Máig nem tisztázott, miért száműzte Rómából az író Ovidiust a császár

Publius Ovidius Naso (kép forrása: svd.se)

Botránykeltő stílusával a római irodalom aranykorának egyik jeles képviselőjévé vált Ovidius, és számos rajongót szerzett magának merész költeményeivel. Nem tartozott azonban közéjük az uralkodó, aki miatt sikere csúcsán hátra kellett hagynia az aranyéletet.

Kitörés az ismeretlenségből

A ma többnyire csak Ovidius néven ismert Publius Ovidius Naso Kr. u. 17-ben bekövetkezett halála előtt verses formában alkotta meg saját sírfeliratát:

E kő alatt nyugszik a gyöngéd dalok költője Naso,
Kit megölt saját égi talentuma.
Ember, utadon megállj, s ha tudod mi a szerelem,
Mondj érte forró fohászt: legyen szép az álma.

Az utókor által főként Átváltozások (Metamorphoses) című, klasszikus görög és latin mítoszokat újrafeldolgozó epikus költeményéről ismert költő saját korában főként színes nyelvezetű, ám annál ellentmondásosabb szerelmes versei miatt volt híres.

Szerelmek (Amores), illetve A szerelem művészete (Ars amatoria) című művei őszintén beszélnek a rómaiak szexuális szokásairól. Ennek köszönhetően Ovidius nagy népszerűségre tett szert, azonban éppen e témák végül szerepet játszottak bukásában is.

Az Átváltozások megjelenését követően Ovidius elvesztette a császár kegyét, és a Fekete-tenger partján fekvő Tomis városába (a mai romániai Konstanca) kellett távoznia.

A költő itt, a birodalom peremén szeretett városa iránti vágyódással töltötte utolsó éveit, és egymás után írta kérelmeit római kapcsolatainak, melyekkel visszatérését kívánta lehetővé tenni.

Saját elbeszélése szerint a száműzetést egy „hibának” köszönhette, amellyel feldühítette Augustus császárt. Ovidius bánkódása ellenére szerencsésnek tartotta magát, amiért e ballépéséért végül elkerülte a halálbüntetést, azonban közelebbről sosem értekezett írásaiban arról, mi rosszat is tett.

Az irodalomtörténészek az évszázadok során számos elmélettel álltak elő Ovidius „hibájának” természetét illetően, a rejtély megoldásához napjainkra sem került közelebb a történettudomány.

Korai sikerek

Ovidius Kr. e. 43-ban született Sulmo városában (ma Sulmona, Olaszország), Rómától mintegy 120 kilométerre keletre. Levelei, illetve Tristia (Keservek vagy Szomorúságok) című, már száműzetése idején írt, öt kötetbe gyűjtött versei rengeteg életrajzi adattal szolgálnak a történettudomány számára.

Önmagát már ifjúkorától fogva született költőként írja le: „Önként jött ajkamra, kötött formában az ének” – írja a Tristiában. Ifjúként a birodalom számos szegletét bejárta, majd Athénban tanult.

Ovidius (kép forrása: kulturpart.hu)

Ezt követően végképp hátat fordított a hivatalnoki, illetve politikai pályának, helyette Rómába költözött, hogy a verselésnek szentelje idejét. Beleszeretett a városba, a város pedig jól fogadta szerzeményeit.

Első jelentősebb műve a Kr. e. 16-ban elkészült Amores (Szerelmek) című versgyűjtemény volt, amelyben egy Corinna nevű fiatal nővel való kapcsolatról mesél. E versciklusban Ovidius városias, ironikus hangot üt meg, sokak szerint azonban Corinna nem egyszerű kitalált személy volt.

Sidonius Apollinaris, a Kr. u. 5. század galliai püspöke és írója idősebb Juliával, Augustus császár egyik lányával azonosította, akivel szerinte a költő viszonyt folytatott, magára haragítva az uralkodót.

A későbbi korok történészei rendre megcáfolták ezt az elméletet, és a legtöbb szakértő fiktív személynek tartja Corinnát.

Az Amorest követően egymás után jöttek a sikerek Ovidius számára. Következő nagy műve, a Heroides (Hősnők levelei) drámai monológok sorozata, amelyek előadói a görög-római mitológia prominens női alakjai: Dido, Médeia és Ariadné például egyaránt szerelmük rossz bánásmódján keseregnek.

A veszélyek udvarlója

Kr. e. 2 körül befejezett háromrészes költeménye, az Ars amatoria (a szerelem művészete) Igazi szenzációnak bizonyult.

Az első két rész egyfajta útmutatásként szolgál a férfiak számára a nők elcsábítására, illetve szerelmük megtartására.

Ovidius szerint a távolság is jót tehet a kapcsolatok fejlődésének, de megjegyzi azt is, hogy nem tartozik a csábítás legjobb receptjei közé az, ha egy nőt a koráról kérdezünk.

Kép forrása: operavilag.net

A harmadik rész a nőknek szól, ebben a költő elmondja: nem feltétlenül rossz ötlet, ha az ember szándékosan féltékennyé teszi szeretőjét.

Ovidius számára a mű kiadása valóságos aranybányát jelentett: kézikönyve egy formális didaktikus műnek álcázva adott praktikus tanácsokat a fiatalabb közönség számára. A költő azonban a műveltebb olvasóközönséget is meg kívánta szólítani.

Amikor Ovidius a költői pályára lépett, Róma irodalomkedvelő köreiben két alak uralkodott: Vergilius és Horatius.

