Évszázadokba is telhet Laosz területének bomba- és aknamentesítése

Kép forrása: abcnews.com

A vietnámi háború egy kevésbé ismert (és egyes aspektusaiban máig rejtélyes) arculata az Észak- és Dél-Vietnámmal szomszédos országokban, Kambodzsában és Laoszban folytatott titkos katonai műveletek története. Az amerikai különleges egységek és helyi szövetségeseik által az észak-vietnámi reguláris erők (a Vietnámi Néphadsereg) és a Vietkong gerilláinak ezekben az országokban elhelyezett titkos támaszpontjai és Dél-Vietnámba vezető utánpótlási vonalai, az úgynevezett Ho Si Minh-ösvény ellen indított támadásai azonban fontos, ám a korabeli nyilvánosság előtt jórészt rejtve maradt részét képezték a konfliktusnak. Jól mutatják, hogy a négy országra felosztott egykori francia gyarmat Indokína valójában sok szempontból egyetlen, szinte összefüggő harcteret jelentett a Szovjetunió és Kína, illetve az Egyesült Államok által támogatott erők proxyháborújában. E műveletek egy különös, ám annál szomorúbb rekordot is eredményeztek: Laosz az amerikaiaknak hála a történelem legtöbbet bombázott országává vált.

A semlegesség kijátszása

A Laosz területén 1964-től 1973-ig végrehajtott légitámadások a Vietnámmal szomszédos országban 1959 és 1975 között zajló polgárháborúval szoros összefüggésben voltak: ennek során a nyugatbarát Laoszi Királyság és az észak-vietnámi csapatokkal kiegészített, a Szovjetunió és Kína által támogatott kommunista Pathet Lao mozgalom küzdött a hatalomért.

A légi hadműveletek során az Egyesült Államok több mint kétmillió tonna különféle robbanószert dobott a levegőből az ország területére.

Ezek közt a „megszokott” bombákon kívül voltak nagy területek lefedésére képes, a levegőben szétszóródó, úgynevezett „kazettás” bombák, valamint ugyanezen elven működő taposóaknák is.

A taposóaknák és a fel nem robbant bombák (a ledobott összmennyiség mintegy 30%-a) a mai napig súlyos veszélyt jelent a civil lakosságra Laoszban.

Laosz már az Egyesült Államok közvetlen vietnámi intervenciója előtt fontos szerepet játszott a térség geopolitikájában.

Az északnyugaton Mianmar, északon Kína, nyugaton Thaiföld, délen Kambodzsa és keleten Észak- és Dél-Vietnám által határolt ország Dwight Eisenhower amerikai elnök úgynevezett dominóelvének középpontjában szerepelt, mint a kommunista terjeszkedéstől megvédendő ország.

Bombatölcsérekből keletkezett tavak Laoszban (kép forrása: abcnews.com)

„Ha Laosz elesik, Délkelet-Ázsia többi része követni fogja” – fogalmazott Eisenhower, aki 1961-es leköszönésének napján még engedélyezte a kommunistaellenes milíciák kiképzésének beindítását a Központi Hírszerző Ügynökségnek (CIA) Laoszban.

Eisenhower utódai – John F. Kennedy, Lyndon Johnson és Richard Nixon mind egyre nagyobb mértékű kiterjesztését hagyták jóvá a laoszi műveleteknek, azonban ezt gondosan elkendőzték a nyilvánosság elől.

Egy 1962-ben az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Kína, Észak- és Dél-Vietnám, valamint további nyolc ország által aláírt egyezmény az ország semlegességét volt hivatott biztosítani, és megtiltotta a katonai erők Laoszban való állomásoztatását, valamint a támaszpontok létrehozását. A szemben álló felek így titkos háborúba kezdtek.

Beavatkozások sorozata

Laosz történelmében a hidegháború előtt is leggyakrabban a környező országok machinálásai játszották a főszerepet. A mai ország előfutárának tekinthető az 1353-ban Pagnafangum által létrehozott Lan Szang („millió elefánt”) királysága volt.

Eme állam első uralkodója vezetésével fennhatósága alá hajtotta a mai Laosz területének nagy részét, valamint a mai Vietnám egyes területeit és a mai Thaiföld északkeleti részét.

