippokratész írásai is említenek olyan lépéseket, amelyek célja a már betegekkel, illetve az esetleg megbetegedőkkel való kontaktus elkerülése.

Ez egy fontos jelentéstani kérdés, amely tisztázást követel meg, hiszen az elszigetelés (izoláció), illetve a karantén kifejezéseket gyakran úgy használják, mintha felcserélhetők lennének.

Járványban elhunytak holttesteinek szállítása a középkorban (kép forrása: ancient-origins.net)

Az izoláció a már fertőző betegségben szenvedők orvosi elkülönítését jelenti, míg a karantén a meg nem erősített kockázatot jelentők mozgásának korlátozását.

Annak ellenére, hogy a fertőző betegségek terjedésére igen homályos magyarázatok léteztek csupán, a betegek orvosi elkülönítése már jóval a Földközi-tenger második pestisjárványának kezdete, azaz 1348 előtt bevett szokás volt.

A legnyilvánvalóbb példa a leprosariumok, azaz lepratelepek létrehozása volt, ezekből a becslések szerint akár 19 000 is létezhetett Európában a 13. századra.

A „tisztátalanok” hosszútávú elszigetelésétől a fertőzés kockázatának csökkenését várták, még ha a betegség terjedésének módját nem is értették. Egészen a 20. századig kellett várni arra, hogy a Hansen-kór (a történelmi lepra) fertőzésének természetét meghatározzák.

Küzdelem a pestissel

A járványmegelőzés nagy újítása a fekete halál kapcsán a formális – habár gyakran rögtönzött – szabályok alkotása volt, amelyek a fertőző betegségnek való kitettség csökkentését célozták.

Amellett, hogy sok lepratelepet (gyakori olasz nevükön lazarettót) pestisházzá alakítottak a kórban haldoklók számára, szélesebb prevenciós lépéseket is tettek a betegség hatásának korlátozására.

A pestiskontroll „itáliai modellje” – gyakorlatilag az első egészségügyi hatóságokkal – Európa egyéb részein is átvételre került, és idővel a köztisztaság, a fertőzött ruházat megsemmisítése, a fertőtlenítés (többnyire füstöléssel), valamint a holttestek összegyűjtése és eltemetése is e hatóságok alá tartozott.

A karantén alá helyezett hajók kikötője Máltán (kép forrása: sciencefriday.com)

A mai értelemben vett karantén egy ilyen preventív kezdeményezés egyik intézkedésből származik, amelyről Raguza velencei gyarmat (a mai horvátországi Dubrovnik) rektora döntött 1377-ben. Ennek értelmében minden pestisgyanús területről érkező hajónak 30 napon át a kikötőn kívül kellett horgonyoznia.

A később 40 („quaranta”) napra bővített korlátozás aztán a szárazföldön érkezőkre is ki lett terjesztve. Az időtartam eredeti alapja máig vita tárgya: vélhetően Hippokratész feljegyzései az akut betegségből való gyógyulásról, vagy valamely bibliai passzus alapján állapíthatták meg.

Kettős célja mindenesetre nyilvánvaló volt: az egészség védelme a régió gazdagságát jelentő kereskedelmi hálózat biztosítása mellett.

Védelmi vonalak

A karantén kialakulásának közeli rokon velejárója volt az úgynevezett „cordon sanitaire” („tisztasági kordon”) megjelenése is. Ez egyfajta védelmi vonalat jelentett, gyakran fegyveres őrök által biztosítva, melynek célja a járvány távoltartása volt egy adott területtől.

Ennek egyik leggyakrabban emlegetett példája az angliai Derbyshire megyei Eyam falu önkéntes elszigetelődése egy 17. századi bubópestis-járvány idején.

A falun kívülről származó ellátmányt meghatározott határköveknél helyezték el, cserébe a falubeliek itt folyóvízzel vagy ecettel „fertőtlenített” pénzérméket hagytak. Végül a 350 lakos háromnegyede életét vesztette a járványban, amely azonban nem terjedt tovább a falunál.

