Lázadóból sztárrá vált az amerikaiak szemében Geronimo, az apacs

Kép forrása: historynet.com

Az összefoglaló néven indiánokként ismert észak-amerikai őslakosok közül máig az egyik leghíresebb Geronimo, a csirikava apacsok bedonkohénak nevezett csoportjának gyógyítója és gyakori vezetője. Az elterjedt tévhittel szemben sohasem volt törzsfőnök, azonban évtizedeken át tevékeny részt vállalt a mexikói és az amerikai katonai erők elleni küzdelemben, mígnem idős korában az amerikaiak foglyaként egyfajta élő látványossággá nem vált.

Harcossá válni

„Habár öreg vagyok, szeretek dolgozni és segíteni a népemnek, amennyire csak tudok” – írta élete alkonyán Geronimo (valódi nevén: Goyaałé), miután az addigi 75 évet egy kétfrontos háborúban töltötte az apacsok területére igényt tartó idegenekkel szemben.

Geronimo a mexikóiak iránt viseltetett valódi gyűlölettel, miután azok lemészárolták első feleségét és gyermekeiket. Az amerikaiak is legszívesebben holtan látták volna, és folyamatosan üldözték, ezért ellenük is rendszeresen harcolt.

A harcos gyógyító legtöbbször 30-50 bedonkohe társát, de gyakran ennél sokkal több, más közösségekhez tartozó apacsot is vezetett az Egyesült Államok mai délnyugati részén hosszan elhúzódó gerillaharcban, melynek végén szabadon vándorló népből hadifoglyokká váltak. Geronimo egészen addig küzdött, amíg lehetséges volt.

Kép forrása: nationalcowboymuseum.org

Goyaałé 1829 júniusában született a Turkey Creek nevű patak közelében, amely a Gila folyó egyik mellékága. A terület ekkoriban Mexikóhoz tartozott (ma Új-Mexikó állam része az Egyesült Államokban), azonban a bedonkohe csoport tagjai nem ismerték el semmilyen állam fennhatóságát.

A későbbi harcos gyógyító korai évei a terület félnomád őslakosainak mindennapjaival teltek. Nyolc testvér közül a negyedikként Geronimo segített szüleinek két holdnyi termőföldjük gondozásában, ahol babot, kukoricát, dinnyét és tököt termeltek.

Mivel később szinte legendás alakká vált, Geronimo életének számos részletét különféle megerősíthetetlen mítoszok lengik körül – ezek közé tartozik az is, hogy amikor elejtette első vadállatát, annak szívét egyben, nyersen lenyelte, hogy szerencsét hozzon.

Mindazonáltal volt, hogy elhagyta a szerencse: édesapja korán meghalt, innentől édesanyjával a csihende apacsokhoz költözött, ahol a továbbiakban nevelkedett. 1846-ban, 17 éves korában avatták harcossá.

„Ez már előre dicsőségesnek látszott” – írta 1905-ben önéletrajzában. „Reméltem, hogy hamarosan harcban szolgálhatom népem. Már régóta harcosainkkal együtt akartam küzdeni.”

A felnőtté avatással más előny is járt: végre feleségül vehette szerelmét, Alopét, aki a nedni apacsok tagja volt. Geronimo a harcossá válás szertartása után azonnal Alope apjához ment megkérni a lány kezét. Az édesapa beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy Geronimo „sok pónit” ad neki cserébe.

Csirikava apacs csecsemő az 1910-es évek elején (kép forrása: jamesarsenault.com)

„Nem válaszoltam, de néhány nap múlva megjelentem vigvamja előtt a pónicsordával, és magammal vittem Alopét. A mi törzsünkben mindössze ennyi házassági ceremóniára volt szükség” – írta később. Az elkövetkező években a párnak három gyermeke született.

A boldogság azonban nem volt felhőtlen: az apacs csoportok léte folyamatosan veszélyeztetve volt, és magukon kívül senkire nem számíthattak. Gyakran indultak portyára más őslakosok települései és a közelben élő mexikóiak ellen is, amit a kormányzat nem nézhetett tétlenül.