Pagnafangum uralma alatt jelent meg Laoszban a mai lakosság 60%-a által követett théraváda buddhizmus, valamint a korabeli Khmer Királyság (a mai Kambodzsa területén) kultúrájának más elemei is.

Pagnafangum szobra Laosz fővárosában, Vientiánban (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az évszázadok során a helyzet sokat változott, és többször került a mai ország területe teljes egészében idegen (elsősorban thai) uralom alá. A mai Laosz, bár népessége többségét a lao népcsoport adja, meglehetősen sokszínű ország, amelyben számos különféle kultúra és nyelv van jelen.

A terület 1893-ban vált a több francia gyarmatot egyesítő Indokína részévé, amely egységes francia fennhatóságú tömbként a fontos kereskedelmi útvonalat jelentő Mekong folyó feletti irányítást szavatolta az európai nagyhatalom számára.

A második világháború során különös helyzet állt elő Indokínában: a Harmadik Birodalommal kollaboráló, vichyi székhelyű francia kormányzat beleegyezésével japán csapatok szállták meg a gyarmatot, amely azonban francia adminisztráció alatt maradt.

A helyzet 1945-ben változott meg, amikor Franciaország felszabadítása nyomán a japánok megszüntették a francia irányítást, és saját kezükbe vették.

A baráti kínai területek felé vonuló francia csapatok a japán hatalomátvétel idején, 1945. március (kép forrása: Wikimedia Commons)

Japán néhány hónappal későbbi kapitulációját követően Indokína-szerte felszínre törtek a függetlenségi mozgalmak, és Laoszban is létrejött a rövid életű Lao Isszara („Független Laosz”) Phetszarath herceg vezetésével.

Ezt – a többi hasonló térségbeli kezdeményezéssel együtt – a visszatérő franciák 1946-ban felszámolták, azonban a gyarmat felett nem tudták újból megszilárdítani hatalmukat.

Francia csapatok megadják magukat a Viet Minh fegyvereseinek Ðiện Biên Phủ-nál (kép forrása: Pinterest)

1954-ben a Ho Si Minh vezette Viet Minh gerillamozgalom döntő győzelmet aratott a franciák felett Ðiện Biên Phủ-nál, a júniusi genfi konferencia keretében pedig megtörtént a volt gyarmat négy független országra történő felosztása.

Az egyezményt az Egyesült Államok nem írta alá, mivel attól félt, a francia befolyás nélkül Délkelet-Ázsia hamarosan egészében kommunista fennhatóság alá kerülhet.

Polgárháború és intervenció

Az amerikaiak aggódva figyelték, ahogy a kommunista Pathet Lao mozgalom egyre nagyobb népszerűségre és befolyásra tesz szert az újonnan független monarchiában (a mozgalom 1950-ben alakult meg a Viet Minh főhadiszállásán).

A szervezet vezetője Szouphannouvong herceg, a „vörös herceg” volt, akinek két féltestvére – Szouvanna Phouma és Boun Oum hercegek – képviselte a semleges, illetve a jobboldali politikát az országban.

Pathet Lao fegyveresek 1953-ban (kép forrása: Wikimedia Commons)

Szouvanna Phouma a polgárháború során öt különböző alkalommal lett az ország miniszterelnöke, és mindig igyekezett a Pathet Laót egy kiegyensúlyozott koalíciós kormányba bevonni, ami nemigen bizonyult lehetségesnek.

Még a Szouvanna Phouma által vezetett kormányok idején is előfordultak fegyveres összecsapások a Pathet Lao és a királyi hadsereg között, főként az észak-vietnámi határ mentén.

Szouvanna Phouma miniszterelnök (b) féltestvérével, a Pathet Lao vezetőjével, Szouphanouvonggal (b2), a kommunista mozgalom fegyveres erőinek vezérével, Szingkapo tábornokkal (j2) és egy fegyveres testőrrel (j) 1963-ban (kép forrása: history.com / Bettmann Archive / Getty Images)

Az Egyesült Államok – ekkoriban Kennedy elnöksége alatt – nyilvánosan Laosz semlegességének fontosságát hangsúlyozta, azonban igen nagy különbség volt e „semlegesség” elméleti és gyakorlati jelentése között.

