Jobb esetben hatástalanok, rosszabb esetben halálosak voltak a 18. század eleji gyógymódok

Dohányfüstös „beöntés” egy 18. századi német ábrázoláson (kép forrása: interesly.com)

Napjainkban az orvostudomány rohamléptékkel fejlődik, és gyakran még a korábban nem vagy alig ismert betegségekre is hamar előrukkolnak a kutatók valamiféle gyógymóddal, amelynek hatása nyomon követhető és értelmezhető. Az emberiség történelmének nagy részében nem ez volt a helyzet. Jó tanúbizonyságot ad erről a The Book of Phisick című 18. századi kézzel írott, ám a kor más hasonló munkáihoz képest kimondottan olvasható, angol nyelvű orvosi kötet, amely változatos gyógymódokat ajánl a legkülönfélébb bajokra. Az ismeretlen szerző által 1710-ben megkezdett, majd később 1720-ig mások által bővített könyv bejegyzéseinek többsége különféle növényeket és állatokat ajánl a rossz lehelettől a rákig szinte minden betegségre. Gyógymódjai egy része ma is fel-feltűnik a nem nyugati hagyományos orvoslásban, míg mások valójában inkább a halál elősegítését szolgálják elsősorban.

„A veszett kutya harapására”

A veszettség gyakorlatilag minden esetben halálos, amennyiben a beteg nem kapja meg a modern, kéthetes oltássorozatból álló kezelést, amely segít a szervezetnek felismerni és leküzdeni a vírust.

A könyv által előírt „gyógymód” rendkívül elégtelen, ráadásul kegyetlen is, figyelembe véve a víziszonyt, amelyet a veszettség okoz áldozataiban:

„Végy be negyven szem őrölt májmohát és húsz szem borsot fél pint [kb. 0,24 liter] tejjel, és vedd be e mennyiséget négy reggelen át egyhuzamban, majd végy hideg fürdőt minden másnap, egy hónapon át.”

Veszett kutya ábrázolása a kora újkorból (kép forrása: Pinterest)

A könyv a betegség későbbi stádiumra is szolgál recepttel, „ha már az őrület megkezdődött”: ez esetre teát javasol, amely cinóberből (azaz mérgező higanyszulfidból), pézsmából és szegfűszegből készült, ezt pedig alkoholos itallal kísérni, „majd maradj harminc napot, mielőtt megismétled.”

Ha a veszettség az őrületi szakaszba lépett, 30 nap tétlenség az esetek többségében a beteg halálát jelentené – ebben a korban azonban semmiféle hatékony gyógymód nem volt ismert, így szinte mindegy is volt, mit tesz a beteg ebben az időszakban.

„Az arc fekete férgeinek megölésére”

Az emberek sokáig úgy hitték, az arcbőrön található mitesszerek apró, féregszerű élősködők. Az ellenük kieszelt recept egyszerű volt: vörösborecet, gyíkfű és a fekete csucsor vize.

Kép forrása: danceshistoricalmiscellany.com

A gyíkfű napjainkban is népszerű a népi gyógyászati körökben, míg a „fekete csucsor vize” alatt vélhetően a növény bogyóinak és leveleinek főzése után maradó vizet értette a szerző.

E növény a burgonyafélék közé tartozik, és közeli rokona a rendkívül halálos nadragulyának. Nagy valószínűséggel úgy gondolták, ezzel az enyhébb méreggel hatékonyan lehet kihajtani a „férgeket” a bőrből. A keverék valódi hatása igen kétséges.

„Fehér ólmos pakolás”

Az úgynevezett „fehér ólmot” (a cerusszit nevű, a természetben előforduló kristályból kinyerhető ólomkarbonát) évszázadokon át csodaszernek tekintették mind az orvoslásban, mind a kozmetikában.

A nők hátára kenték a vetélés megakadályozására, de nőknél és férfiaknál egyaránt ezt tekintették a hasmenés ellenszerének is. Sokan hitték, hogy a hasra kenve étvágyat gerjeszt, illetve gyógyítja a görvélykórt, azaz a nyirokmirigyek bakteriális fertőzés okozta duzzanatát.

„Fehér ólom” gyártása a 19. században (kép forrása: laafa.edu)

Ezeken túl egyéb gyulladások és horzsolások, valamint fertőzések kezelésére, továbbá bármilyen, a hátsó fertállyal kapcsolatos panasz enyhítésére is alkalmasnak vélték. Elkészítését követően a „fehér ólmot” 20 évig felhasználhatónak tartották.

Tény, hogy a szer érösszehúzó, ezáltal vérzéscsökkentő hatású, így csökkenti a vérerek és a pórusok gyulladását is. Halálosan mérgező volta vagy nem volt ismert, vagy nem volt elsődleges szempont a 18. század elején.