Az 1840-es években Chihuahua állam hivatalosan is vérdíjat tűzött ki az apacsokra: minden megölt harcosért 200 akkori amerikai dollárnak megfelelő összeg járt – ez ma több ezer dollárt érne.

Az első tragédia

1851 nyarán minden megváltozott Geronimo életében. Bedonkohe csoportjával a Chihuahua északnyugati részén található Janos városa (apacs nevén: Kasz-ki-je) mellett táboroztak le.

Míg a férfiak többsége napközben bement a városba kereskedni, családjaik néhány férfi őrszemmel a táborban maradtak.

Egy este azonban amikor Geronimo és a többi férfi visszatért, a tábort feldúlva találták: az őrszemeket és számos nőt és gyermeket is megöltek, köztük Geronimo édesanyját, feleségét, és három kis gyermeküket.

Mint kiderült, a szomszédos Sonora államból követte őket egy mexikói katonai alakulat egy bizonyos José Maria Carrasco ezredes parancsnoksága alatt, miután a bedonkohék ott portyát hajtottak végre egy mexikói település ellen, és vereséget mértek a helyi milíciára.

Csirikava apacs lány az 1910-es évek elején (kép forrása: jamesarsenault.com)

Geronimót az eset mélyen megrázta, és egész életében nem engedte el a mexikóiak iránt innentől érzett gyűlöletét.

„Soha többé nem lehetett nyugtom az otthon csendjében” – írta önéletrajzában. „Bosszút esküdtem a mexikói katonák ellen, akik ellenem vétettek, és ahányszor csak megpillantottam bármit, ami a régi boldog napokra emlékeztetett, szívem a Mexikó elleni bosszúért fájt.”

Családja halála és kiolthatatlan bosszúszomja a vég nélküli háború útjára állította Geronimo életét. Elhatározásában állítása szerint megerősítette egy rejtélyes hang, amely az eset után hozzá szólt.

A hang négyszer szólította nevén: „Goyaałé” – a négyes szám az apacsoknál különös jelentőséggel bírt. Az ismeretlen hang megnyugtatta, hogy nem eshet baja a harcban: „Semmilyen lőfegyver nem ölhet meg soha. Kiveszem a golyókat a mexikóiak fegyvereiből, hogy csak a puskapor maradjon. És vezetni fogom nyilaidat.”

Az apacs harcos innentől kezdve számtalan összecsapásban vett részt, és valóban úgy tűnt, nem fognak rajta az ellenség fegyverei.

A Geronimóról szóló minden beszámoló dicsérte bátorságát és vakmerő harcmodorát. Mivel nem értett a lőfegyverek kezeléséhez, rendszerint cikkcakkban futva megközelítette az ellenséget, és közelről, késsel támadt rájuk.

Ekkoriban kezdték el a világszerte ismert „Geronimo” névvel illetni. A történészek körében továbbra is vita tárgya, hogy a név pontosan hogyan is keletkezett – egyesek szerint a rémült mexikói katonák Szent Jeromoshoz (spanyolul Jerónimo) fohászkodtak, amikor szembekerültek vele, mások szerint azonban egyszerűen a Goyaałé nevet feleltették meg ugyanezen keresztnévvel (spanyolul ebben az esetben mind J-vel, mind G-vel írva azonos a név kiejtése – „Heronimó”).

Kétfrontos küzdelem

A térségbe ekkoriban egyre több amerikai telepes is érkezett, főleg azt követően, hogy az 1846-1848-as mexikói–amerikai háború során nagy területek kerültek az Egyesült Államok fennhatósága alá.

Az 1848-ban indult kaliforniai aranyláz egészen az 1860-as évekig nagy számban vonzotta a keletről érkező, aranyat, ezüstöt és rezet kereső fehéreket Kaliforniába és a szomszédos területekre.

E területeket sok esetben a korábban érkezett mexikói telepesek és az apacsok is a sajátjuknak tekintették, és rendszeressé váltak a telepesek összetűzései mind az indiánokkal, mind a mexikóiakkal.