A CIA titkos hadserege

A CIA 1960-ban környékezte meg a királyi hadsereg tábornokát, Vang Paót – aki a hmong kisebbség tagja volt – azzal, hogy segítsen nekik a színfalak mögött visszaszorítani a Pathet Laót.

A kínai eredetű hmongok (más néven meók) a többségi laókkal ellentétben az ország hegyvidékein éltek, és történelmük során mindig különálló, a központi hatalomnak be nem hódoló népnek számítottak. A CIA bennük lelt megbízható partnerekre a Pathet Lao mozgalommal és segítőikkel szemben.

Amerikai katonák jól felszerelt hmong gerillákkal a vietnámi háború alatt (kép forrása: Pinterest)

Maga Vang Pao korábban a franciák és a japánok ellen is harcolt, így nem volt híján a tapasztalatnak a gerilla-hadviselésben. A Momentum-hadművelet névre keresztelt program keretében a CIA elkezdte fegyverekkel ellátni és kiképezni a hmongokat.

Bombázni a dzsungelt

Az amerikai csapatokkal folytatott szárazföldi hadműveletek lehetősége kizárt volt. Kennedy elnök már 1961-ben arról írt, hogy „Laosz a hadjáratok számára rendkívül barátságtalan terület. Földrajza, topográfiája, és éghajlata is beépített hátrányok.”

Az amerikaiak kezdettől fogva biztonságosabbnak látták a levegőből támadni a Laosz területén fekvő célpontokat.

Ezek főként a Ho Si Minh-ösvény állomásai és jelentősebb útvonalai voltak, amelyek támadásával megsemmisíthették a kommunista csapatok utánpótlását, mielőtt az felhasználásra kerül Dél-Vietnámban az amerikai csapatok ellen.

Vang Pao tábornok hmong civilekkel (kép forrása: gvplegacy.org)

A dzsungelbéli célpontok pontatlan, nagy területet lefedni képes fegyverekkel való támadására azért volt szükség, mert a hadianyagot a Ho Si Minh-ösvény főbb útjain szállító teherautók csak itt voltak magukban sebezhetők – többségük az észak-vietnámi Haiphong kikötőjén át érkezett a térségbe.

Mivel Haiphong a nemzetközi hajózás egyik csomópontjaként számtalan ország hajóit fogadta minden nap, az amerikaiak számára nem volt támadható célpont.

Az Észak-Vietnámból délre irányuló szállítmányokat ott kellett tehát megpróbálni megakasztani, illetve megsemmisíteni, ahol „papíron” az észak-vietnámi csapatoknak sem volt keresnivalójuk: Laoszban.

Az amerikai légierő 1964-ben kezdett hozzá a laoszi célpontok támadásának, ezen küldetéseken főként az AC–130 típusú, szállítórepülőből átalakított földi tűztámogató repülőkkel, illetve B–52-es nehézbombázókkal juttatták célba a „kazettás” robbanószerkezeteket.

E repülőgépek főként thaiföldi bázisokról indultak bevetéseikre. A kilenc éven át tartó légi hadjárat során átlagosan nyolc percenként hullt Laosz területére egy bombázó maximális bombaterhének megfelelő mennyiségű robbanóanyag.

AC–130-as földi tűztámogató repülőgép Dél-Laosz felett 1970 körül (kép forrása: Wikimedia Commons)

A bombázás egyik leggyakoribb célpontja az észak-vietnámi határ közelében fekvő Szepon nevű település volt, ahová egy hajdani francia légibázisról (amely már a határ észak-vietnámi oldalán feküdt, így nem volt támadható) szállították a hadianyagot az észak-vietnámi katonák és gerillák. Előfordult, hogy az amerikaiak a dél-vietnámi légierővel közösen hajtottak végre támadást Szepon ellen.

Dave Burns, az amerikai légierő egyik pilótája a thaiföldi Ubonból indult laoszi bevetésekre a 16. különleges műveleti repülőszázad tagjaként.

Visszaemlékezése szerint „Szepon volt az a hely Laoszban, ahová nagyon nem akartunk repülni. A falu három, Vietnámból átjövő főút, a Mu Gia-hágó, a Ban Karai-hágó, és a Barthelme-hágó kereszteződésénél volt. Ezek aztán dél felé haladtak a Ho Si Minh-ösvényhez. Erősen védett volt, mindenféle légvédelmi fegyverrel. Ha arra mentél, garantált volt, hogy eltalálnak vagy lelőnek.”

