Férfinak öltözve kellett az első női hajósoknak felfedezniük a világot

Annie Brassey családjával a Sunbeam fedélzetén (kép forrása: Atlas Obscura)

A nők többsége számára a történelem nagy részében nem nyílt olyan lehetőség a világ felfedezésére, mint a férfiaknak. Különösen igaz ez a hajózásra, amely hagyományosan szigorúan a férfiak által űzött tevékenység, és a nők sokáig egyszerű utasként is ritkaságszámba mentek. Ez mára természetesen megváltozott, azonban ehhez hosszú időnek kellett eltelnie, és a hajózás is szinte teljesen átalakult ezen idő alatt.

A kapitány felesége férfiruhában

„Az élet túl rövid! Olyan színessé akartam tenni, amennyire csak lehetséges, és sosem fogom megbánni a döntést, amelyet hoztam. Ha másképpen tettem volna, csupa megbánás lennék.”

E szavakat egy Rose de Freycinet nevű francia nő jegyezte le naplójába – a döntés, amelyről ír, az volt, hogy magát férfinak álcázva az Uranie nevű korvetten bejárja a világ tengereit 1817-ben.

De Freycinet-nek útja során meg kellett birkóznia a hajótöréssel, a botránnyal és a honvággyal, vívódásait pedig mind lejegyezte naplójába, amelyet ma Ausztráliában, Új-Dél-Wales állam könyvtárában őriznek Sydneyben.

A tengeri utazásokról szóló beszámolók, különösen az első kézből valók, mindig érdekfeszítőek és rengeteg egyedi, hősies szereplővel vannak tele – általában férfiakkal.

Rose de Freycinet (kép forrása: Wikimedia Commons)

Ritkán azonban előfordulnak a régi korok fennmaradt naplói és feljegyzései között nők által írtak is, amelyek az ő sajátos szemszögükből mutatják be a tengeri élet nehézségeit.

De Freycinet-hez hasonlóan férfinak öltöző elődje, a botanikus Jeanne Baret, az amerikai bálnavadász-kapitányfeleség Susan Veeder, vagy az angol arisztokrata utazó Annie Brassey is szembenéztek mindazon gondokkal útjuk során, amelyekkel a férfiak, és ezeken felül még a női mivoltukból adódókkal.

Rose de Freycinet mindössze 23 éves volt, amikor Toulon Földközi-tengeri kikötőjébe ment, hogy férjével, Louis de Freycinet kapitánnyal tartson egy hároméves tudományos expedíción a Csendes-óceánra.

Férjével együtt tervezték meg, hogyan fog észrevétlenül a hajóra jutni, a kapitány még az Uranie lakóhelyiségeit is felújíttatta és kibővíttette az utazás előtt, annak ellenére, hogy a korvett így veszített hajózhatóságából.

Az eleinte férfinak öltözött Rose hamar lebukott mind a hajón nőként, mind Franciaországban azzal, hogy férjével együtt távozott.

Louis de Freycinet (kép forrása: Wikimedia Commons)

A francia haditengerészet hajóinak fedélzetén nem volt megengedett a nők tartózkodása, azonban mivel az Uranie számára a legközelebbi előirányzott francia fennhatóság alatt álló kikötő Réunion szigetén volt egy évvel később, a hatóságok nem tehettek sokat.

Rose de Freycinet lett ily módon az első nő, aki nem csupán körbehajózta a világot, de írásban dokumentálta is útját.

A vitorlázás korában a legtöbb hajós vezetett valamiféle naplót, különböző okokból: a navigáció és a partvonalak rögzítése, az ismeretek pontosítása éppúgy részét képezte a naplóírásnak, mint az unalom és a félelem leküzdése.

De Freycinet naplójának bejegyzéseit levelekként fogalmazta meg barátnőjének, Caroline-nak. Mind a végtelen tengeren zötykölődő hajóról, mind a férfi személyzettől őt elzáró falak közül rövid időszakokra az írásba menekülhetett.

„Azt mondtad, mindenhová el akarsz velem jönni” – írja barátnőjének, „így nincs más választásom, mint egy kicsit téged is untatni, amikor magam sem szórakozom valami jól.”