A határkő Eyam falunál, ahol a „tranzakciók” végbementek. A kőbe fúrt lyukak ecettel voltak töltve, ezekbe helyezték a falubeliek a segítőiknek szánt pénzérméket. (kép forrása: Twitter)

Ennél is ambiciózusabb volt az a Mária Terézia által bevezetett, katonai erővel fenntartott „cordon sanitaire”, amely egészen 1871-ig érvényben maradt a Habsburg területek és a gyakori pestisjárványoktól szenvedő Oszmán Birodalom közös határán.

Ezen idő alatt, habár a török területeken számos alkalommal volt járvány, az egyszer sem terjedt át a határon.

E sikeres példák ellenére rendkívül nehéz akár a határzárok, akár a karanténintézkedések járványmegelőzési hatékonyságát értékelni. A történelem során ezek többségét a minden betegségért felelősnek tekintett „fertőző levegő” hibás elmélete ihlette.

Tény, hogy a „miazmaelmélet” néven is ismert régi közvélekedés a légi úton terjedő fertőzések továbbadásának gyakran állta útját, azonban a patkányok vagy a bolhák szerepével kapcsolatos ismeretek hiánya azt is jelenti, a karanténok sikere gyakran esetleges volt.

Szétfeszülő közösségek

A pestises betegek és családjaik otthonaikban való elszigetelése, illetve a tömeges ki- és bejárás tilalma szembementek a járványok esetén az ókor óta bevett „cito, longe, tarde” alapelvvel („cito, longe redeas, tarde fuegas – gyorsan, messze menj, lassan térj vissza). Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy drákói szigorra volt szükség a karanténok és más, a pestissel kapcsolatos intézkedések betartatásához.

E szélmalomharc legfontosabb elemei a nagy mennyiségű, adminisztrációs költségekre fordított pénz, a fertőzött ruhák elégetésére szolgáló tűz, és a rend félelem általi fenntartása voltak: „az arany, a tűz és az akasztófa”, amint azt egy szicíliai orvos összefoglalta egy 1576-ban kitört járvány kapcsán.

Mivel az ember ezekben az esetekben az elszigeteltségben való éhezés, minden e világi tulajdonának a fertőzésveszély miatti elvesztése, illetve a csaknem biztos halálos ítélettel felérő pestisház közül választhatott, a szabályokkal szembeni ellenállás elkerülhetetlen volt.

Fertőzött hulláktól való megszabadulás a kora újkorban (kép forrása: ozy.com)

Eleinte rendszerint a kisebbségek kerültek célkeresztbe, mint a betegségek hordozói – jól dokumentáltak a járványok idején például a zsidók elleni pogromok.

A rendbontások azonban idővel óhatatlanul maguk a szabályok, és az azokat betartatni igyekvő hatóságok ellen fordultak, amelyek gyakran a járványnál is nagyobb veszélyt jelentettek a lakosságra. Ennél is rosszabb volt azonban, hogy a szabályokkal való együttműködés hiánya miatt a prevenciós kísérletek valójában elősegítették a pestis terjedését.

Ahogy a karantén gyakorlata elterjedt mind az Ó-, mind az Újvilágban, egyre több betegséggel szemben alkalmazták.

A tífuszt és a feketehimlőt a rendkívül nyereséges transzatlanti rabszolgakereskedelemre látták különösen veszélyesnek, miután a 17. század folyamán Havannában, Cartagenában, Rio de Janeiróban, és Portobelóban is pusztító járványok törtek ki.

Sárgalázban szenvedő lány egy 19. századi festményen (kép forrása: Wikimedia Commons)

A csempészet és a vesztegetés mindig növekedésnek indult, amikor a hajók a karanténszabályozásokat igyekezték megkerülni, és a hamisított egészségügyi papírok is nagy értéket képviseltek, mivel több heti veszteglést lehetett velük megspórolni.