Az ólommérgezés általános tünetei – a rossz egészség, rövid élettartam, magzati rendellenességek és nagyfokú gyermekhalandóság – eleve a korabeli élet velejárói voltak, így korántsem biztos, hogy vissza tudták vezetni az ólommérgezéses eseteket a valódi okra.

„Kellemes tisztítás”

Napjainkban is elterjedt bölcsesség, hogy a betegségekből való kigyógyulás kulcsa a szervezet szó szerint való megtisztítása, főként, ami az emésztőrendszert illeti.

A 19. század előtti orvoslásban rendkívül gyakori volt az úgynevezett „purgatív” szerek használata, olyan esetekben is, amikor a betegségnek aligha volt köze az emésztőrendszerhez.

A The Book of Phisick többféle hashajtó hatású gyógykészítmény receptjét is tartalmazza. A „legkellemesebb” típus az úgynevezett „manna” (ebben az esetben a mannakőrisnek is nevezett virágos kőrisfa szárított nedve) és citromlé keveréke.

Páciensét véreztető orvos a 18. században (kép forrása: sciencephoto.com)

Ha azonban az embernek olyan erős hajtószerre volt szüksége, amely alkalmas a bélférgek kihajtására – ezek rendkívül gyakran keserítették meg az emberek életét a modern permetezőszerek bevezetése előtti időkben –, a „manna” helyett aloét alkalmaztak.

A növény zselés állagú belsejét tabletta formájában is fogyasztották. Habár manapság az aloét főként bőrápolásra használják, egyes tanulmányok szerint az emésztőrendszer gyulladásos megbetegedéseivel szemben is hatékonyan alkalmazható.

Habár a 18. században a különféle hashajtókat is szinte mindenre alkalmas csodaszernek tekintették, sok megbetegedés esetében éppen negatív hatást értek el használatukkal: az eleve vízhiányos szervezetet tovább szárították, miközben egy légúti betegséggel szemben aligha volt érdemi hatásuk.

„Gyógyír a mellben kialakult rákra”

A mellrákról már az ókori Egyiptomban keletkezett leírások is beszámolnak, azonban a történelem során többnyire csak akkor kezdődött meg a betegség bármilyen formájú kezelése, ha a daganat már fájdalmat okozott, illetve észrevehető volt a bőr alatt.

A könyv ismeretlen szerzői többek között zsálya, babérlevél, kamilla és vörösrózsa keverékét írják elő gyógymódként, mindezt pontosan nyolc napon át egy trágyadombban „érlelve”.

Elisabeth Geertruida Wassenbergh: Az orvos látogatása, 1760. (kép forrása: Pinterest)

A mellrák kialakulását a korban a legkülönfélébb okokra vezették vissza: a túl kevés szex, a túl sok szex, a „fekete epe” túltengése, és a depresszió is felmerült.

E nézeteket csak a 18. század végén kezdték megkérdőjelezni, és csak ekkoriban kezdtek egyes orvosok a legradikálisabb kezelési módhoz, a masztektómiához folyamodni.

Az érzéstelenítésre azonban ekkoriban még nemigen volt mód, így a legtöbben továbbra is külsőleg alkalmazott pakolásokkal igyekeztek gyógyítani a halálos daganatokat, és bár hatással nem voltak, az újabb és újabb receptekbe vetett hit további kísérletezésre buzdította őket.

„A vérzés elállítására”

E különös szer leírásának sajátossága, hogy nem teszi világossá, pontosan milyen vérzésről is van szó. A nagyobb gond az, hogy fő hatóanyaga a már említett „fehér ólom”, amely érösszehúzó hatásával valóban képes a vérzés átmeneti enyhítésére.

Számos orvos alkalmazott ólomtartalmú készítményeket a műtéti vérzés csillapítására még a 19. században is, azonban a The Book of Phisick egyáltalán nem említ semmiféle sebet:

A páciens állapotán vitatkozó orvosok egy angol metszeten, 1732. (kép forrása: londonlives.org)

„Készíts lenből párnázatot, mártsd a[z ólmos] vízbe és tedd a has hajlatába. Ha ez nem hat, akkor egyet-egyet mindkét csuklóra és mindkét talpra is.”

A későbbi hasonló irodalom alapján feltételezhető, hogy belső vérzésre gondoltak a szerzők. A 170 évvel később íródott Materia Physica című kötet a szintén mérgező „ólomcukrot” (ólom(II)-acetátot) javasolja a legkülönfélébb belső vérzésekre.

Az effajta vérzések okainak kezeléséhez azonban – mint például a tífusz, a vese működészavarai, vagy akár a vetélés – többre lett volna szükség, mint a tünetek csillapítása.