Geronimo e harcokban legendás hírnevet vívott ki magának. Számos – bizonyítékkal sajnos alá nem támasztható – történet kering arról, hogy a nehéz, hegyvidéki terepen hogyan járt túl üldözői eszén.

Geronimo és rokonai egy C.S. Fly által az ő közvetlen kérésére készített fényképen: (b-j) Fun, Geronimo féltestvére, Csappo (második feleségétől való fia), Janozsa (sógora), Geronimo (kép forrása: Wikimedia Commons)

„A hadi ösvényre harcosként léptem, nem törzsfőnökként. Ellenem nem tettek semmit, de a népem egyes tagjai ellen igen, és a törzsemmel együtt harcoltam, mert a katonák, és nem az indiánok voltak a hibásak” – írta erről az időszakról.

A történetek között visszatérő elem, hogy Geronimo és harcosai egy barlangba húzódnak vissza, és
a mexikói vagy amerikai csapatok ennek bejáratánál állnak lesben.

Az indiánokat sosem látják elhagyni a barlangot, később azonban ismét azon kívül tűnnek fel – arra, hogy egy másik kijáraton, vagy egyéb módon hagyták el a barlangot, sosincs egyértelmű magyarázat.

1860 decemberében 30 amerikai bányász támadta meg a bedonkohe apacsokat a mai Új-Mexikó területén, a Mimbres folyónál. A bányászok megöltek négy indiánt, és 13 nőt és gyermeket ejtettek foglyul.

Az apacsok válaszul amerikai települések ellen indítottak portyákat. Geronimo neve egyre ismertebbé vált az amerikai hatóságok előtt is, elfogni azonban nem tudták.

Szökés(ek) a rezervátumról

1873-ban ismét a mexikóiak támadtak az apacsokra. Több havi hegyvidéki harc után végül a Chihuahua állambeli Casas Grandesnál békét kötöttek.

A mexikóiak ennek keretében mezcallal (a tequilához hasonló égetett szesszel) kínálták az indiánokat, majd az ittas apacsok közül 20-at megöltek, és többet foglyul ejtettek. Az apacsok ismét a hegyekbe vonultak vissza.

Az összetűzések hatására az Egyesült Államok saját telepeseinek védelmére hozott intézkedéseket. A szövetségi kormány 1872-ben kihirdette, hogy minden Arizonában és Új-Mexikó délnyugati részén élő őslakos köteles az arizonai San Carlos nevű rezervátumra költözni.

A „pokol 40 holdja” néven is ismert félsivatagos, elkerített területen az őslakosokat rendkívül mostoha körülmények várták. Rendkívül kevés élelmet kaptak (nem kis részben saját vezetőik korrupciója miatt), és számos betegség (köztük a fekete himlő) is felütötte a fejét.

John Clum indiánokkal a San Carlos rezervátumon,1875. (kép forrása: Wikimedia Commons)

Geronimo és egy apacs törzsfőnök, Dzsuh 1877-ben San Carlos helyett inkább a gyógyforrásairól ismert új-mexikói Ojo Calienténél létrehozott rezervátumhoz vezette a csirikavák kétharmadát, azonban az amerikaiak nem voltak hajlandók ennyiben hagyni. A harcos gyógyítót ráadásul itt saját társai árulták el.

A San Carlos rezervátum felelőse, az „indiánügynök” John Clum találkozót kért Geronimótól. Felderítői azt mondták neki, ez egy egyszerű békéltető találkozó lesz, azonban Geronimót meglepetésszerűen láncra verték, és népével együtt San Carlosba vitték. Clum abban reménykedett, a renitens hadvezért a hatóságok halálra ítélik majd.

A civil Clum tevékenységét nem nézte azonban jó szemmel a rezervátumot biztosító amerikai hadsereg, amely maga is régóta próbálta kézre keríteni Geronimót. A tisztek machinálása végül még 1877 folyamán Clum lemondásához vezetett.