Mivel a korban elterjedt rasszista elméletek szerint a sárgaláz kimondottan a fehér lakosságra jelentett veszélyt, a karantén gyakorlata az egész nyugati féltekén hasonlóan bevett gyakorlattá vált, mint Európában.

Az Egyesült Államokban e betegség rendszeres járványai 1878-ban szövetségi karanténtörvényekhez vezettek, az ábécé Q betűjét jelentő sárga jelzőzászló pedig sokáig a karantén alatt levő hajók jelölésére szolgált – habár ma éppen ennek ellenkezőjét jelenti, és a fertőző betegség miatt lezárt hajók a fekete-sárga kockás „L” jelzőzászlót húzzák fel. A sárga szín máig tartó használata azonban minden bizonnyal szintén a sárgaláz öröksége.

Járványok és társadalompolitika

A 19. században növekvő sűrűséggel előforduló kolerajárványok voltak azok, amelyek egyre több karanténszabályozáshoz vezettek.

A közlekedés fejlődése csökkentette az utazások idejét, ami miatt egyre gyorsabban érhettek el egyre több lehetséges áldozatot a kórokozók. Ahogy az állam adminisztratív és bürokratikus szervei egyre terebélyesedtek, úgy erősödött meg a karantén elsődleges szerepe a védekezésben.

Egyre többen tekintettek rá egyúttal szükségtelen kellemetlenségként, és követelték következetessé tételét. Utóbbi a század folyamán a különféle nemzetközi egészségügyi konferenciák rendszeres témájává vált.

A politika sohasem volt messze a viták felszínétől, ennek szemléletes példája a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitását övező karanténviták sorozata. A francia és brit érdekek elsősorban nem a járványmegelőzést célozták azonban, hanem a térségbeli hegemónia kiépítését.

A milánói lazaretto a 19. század végén (kép forrása: Wikimedia Commons)

A karanténszabályozások finomabb – és rosszindulatúbb – oldala fedezhető fel a rendőri jogosítványok kiterjesztésében és a személyes szabadság felfüggesztésében.

Míg a francia forradalom az egyéni jogokat emelte piedesztálra, a szigorú járványügyi intézkedések a nemkívánatosokkal szembeni kézenfekvő eszköznek bizonyultak.

Leggyakrabban a bevándorlókat látták fenyegetésként, de a társadalom perifériájára szorult csoportokat, mint a koldusokat, a prostituáltakat és a „mosdatlan tömegeket” is egyaránt veszélyként látták a városi lakosság egészségére nézve.

Valódi változás

A karantén alkalmazásában fordulópontot hozott a 19. század végén, illetve a 20. század elején a mikróba elmélet térnyerése. Ugyan ez sem törölte el a lakossági korlátozásokat a különféle közegészségügyi kezdeményezésekből, de némileg árnyaltabbá tette őket.

A karanténok hatásosságát firtató viták okafogyottá váltak, legalábbis ami a szúnyogokat vagy a kolerabaktériumot illette, és a fertőző betegségek terjedésének egyedi mintái külön-külön váltak kezelhetővé.

A különféle betegeket összegyűjtő lazarettókból egészségházak lettek, nem csupán jelképes értelemben, de a gyakorlatban is, miután a megbetegedés különböző fokozatai közti különbségeket elkezdték figyelembe venni.

Japán iskoláslányok maszkban a spanyolnátha-járvány idején (kép forrása: Bettmann Archive)

Az 1918-1919-es spanyolnátha-világjárvány idejére számos régi karanténeljárást idejétmúltnak tartottak, és a betegség további terjedését célzó intézkedések túl későn is léptek életbe. Az első világháborút követő zűrzavar, melynek során katonák és menekültek milliói tértek haza, ideális körülményeket teremtett a vírus terjedésének.