„Air America”

Az Air America nevű utas- és teherszállító légitársaság – amely a színfalak mögött a CIA tulajdonában állt, és számos titkos művelethez asszisztált Délkelet-Ázsiában – a laoszi műveleteknek is az egyik fő oszlopa volt.

A társaság szállította a nehezen megközelíthető légibázisokra a személyzetet, élelmet és más ellátmányt, többek között a hmong gerilláknak is.

Ahogy egy volt CIA-tiszt elmagyarázta: „Mindig tárgyaltunk a törzsi csoportokkal. Ha mi nem kötünk velük egyezséget és adunk nekik segélyt, megteszik a kommunisták, és akkor a kommunistákhoz csatlakoznak.”

A CIA ezért számos helyen állított fel orvosi központokat, iskolákat, illetve biztosított védelmet az adott törzsnek riválisaival szemben. Az ehhez szükséges felszerelést az Air America juttatta célba.

Az Air America Dornier Do-28-as többcélú repülőgépét tankolják vödrökből egy hegyvidéki kifutópályán Észak-Laoszban, 1963. (kép forrása: cia.gov / E.C. Eckholdt)

Előfordult azonban, hogy az Air America kevésbé dicsőséges rakománnyal is „büszkélkedhetett”: a rendkívül szegény hegyvidéki hmongok egyik fő bevételi forrása volt a máktermesztés és a kapcsolódó ópium-előállítás.

A Pathet Lao térnyerésével az alföldeken fekvő repülőtereket már nem használhatták, a nehéz terepen kialakított kifutópályákon pedig kizárólag az Air America repülői voltak képesek leszállni, így rájuk hárult a megtermelt drogok kijuttatása a világpiacra is.

A légi hadjárat mérlege

1975-re, a vietnámi háború és a laoszi polgárháború végére az ország lakosságának egytizede, mintegy 200 000 civil és katona vesztette életét. Kétszer ennyien sebesültek meg, a kommunista hatalomátvételt követően pedig a lakosság egynegyede – mintegy 750 000 ember – kényszerült az ország elhagyására, köztük maga Vang Pao tábornok és hmong honfitársainak tízezrei, akik jórészt végül az Egyesült Államokban telepedtek le.

A konfliktus óta nyilvánosságra került amerikai dokumentumok szerint 728 amerikai vesztette életét Laoszban, többségük a CIA kötelékében. A laoszi polgárháborúban vállalt szerep adta meg a precedenst az azóta eltelt évtizedek proaktívabb, militánsabb fellépésére az amerikai hírszerző szervezet részéről, amely azóta is több „titkos háborút” viselt (és minden bizonnyal visel jelenleg is) világszerte.

Laoszban azonban a háború végével és a kommunisták ezt követő tisztogatásaival nem szűntek meg a halálos fenyegetések. 1964 óta több mint 50 000 embert öltek vagy sebesítettek meg a levegőből ledobott amerikai robbanószerkezetek, az áldozatok 98%-ban civilek voltak.

A HALO Trust nevű brit civil szervezet tűzszerésze kutat fel nem robbant bombák után egy laoszi domboldalban, 2018. (kép forrása: aljazeera.com)

Becslések szerint a ledobott bombák 30%-a nem robbant fel becsapódáskor, így a fenti számból mintegy 20 000 ember a háború vége óta vesztette életét vagy sérült meg amerikai bomba által. Körülbelül 80 millió éles robbanószerkezet rejtőzhet Laosz vidékein.

2016-ban Barack Obama volt az első hivatalban lévő amerikai elnök, aki Laoszba látogatott. Az addig elköltött 100 millió dollár támogatáson túl további 90 millió dollár folyósításáról intézkedett a bombák és aknák eltakarítására, amely máig zajlik, a körülmények miatt rendkívül lassan.

Egyelőre még nem tudni, mikor jön el az a nap, amikor a laosziakat nem fenyegetik a dzsungelben, vizekben és mezőkön rejtőzködő pokolgépek, a borzalmas polgárháború tartós mementóiként – a becslések szerint 200 évbe is telhet a veszély végleges megszüntetése.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/87641/pics/15766692916477682_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?