„Jóféle gyomorcseppek, melyek a hasfájást is nyugtatják”

A „gyomorcseppek” a 18. század egy másik népszerű, többcélú orvosi készítménye voltak. A szóban forgó cseppeknek rendszerint az alkohol volt a fő hatóanyaguk.

Látogatás az orvosnál egy 18. század eleji festményen (kép forrása: wellcomecollection.org)

E konkrét recept a brandy mellett azonban nagy mennyiségű éretlen máktermést is tartalmaz, azaz jelentős ópiumtartalmat is eredményezett.

A leírás szerint négy kanálnyi elég egy felnőtt gyomor rendbetételéhez, míg gyermekek számára kettő is megteszi. E keverék nagy valószínűséggel olyan értelemben hatásos is volt, hogy az eszméletlen beteget kevésbé zavarja a gyomorfájás.

„A kólikára”

A könyv számos megoldást tartalmaz a gyermekek hasfájásának csillapítására, ezek nem mindegyike volt ópiumalapú. A ma keménydrognak minősülő recepteket azonban talán még mindig szívesebben alkalmazná a legtöbb szülő, mint a következőt.

A folyamat legkevésbé ízléstelen része az, hogy sült galambürüléket kell a gyermek hasára kenni. Ezután ugyanis a szerencsétlen betegnek beöntést kell adni, amely állhat „forró tejből, vagy főtt kásából, vagy kamillából, vagy egy zsák homokból, vagy forró csempéből”.

A mű egyéb szakaszaiban viszont a melegített zsák homok vagy csempe a hasra külsőleg helyezendő – hogy hány gyermeknek kellett amiatt a fenti beavatkozáson átesnie, mert a szülő csupán ezt az egy bejegyzést olvasta el, nem tudni.

Újraélesztés dohányfüstös „beöntéssel” (kép forrása: All That's Interesting)

A gyermeki hasfájás e „kezelésének” utolsó része egy különös szófordulatban maradt fenn az angol nyelvterületen.

Egy különleges eszköz segítségével dohányfüstös „beöntést” ír ugyanis elő – a dohányfüst egy újabb olyan anyag volt, amelyet minden bajra való gyógyírnak tartottak, és az epilepsziától kezdve a vízbefúlt emberek újjáélesztéséhez alkalmazták a végbélen át.

Napjainkban a „to blow smoke up one’s arse”, azaz füstöt fújni valakinek a fenekébe a hazudozást, ugratást, illetve az alaptalan dicsekvést jelenti.

„Szélütésre”

A szélütés korabeli meghatározása szerint az szenvedett ilyet, aki „hirtelen minden érzekétől megfosztatott”. Ma már ismert tény, hogy ilyen tüneteket számos orvosi gond okozhat, azonban a kora újkorban jobbára egyféle jelenségnek tartották, és egyféleképpen kezelték. A kezelés egy korabeli kínzással ért fel.

A beteget először véreztették, 16-18 folyadékuncia (kb. 470-530 milliliter) vért lecsapolva. Erről úgy tartották, megtisztítja a testet a „rossz vértől”, stimulálja a keringést, és egyensúlyba hozza a „testnedveket”.

A pácienst ezután „megköpölyözték” és „bevagdalták”. Először speciális edényeket – ezek készülhettek kerámiából, fémből vagy üvegből is – tűzön melegítettek, majd szorosan a bőrre helyeztek.

Köpölyözés a kora újkorban (kép forrása: Pinterest)

Az égési sérülések mellett ez vákuumot is generált, amely nagyméretű kelést, vízhólyagot eredményezett. Ha korábban megszúrták az adott helyen a bőrt, akkor „nedves köpölyözés” lett az eredmény, mivel a felhelyezett edény vérrel telt fel.

Az eljárás hasonló módon a nyakon és a karokon is vízhólyagok létrehozását írta elő, azonban ezek felvágását nem.

A beteg kínjai ezután sem értek azonban véget. A következő lépés „erős beöntéseket” ír elő, valamint egy vörösen izzó lapát a fej mellett való tartását. Ezt követően fűszeres pakolást helyeztek a páciens talpára, kezeit pedig forró vízbe helyezték. A módszer valójában semmiféle hatással nem volt a betegekre.

„Eskór”

A The Book of Phisick szerint e betegség „ismérve a hirtelen esés, erőlködés, és fehér hab képződése a szájban” – az epilepsziáról van szó.

A korban teljesen ismeretlenek voltak e betegség okai, így ennek kezelése az, amely leginkább megközelíti a merő mágiát az egész könyvben.