Az utazó kapitányfeleség naplója jól tükrözi a hajón zajló élet menetét: különösebben érdekes események nélküli hosszú időszakokat szakítanak meg időről időre hirtelen, nyüzsgéssel és pánikkal teli pillanatok.

Louis de Freycinet tábora a nyugat-ausztráliai Cápa-öböl partján (kép forrása: sly.vic.gov.au)

1820-ban, amikor már több éve a tengeren voltak, Dél-Amerika déli csücskénél az Uranie-t egy vihar vészesen közel sodorta a Falkland-szigetek sziklás partjaihoz.

„Sohasem fogom elfelejteni, amíg élek” – írta arról, ahogy a hajó egy sziklának ütközött, a személyzet pedig pumpák segítségével igyekezett a felszínen tartani, amíg nem találnak egy megfelelő helyet, ahol a partra futtathatják.

„Mindazonáltal” – írja de Freycinet, „a hajóba folyt a víz, a szellő gyenge volt, és a férfiak ereje – akik régóta nem ettek –, már kifogyóban volt.” Végül azonban megmenekültek: az Uranie „szinte észrevehetetlenül homokra futott éjjel három órakor.”

A Freycinet-házaspár partra szállása az akkor portugál fennhatóság alatt álló Timoron, 1818. (kép forrása: Wikimedia Commons)

Eddigre az expedíció azonban a matrózokhoz képest védett helyzetet élvező nőt is megviselte: „Sápadt vagyok, sárgás, szemeim beesettek: egy szóval úgy nézek ki, mint egy szellem” – írta.

Az út során szellemi átalakuláson is keresztülment, saját bevallása szerint: „Igaz az, hogy minden, amit az utóbbi két évben átéltem, olyan komor szemléletmódot ültetett el bennem az élettel kapcsolatban, hogy filozófussá váltam, és a boldog, vad és izgága Rose megkomolyodott.”

Kalandjaiknak köszönhetően mire visszaértek Franciaországba, a de Freycinet-házaspárra már nem büntetés, hanem érdeklődés és megbecsülés várt.

A tudós „asszisztense”

Rose de Freycinet azonban nem az első nő volt, aki magát férfinak kiadva körbehajózta a világot: e megtisztelő cím a szintén francia Jeanne Baret-é, aki a középosztálybeli de Freycinet-vel szemben egyszerű Loire-völgyi földművesek lánya volt.

Baret szeretőjével, a tudós Philibert Commerçonnal tartott Louis Antoine de Bougainville 1766-os világ körüli expedícióján. Férfi ruhákban, „Jean” néven Commerçon asszisztenseként kerülhetett a fedélzetre, és botanikusként működött közre az expedíció során.

Baret sajnos nem vezetett naplót (vagy ha igen, arról nincs tudomása a történettudománynak), rendkívüli története azonban a személyzet négy tagjának elbeszélésében is fennmaradt.

Jeanne Baret férfiruhában (kép forrása: exploration.marinersmuseum.org)

Commerçon minden segítsége ellenére Baret saját kútfőből merítette a találékonyságot és a határozottságot, amellyel férfiként adta elő magát.

Másfél év hajózás után, a csendes-óceáni Tahitin derült hivatalosan fény arra, hogy nő, azonban nagy valószínűséggel már korábban is gyanakodott a hajó személyzete.

Nem a férfiakkal együtt járt illemhelyre, a hajóorvos pedig megjegyezte, hogy a Commerçon iránt tanúsított törődése és odaadása „nem tűnik természetesnek egy férfi szolgától.”

Philibert Commerçon (kép forrása: Wikimedia Commons)

Mind de Freycinet, mind Baret súlyosan áthágták koruk társadalmi normáit. Ekkoriban már a férfiak társaságában töltött idő is okot adott az erkölcsi fenntartásokra, emellett pedig mindketten részt vettek az expedíció tudományos munkájában is.

Baret idejében még javában folyt a vita arról, szükséges-e, illetve helyénvaló-e a nőket egyáltalán beavatni a tudományba. Egy női potyautas kuriózum lehetett, egy női tudós azonban már-már a természet rendje ellen valónak hatott.