Ennél is megdöbbentőbb volt a karanténintézkedések új erőre kapása a 2003-as SARS-járvány idején. A közlekedés időközben bekövetkezett további fejlődése ellenére – vagy talán éppen emiatt – a lehetséges betegek karanténba helyezésének gyakorlata visszatért, a betegek orvosi elkülönítésével együtt.

A karantén be nem tartásának következményei Kínában egészen a halálbüntetésig terjedtek, míg a korábbi példákból ismerős, diszkriminációról szóló panaszok világszerte megjelentek.

A fertőző betegségekkel az Egyesült Államokba érkező bevándorlók tapasztalatairól szólva Howard Markel orvostörténész arról ír, „az orvosi bűnbakkeresés hamar átváltozhat karanténmentalitássá”. Nem csupán a betegség válik ellenséggé, de az azt potenciálisan hordozó emberek is.

Minél nagyobb azonban ennek nyomán az egészségügyi hatóságokkal szembeni bizalmatlanság, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy az emberek megkerülik a karantént és a megfigyelésükre tett kísérleteket, ezzel akaratlanul is hozzájárulva a betegség terjedéséhez.

Modern tanulságok

Az efféle gyanakvás 2014 szeptemberében mutatkozott meg a legnyíltabban, amikor Guinea déli részén meggyilkoltak egy egészségügyi szakemberekből álló csoportot, akiket azzal vádoltak, hogy szándékosan terjesztik az ebolát. Habár a karantén célja a társadalmi rend összeomlásának megakadályozása, hatása gyakran ennek ellenkezője.

A tömeges karanténokat rendszerint kísérő etikai és társadalmi gondok mellett a legutóbbi ebolajárvány során bevezetett korlátozó intézkedések is a közelmúltbeli események folyományai.

Mind Libéria, mind Sierra Leone jóval több katonával rendelkezett, mint orvossal, így a katonai válasz a kormányzat kezében levő eszközöket tükrözte, bármennyire elhibázottak is voltak.

Karantén alá helyezett tömeget oszlató katona Libériában, 2014. augusztus (kép forrása: time.com)

Ezzel párhuzamosan a guineai kormányzattal szembeni bizalmatlanság azon közösségekben, ahol a járvány elsőként megjelent, szintén jóval régebbre nyúlik vissza az ebolánál.

A legárulkodóbb mégis az, hogy a kormányok számára mennyire fontos annak látszata, hogy válaszlépéseket tesznek, a karanténintézkedések kétséges hatékonyságának dacára.

A gyógyíthatatlan betegségek sokszor váltanak ki túlzott reakciókat, mivel a szereplők számára még mindig jobb, ha úgy tűnik, valamit csinálnak – akkor is, ha az a valami hiábavaló, vagy egyenesen ront a helyzeten.

Hasonló következtetés vonható le a nemzetközi válaszból. A repülőjáratok leállítása megnyugtathatja a távoli lakosságot, de hátráltatni fogja a választ helyben, gyengíteni fogja a kormányzatokat és lassítani fogja a segély célba juttatását.

Elkerített lakosok egy libériai nyomornegyedben, 2014. augusztus (kép forrása: cbc.ca)

Ennél is aggasztóbb, hogy a helyzet miatt fellépő menekülési ösztön jóval kreatívabbá, ezáltal pedig követhetetlenné teszi a fertőzötteket. A zűrzavar, a félelem és a hisztéria, akár helyben, akár nemzetközi szinten, akár a médiában lépnek fel, a legnehezebben leküzdhető együtthatók.

A karantén ma is velünk él. Rovott múltját figyelembe véve elgondolkodtató kérdés, helyes-e az a vélekedés, hogy az egészséges és beteg egyének válogatás nélküli elzárása hatékony.

Miközben három nyugat-afrikai állam a gazdasági és politikai összeomlás szélén táncolt, a járvány kezeléséhez többre lett volna szükség a jelképes gesztusoknál, miközben tisztes távolságban tartják a régiót a karantén segítségével.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/90218/pics/15813338398522984_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?