II. Károly angol király (ur. 1660-1685) idején vert groat (kép forrása: gmcoins.co.uk)

Egy erős fiatal férfi hajára van hozzá szükség, valamint „a csontra, mely a szarvas lábában nő”, ezeket aztán meg kell főzni és porrá őrölni. A port meg kell etetni a beteggel, de csupán „annyit, amennyi egy groaton [négypennys érme] megmarad, két nappal a telihold előtt”.

Ekkoriban a teliholdat tartották a legrosszabb időpontnak az epilepsziások számára, mivel úgy gondolták, ez váltja ki tüneteiket (innen ered a „holdkór” kifejezés is).

„Gyermekek vonaglásos rohamaira”

Míg a könyv legtöbb tanácsa képes felmutatni némi logikát, mások teljességgel érthetetlen megoldásokat írnak elő.

Szomorú gyermekek készülnek iskolába indulni egy 1790-ben készült festményen (kép forrása: Getty Images)

A gyermekek rohamainak gyógyítására például azt javasolja, „élő galamb hátsóját” erősítsék a gyermek fenekére. A menekülni igyekvő madár „kivonja a rohamot, legyengül és meghal, ekkor helyezz fel egy másikat, amíg a rohamok meg nem szűnnek”.

A galamb hátsójának a betegre való helyezését a The Book of Phisick a mérges kígyók harapására is ajánlja, ez esetben a harapás helyére illesztve.

„A szemben lévő foltra”

A látást zavaró elemek egyszerű vízzel való kiöblítését nem látták elégségesnek a szerzők. A szemben keletkezett foltok eltávolításához szerintük vizeletet kell egy ónedénybe gyűjteni, majd erre egy másik ónedényt helyezni, amely összegyűjti az ebből keletkező párát, miután a vizeletet melegíteni kezdik.

Vak vezet világtalant id. Pieter Brueghel 1568-ban készült festményén (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az így keletkezett, forralt és kicsapódott vizeletet kell a szembe cseppenteni. A különleges víz „csökkenti a foltot, tisztítja a szemet, és kiváló gyógyír bármilyen szemfájdalomra”.

„A felesleges szőr eltávolításához”

A fenti sorok némelyikében említett rendkívül veszélyes eljárásokhoz, illetve valójában mérgező gyógykészítményekhez képest a nemkívánatos szőrzet elleni recept meglehetősen ártalmatlan: sós víz és „böjti nyál”, azaz ébredés után, étkezés előtt vett nyál keverékét írja elő.

Egy különösen szőrös nő ábrázolása a Nürnbergi Krónikában (kép forrása: interesly.com)

Utóbbinak különleges hatásokat tulajdonítottak a korban, és a Biblia is említi. Valójában azonban nincs semmiféle hatása a testszőrre.

„A fejfájásra”

A mű szerzői számos gyógymódot összegyűjtöttek a fejfájás enyhítésére. Némelyikük egészen logikus (erős kávé vagy tea fogyasztása), mások a megszokott mértékben furcsák (a haj felfelé fésülése és szerecsendiós ecettel dörzsölése), megint mások pedig durvább beavatkozásokat tartalmaznak (hánytatás, vér csapolása a halántékból, a nyak köpölyözése).

Női pácienst véreztető orvosok a 18. században (kép forrása: wellcomecollection.org)

A fejfájás azok közé a tünetek közé tartozik, amelyekkel ma is küzd az emberiség, és nem sikerült teljes mértékben legyőznie.

Számos migrénben szenvedő kötözne örömmel narancshéjat a homlokára vagy szippantana illatos vizet (szintén a könyv javaslatai közül), ha azok egy kicsit is enyhítenék állapotukat.

„A hátsó fertály kicsiny fehér férgeire”

A hegyesfarkú bélgiliszta a 21. században is az egyik leggyakoribb parazita az emberi testben, még a fejlett országokban is, legfőként az iskolás gyermekek körében.

Ezek az apró élősködők az emésztőrendszer alsó szakaszában, többek között a végbélben élnek, a nőstények pedig éjjel előmásznak a végbélnyílásból, hogy lerakják petéiket, ezzel erős viszketést okozva.

Hegyesfarkú bélgiliszta (kép forrása: simplemost.com)

Amikor a fertőzött személy megvakarja e tájékot, majd kézmosás nélkül megérint dolgokat a környezetében, tovább terjeszti a giliszta petéit, amelyek a szájon át jutnak a bélrendszerbe.

Manapság egyszerű gyógyszeres kezeléssel megszüntethető a fertőzés, illetve rendszeres kézmosással könnyen meg is előzhető.

A The Book of Phisick azonban egyfajta húsból készült végbélkúp elkészítését javasolja, amelybe annak behelyezése után beleköltöznek a férgek, és vele együtt eltávolíthatók. A folyamat addig ismétlendő, amíg a fertőzés meg nem szűnt.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/90087/pics/15810738873487655_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?