Geronimo és emberei ezt követően 1878-ban, 1881-ben és 1885-ben is szöktettek ki embereket a rezervátumról. A félnomád életmódhoz szokott apacsok nehezen viselték a helyhez kötöttséget.

Minden ilyen szöktetés hasonlóan zajlott: miután a szökevények csatlakoztak Geronimóhoz, keresztülvezette őket Új-Mexikón és Arizonán rabolva és fosztogatva a mexikói határig.

Ezen átlépve aztán a Sierra Madre Occidental hegységbe vetették magukat. Mexikói területen az amerikai hatóságok nem érhették el őket, és folytathatták korábbi életmódjukat.

Ta-ajz-szlath (jelentése: „Hajnal”), Geronimo egyik felesége egy fiúgyermekükkel 1884-1885 táján. (kép forrása: Wikimedia Commons)

A hegység elhelyezkedése tökéletes volt az apacsok számára: Sonora és Chihuahua államok határán lévő rejtekhelyeikről mindkét államban portyázhattak, illetve amerikai területre is indíthattak támadásokat.

Utóbbiak főként fegyver- és lőszerkészleteik feltöltésére szolgáltak, eddigre ugyanis Geronimo és harcosai is átszoktak az immár modernebb, egyszerűen kezelhető lőfegyverek használatára.

Portyáik során Geronimo és emberei az elszigeteltebb tanyákat és kistelepüléseket vették főként célba, és gyakran minden ott élővel végeztek, hogy ne mehessen híre ottjártuknak.

Az utolsó San Carlos-i szöktetést 1885. május 15-én hajtották végre. A fegyveres apacsok megfenyegették Britton Davis hadnagyot, aki – miután feletteseihez írt távirataira nem érkezett válasz – elengedte őket.

Geronimo tudta, hogy nagy erejű retorzió várható, így követőivel ismét a vadonban rejtőzött el. Mexikó 1883 óta engedélyezte az amerikai hadseregnek, hogy mexikói területre átlépve is üldözzék a „renegát” (rezervátumra vonulni nem hajlandó) őslakosokat.

Megadás és tortúra

Az „indiánvadászatban” már meglehetősen tapasztalt amerikaiak apacs nyomkövetőkkel is rendelkeztek, akik hamar Geronimo nyomára leltek.

Maga is dicsérte a későbbiekben üldözői állhatatosságát – miután elhajtották az apacsok lovainak nagy részét a táboruk mellől, nem hagytak nekik pihenőt, és folyamatosan a nyomukban voltak.

A kifárasztott, demoralizált Geronimo megmaradt embereivel megadta magát George Crook tábornok előtt 1886. március 27-én.

Geronimo és követői Crook tábornok csapataival (kép forrása: nlm.nih.gov)

Geronimo és harcosai megadásakor jelen volt C.S. Fly fotográfus is, aki a híres fényképsorozatot készítette a „vad indiánok” utolsó szabad perceiről.

A megadásra később így emlékezett vissza: „Crook tábornok azt kérdezte tőlem: »Miért hagyták el a rezervátumot?« Én erre azt mondtam: »Maga azt mondta nekem, úgy élhetek majd a rezervátumon, mint a fehérek. Az első évben kukoricát termesztettem, learattam és elraktam, a következő évben zabot vetettem, majd amikor már majdnem készen állt az aratásra, maga azt mondta a katonáinak, hogy tegyenek börtönbe, és ha ellenállok, öljenek meg. Ha békén hagytak volna, ma már igen jó körülmények közt élnék, de ehelyett maga és a mexikóiak katonákkal vadásznak rám.«”

Geronimót és a többi apacsot – még azokat is, akik segédkeztek elfogásában – a texasi San Antonio melletti Fort Sam Houstonba szállították, majd innen a floridai Pensacola közelében lévő Fort Pickensbe.