Jeanne Baret azonban nem hagyta, hogy korának normái eltántorítsák céljaitól: végül ő lett az első nő, akit a francia állam havi járadékban részesített tudományos munkásságáért.

Családdal a bálnák nyomában

Az idő múlásával a világ egyes tengeri hatalmainak haditengerészetei engedékenyebben álltak a fedélzetre vitt nőkkel kapcsolatban, különösen ami a kapitány feleségét illette: idővel bevett szokássá vált, hogy a hajó parancsnokával tarthat hitvese is.

A kereskedelmi hajókon azonban – ahol mind a hely, mind a rakomány súlya, és ezáltal az elérhető sebesség, azaz az utazás ideje pénzben volt mérhető – a helyzet egészen más volt.

Nők legfeljebb fizető utasként kerülhettek kereskedelmi hajókra, illetve – a kora újkori rabszolga-kereskedelem folyományaként – eladásra szánt rakományként. A nem katonai hajókon a nőkkel kapcsolatos változást a távolságok növekedése hozta meg a 19. század elején.

E növekedést elsősorban a bálnavadászat idézte elő: ahogy a 19. századra az Európához és az Egyesült Államokhoz közel eső tengerek bálnaállományát gyakorlatilag kipusztították, idővel a Csendes-óceánra, Dél-Amerika nyugati partjaira helyeződött át a nyereséges bálnavadászat lehetősége, ami több éves utakat jelentett a hajók legénysége számára.

Illusztráció és egy oldal Susan Veeder naplójából (kép forrása: Atlas Obscura)

Susan Veeder a Nauticon nevű bálnavadászhajó kapitánya, Charles A. Veeder feleségeként a Massachusetts állambeli Nantucketből indulva járta a tengereket 1848 szeptemberétől 1853 márciusáig, és írta meg naplójában élményeit. A naplót vízfestmények teszik szó szerint színessé.

Bejegyzései röviden említik az időjárás fejleményeit és a távolabbról megpillantott szigeteket, azonban a Galápagos-szigetekről, a Pitcairn-szigetről, illetve Peru partjairól készült illusztrációi kiemelkedő forrássá teszik naplóját.

Veeder naplójában lejegyzi, mennyi jóban volt része a fedélzeten: „A kapitánytól kaptam egy üveg szilvát, egy konzervdoboz levest, egy sajtot, néhány üveg bort” – írja egy bejegyzésben.

Mire Veeder férjével útra kelt, Nantucket és más, főként bálnavadászatból élő települések kapitányfeleségei számára már szinte elvárás volt, hogy férjükkel tartsanak a hosszú utakon.

Habár a korábbi évtizedek asszonyaival szemben nem kellett éveket férje nélkül töltenie, naplójában hangot ad erős honvágyának is. „Szépen tartunk hazafelé” – írja. „Siettetem az időt, amikor megérkezünk.”

A kapitányfeleségek számos előjogot élveztek a hajókon, azonban számos korlátozás is érvényesült. Ha éppen egy bálna feldolgozása folyt a fedélzeten, semmiképpen sem léphettek ki oda: nem csupán az ezzel járó bűz, mocsok és füst miatt, de azért is, mert útban lettek volna a munkát végző matrózoknak.

A személyzet számára semmi sem tette nyilvánvalóbbá a rangbeli különbséget, mint hogy a kapitánnyal ott lehetett hitvese. Ez akár valódi ellenszenvbe is átcsaphatott, ha valamilyen okból – például családtagjai egészségére való tekintettel – a kapitány megparancsolta a kikötést, amivel a családjukat nélkülöző tengerészek számára csak távolabb került a hazaérkezés pillanata.

A tengeri élet fárasztó volt, azonban az egyhangúság annál jobban kiemelte mind az örömteli, mind a fájdalmas eseményeket. 1849. december 31-én Susan Veeder lejegyezte naplójába, hogy kislánya, Mary – akit szintén magával vitt – „11 hónapos, 7 foga van, mindenfelé mászik a hajón, és nagyon agyafúrt.”

Alig három hónappal később Mary halálosan megbetegedett Tahitin. Veeder azonban mind az öt éven át tovább viselte a Nauticon életének nehézségeit, miközben családjával is törődött. Később férjét is elvesztette – őt azonban a hűtlenség szakította el tőle.