Előbbi a Róma eredettörténetét Homérosz trójai háborújával összekötő Aeneisszel, míg Horatius a frappáns Szatírákkal alkotott maradandót. E két író testesítette meg az Augustus uralma alatti irodalmi virágkort.

Az Ars amatoria megírásakor Ovidius már negyvenes éveiben járt, és sem különösebben nagy vagyonnal, sem jó kapcsolatokkal nem rendelkezett. Volt ugyan bőkezű mecénása, azonban az irodalmi körök, amelyekben mozgott, szinte jelentéktelenek voltak Vergiliushoz és Horatiushoz képest.

A Metamorphoses

Az Átváltozásokat Ovidius az Aeneis sikere által megihletve írta: maga is olyan epikus hosszúságú költeménnyel kívánt előállni, mint Vergilius. A mű kezdő soraiban kijelöli annak célját az olvasó számára:

„Új alakokká vált testekről indit a lelkem
szólani; isteneink! (hisz ez is mind általatok
lett), adjatok ihletet, és a világ eredő idejétől
végig, az én koromig legyetek vezetői dalomnak.”

A költemény mintegy 250 klasszikus isten és mitikus halandó történetét gyűjti össze, és amellett, hogy már saját korában óriási sikert aratott, a nyugati irodalom egyik legnagyobb hatású művének is tekinthető.

Számtalan képzőművészeti, zenei és irodalmi, valamint drámai alkotást ihletett azzal, hogy a szerelem, a vágy, a félelem és az isteni büntetések metamorfózisokat idéznek elő a verssorokban.

Paolo Veronese: Apollón és Daphné (kép forrása: Wikimedia Commons)

Tengerészek változnak delfinné, a szobrász Pügmalión csókja egy szobrot valódi nővé változtat, a vadász Aktaión pedig, miután meglesi a fürdőző Diána (Artemisz) istennőt, szarvasbikává változik, hogy saját kutyái tépjék szét.

A költemény egyik leghíresebb mozzanatában a nimfa Daphné a vágytól megbolondult Apollón isten elől menekülve babérfává változik:

„Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá;
s lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben;
arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi.”

A dühös Augustus

50 éves korára Ovidius népszerűsége csúcsára ért. Újító stílusa felemelte őt Vergilius és Horatius mellé, a későbbi irodalomtörténet már hármójukat tartja az augustusi aranykor legjelesebb képviselőinek.

Éppen ekkoriban történt azonban valami: Kr. u. 8-ban az egész Róma által körülrajongott Ovidiust az uralkodó száműzte a városból. Hátralevő éveit a Fekete-tenger mellett töltötte, az Augustushoz írt kérelmei mind hiábavalónak bizonyultak.

Róma első császárának Kr. u. 14-ben bekövetkezett halála után Ovidius megkísérelte annak utódját, Tiberiust rábeszélni arra, hogy enyhítsen az ítéleten, azonban mind a költő, mind felesége, Fabia itt is süket fülekre talált.

Az úgynevezett primaportai Augustus-szobor, amely hadvezéri díszekkel ábrázolja Augustust (kép forrása: Wikimedia Commons)

A szerelem római költője így végül Kr. u. 17-ben az általa olyannyira szeretett – és őt viszontszerető – várostól távol hunyt el, elűzésének okára pedig a mai napig nincs egyértelmű magyarázat.

Maga Ovidius szerint „egy vers és egy hiba” – „carmen et error” – miatt kellett távoznia. A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a vers az Ars amatoria volt, amelynek élvhajhász sorai teljességgel szembementek azzal az új, birodalmi moralitással, amelyet Augustus igyekezett megerősíteni a nép körében.

A római császárok egyik állandó hivatala a pontifex maximus, azaz a főpap tisztsége volt. Ennek betöltőjeként Augustus volt a „törvények és erkölcsök gondnoka” („curator legum et morum”), így jogában állt az általa helyesnek élt irány védelmezése akár igen szigorú eszközökkel is.

Kr. u. 8-ban azonban – amikor Ovidiust száműzte – az Ars amatoria már több mint öt éve megjelent. A költő életének kutatói jobbára egyetértenek abban, hogy míg a vers bizonyítékként szolgálhatott Ovidius „romlottságára”, valójában másodlagos szerepe volt Rómából való kiutasításában.

A valódi ok a „hiba” lehetett, amelyre számtalan utalás fordul elő a költő későbbi írásaiban. Ezek tanulmányozása ad némi fogalmat a „hiba” természetéről, azonban Ovidius sosem mondja ki, mi történt pontosan.

Ovidius szobra Konstancában (kép forrása: Wikimedia Commons)

Számos feltételezés született az idők során a költő tettéről. John C. Thibault amerikai kutató 1964-es „Ovidius száműzetésének rejtélye” című könyvében az Ovidius sorsáról elmélkedő középkori írásokat vesz sorra.

Előfordul ezek között olyan elmélet, amely szerint Ovidius tudott egy vérfertőző viszonyról Augustus és egyik lánya között, illetve olyan is, amely szerint Ovidius viszonyt folytatott Augustus feleségével, Liviával.

Peter Green 20. századi brit Ovidius-szakértő más jellegű „hibára” gyanakszik: szerinte nem erkölcsi, hanem politikai természetű ballépésről van szó.

A császársággá alakuló Rómában az egyik legkényesebb közéleti kérdés Augustus utódlásáé volt. Ha Ovidius egyik vagy másik politikai frakcióról pletykált, meggondolatlanságból magára haragíthatta a hatalom birtokosát, korábbi erotikus költészetével pedig még ürügyet is szolgáltathatott sorsa megpecsételésére.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/87307/pics/15760743664970924_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?