Geronimo és bandája a megadás előtt (kép forrása: Wikimedia Commons)

A hadsereg gyors, autonóm eljárása miatt az arizonai hatóságoknak nem volt alkalmuk bíróság elé állítani Geronimót és embereit számos amerikai polgár halálával kapcsolatban.

A szokatlan trópusi klímában az apacsok sorra betegedtek és haltak meg, Geronimóra azonban többen felfigyeltek pénzforrásként: naponta több száz látogatót engedtek be az erődítménybe, hogy cellájában láthassák a „vérszomjas indiánt”.

Geronimo és társai útnak indulása Floridába az arizonai Fort Bowie-ból (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az apacsok 1888-ig maradtak Floridában, ezt követően Alabamába, majd az oklahomai Fort Sillbe szállították őket, ahol 1894-ben vetőmagvat és jószágokat kaptak, és az egymáshoz közel álló csoportok kis településekbe tömörültek.

Mindemellett azonban katonai őrizet alatt maradtak, hivatalosan továbbra is mind hadifoglyok voltak.

A megtermelt javakat eladhatták, azonban a befolyó pénz egy részét az állam egy „apacs alapba” csatornázta, melyből az indiánok semmiféle hasznot nem láttak.

Geronimo (jobbról a harmadik) apacs rabtársaival Texasban, az őket szállító vonat mellett (kép forrása: Wikimedia Commons)

Geronimót gyakran látogatták újságírók, akiket a korábbi propaganda által terjesztett történetek tüzeltek fel. Csalódnia kellett azonban mindazoknak, akik a hajdani harcos száz ember skalpjából készült pokrócát akarták látni, ilyen ugyanis nem létezett.

Ő maga csupán egyvalamit szeretett volna: hogy ő és a többi apacs visszatérhessen ősei földjére, az ország délnyugati részére.

„Eltűnünk a föld színéről” – mondta. „Az apacsokat és otthonaikat egymás számára hozta létre maga Uszen [az apacsok teremtő istensége]. Amikor elragadják őket otthonukból, megbetegszenek és meghalnak. Mennyi idő múlva mondhatják majd azt, hogy nincsenek többé apacsok?”

Hírnév és kihasználás

Geronimo hamar igazi hírességgé vált, nem kis részben a korábbi háborús propagandának köszönhetően. A fehérek számára nem jelentett többet egy vadembernél vagy láncra vert majomnál, amelyből pénzt lehet keresni.

Önkéntelen látványosságként befutott pályafutása 1898-ban kezdődött, amikor fellépett a Mississippin Túli és Nemzetközi Kiállításon a nebraskai Omahában. 1904-ben aztán megjelent a missouri Saint Louis-ban tartott világkiállításon is. Fogsága során a kor népszerű „vadnyugati” mutatványos társulatai is előszeretettel szerepeltették más híres indiánokkal együtt.

Geronimo (a volánnál) egy 1904-es Locomobile Model C típusú autóban a „vadnyugati” mutatványos Miller-fivérek 101-es ranchén 1905. június 11-én (kép forrása: Wikimedia Commons)

A jelek szerint Geronimo készségesen fogadta az utazásaiból megkereshető pénzt, annak ellenére, hogy „a valaha élt legrosszabb indiánként” hirdették.

„Huszonöt centért árultam a fényképeimet, és ebből tíz centet megtarthattam magamnak” – írta. „Le is írtam a nevemet tíz, tizenöt, vagy huszonöt centért, az esettől függően, és ebből az összes pénzt megtartottam. Gyakran két dollárt is kerestem egy nap alatt, és amikor visszatértem, bőven volt pénzem – több, mint amennyit valaha birtokoltam.”

Halála után további fény derült Geronimo üzleti érzékére: Bruce Shakelford, aki felmérte vagyonát, meglepődve tapasztalta, hogy indián dobokon, fényképes kártyákon, és mindenféle egyéb tárgyakon is szerepelt az aláírása – ezeket nyilván eladásra szánta.

Ezek ráadásul csupán a saját maga által készített „szuvenírek” voltak – a vele találkozó emberek szinte bármit odavihettek neki, hogy némi pénzért dedikálja, hogy aztán maguk is annál nagyobb összegért adhassák el.