Világutazás úri hóbortból

A 19. és 20. század fordulóján a vitorláshajók kora már kezdett egyre inkább a történelem, mint a jelen részévé válni: a gőzhajók gyorsabbak és megbízhatóbbak voltak, kezelésükhöz pedig a széllel kapcsolatos szakértelem helyett a szén adagolásában és beosztásában való képzettség szükségeltetett.

A régi vágású tengerészek gyakorta emlegették nosztalgiával a vitorlázást, és bosszankodtak a gőzhajózás monotonitásán. Voltak azonban olyanok – mint például Lady Annie Brassey –, akik örültek az új technológiának, amely könnyebbé és romantikusabbá tette az utazást.

A Sunbeam (Napsugár) egy 532 tonnás, háromárbocos szkúner volt, több mint 9000 négyzetméternyi vitorlázattal és egy 70 lóerős gőzmotorral. Személyzete 43 fő volt – beleértve Brassey-t és családját –, és kategóriájában elsőként kerülte meg a Földet 1876 és 1877 folyamán.

Az angol arisztokrata nő naponta írta leveleit a fedélzeten tapasztaltakról, ezeket később Utazás a Sunbeamen című bestsellerében adta ki.

Annie Brassey a Sunbeam fedélzetén (kép forrása: Atlas Obscura / Chronicle / Alamy)

Brassey anyagi és társadalmi helyzete – arisztokrataként egy gazdag vasúti mágnás családjába házasodott – lehetővé tette, hogy eleget tegyen a világ iránti kíváncsiságának, és ezt ráadásul luxuskörülmények között tegye.

Emellett megszállott gyűjtő is volt, és az útja során szerzett számos tárgy ma szülőmegyéje, Sussex múzeumainak gyűjteményét gazdagítja.

Számos naplóbejegyzésében ír különféle helyeken zálogházakban tett látogatásairól, ahol „különös kis dobozkákból és zsákokból és csomagokból mindenféle ritka és furcsa dolgot vesznek elő.”

Szokatlan gyűjteménye tartalmazott többek között egy madártollas köpenyt Hawaiiról, egy szent madarat formázó buddhista áldozati tálat Délkelet-Ázsiából, és egy sisakmaszkot Új-Guineáról, amely fából, szövetből és tapasztott sárból készült.

Brassey levelei egyfajta nyílt naplóként szolgáltak a család számára, később könyv formában pedig a teljes nyilvánosság számára. Írt az ételekről, a látványosságokról, és az emberekről, akikkel találkozott, valamint a veszélyes helyzetekről is.

Annie Brassey (kép forrása: Wikimedia Commons)

Volt, hogy kalózok akarták elfoglalni a hajót, de előfordult, hogy a tengeren egy vulkánkitörés által okozott porviharba kerültek.

„Szerencsére a gyermekek nem tudják, mi a félelem” – írja egy bejegyzésben. „A szolgálólányok azonban nagyon megrémültek, mivel lent a gyermekszobában beömlött némi tengervíz.”

Brassey korántsem mondható született tengerésznek. Rendszeresen beszámol tengeribetegségről, azonban ritkán panaszkodik miatta. Korának jól nevelt arisztokrata asszonyaihoz képest meglehetős bátorságot tanúsított az út során.

Lehetséges, hogy a kalandor arisztokrata asszonyság érezte, nem lesz hosszú élete – 1887-ben, mindössze 47 évesen végzett vele a malária. Igyekezett a legtöbbet kihozni az életből, és „bakancslistájáról” sok mindent volt alkalma megtapasztalni az évek során.

A korábbi évszázadokban a tengereket vitorláshajókon járó nőkhöz hasonlóan Brassey is bátorságtól és kalandvágytól fűtve hallgatott a tenger hívó szavára.

Az e nők által az utókorra hagyott naplók és egyéb írások élénken mutatják be útjukat és élményeiket – mind földrajzi, mint pszichológiai értelemben. A maguk nemében mindannyian felfedezőknek tekinthetők, akik újfajta módon mutatják be a világot olvasóiknak.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/87061/pics/15756344014670765_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?