Geronimo utolsó napjai

A külvilág által törzsfőnöknek tartott gyógyító sosem adta fel a reményt, hogy népével visszatérhet hazájukba. Theodore Roosevelt elnököt is igyekezett meggyőzni – még Roosevelt felekezetéhez, a holland református egyházhoz is csatlakozott 1903-ban.

Habár 1905-ben részt vett az elnök második beiktatásán (valódi törzsfőnökökkel lovagolt a menetben a Pennsylvania sugárúton a Fehér Ház előtt, az indiánok és az Egyesült Államok közötti béke jelképeként), majd találkozott személyesen is Roosevelttel, az elnök nem volt hajlandó teljesíteni kérését.

Roosevelt a tolmácson keresztül azt közölte Geronimóval, hogy „rossz szíve” van. „Sokakat megöltél népemből, falvakat égettél fel” – mondta. „Nem voltatok jó indiánok.”

Kép forrása: Wikimedia Commons

Geronimo mindazonáltal Rooseveltnek ajánlotta nem sokkal később megjelent önéletrajzát, abban a reményben, hogy az elnök elolvassa, és megérti az „apacs háborúkat” az őslakosok szemszögéből is.

„Vissza akarok térni régi hazámba, mielőtt meghalok” – mondta egy újságírónak 1908-ban. „Belefáradtam a harcba, pihenni akarok. Vissza akarok menni a hegyekbe. Megkértem a Nagy Fehér Atyát [Roosevelt elnököt] is, de ő nemet mondott.”

Az agg Geronimo utolsó éveiben szerencsejátékkal, lövészversenyekkel és lóversenyekre való fogadással töltötte idejét, emellett gondját viselte igen nagyra nőtt családjának (élete során összesen kilenc nőt vett feleségül, a poligámia ugyanis bevett szokás volt az apacsoknál).

A leírások szerint maga söprögetett és mosogatott a házban, és legkisebb lányát, az 1889-ben született Evát valósággal körülrajongta.

1908-ban mutatkoztak először viselkedésében az öregedés jelei: veszített erejéből, és egyre gyakrabban felejtett el dolgokat, miközben továbbra is a hozzá kapcsolható „szuvenírek” árusításából tartotta fenn magát.

Nem volt ez másként 1909. február 11-én sem, amikor a Fort Sillhez közeli Lawton városában dedikált íjakat és nyilakat adott el, majd este – meglehetősen ittasan – hazaindult lovon.

Az út során leesett lováról, és az egész éjszakát a hidegben töltötte. Amikor másnap rátaláltak, még élt, azonban a tüdőgyulladás már beállt.

Utolsó kívánsága az volt, hogy gyermekei jöjjenek mind Fort Sillbe meglátogatni. Valamilyen oknál fogva – nem tudni, kinek a hibájából – gyermekeit nem távirattal, hanem egyszerű levélben értesítették erről, így esélyük sem volt élve látni édesapjukat. Geronimo február 17-én, 79 évesen hunyt el.

Geronimo síremléke az oklahomai Fort Sillben (kép forrása: Wikimedia Commons)

Utolsó szavait állítólag unokaöccséhez intézte: „Sohasem szabadott volna megadnom magam. Addig kellett volna harcolnom, amíg én nem maradok az utolsó ember.” Fort Sillben, az indián hadifoglyok temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Geronimo története egyszerre inspiráló és tragikus. A végsőkig védelmezte népét, és mindent megtett családjáért. Minden erőfeszítése ellenére azonban megfosztották szabadságától, és emberhez méltatlan módon bántak vele.

Ebből a helyzetből is kihozta azonban a legtöbbet: az előítéleteket és a róla szóló propagandát kihasználva sok pénzt keresett, egyúttal örökre beírta magát a történelembe az egyik leghíresebb indián harcosként. Alakja máig a bátorság és az állhatatosság jelképe világszerte.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/86886/pics/15752904395655964_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?