Halálos mindennapok a viktoriánus Nagy-Britanniában

Kép forrása: Pinterest

A 19. századi (avagy viktoriánus) Nagy-Britanniát a közvélemény a konzervatív etikett, a gótikus irodalom és az általános melankólia közegeként ismeri. E külső jegyek azonban jó okkal jellemzők a korra: a halál szinte bármikor lesújthatott váratlanul az emberekre. Egy pohár víz, egy szép ruha, vagy egy színekben pompázó tapéta mind végzetes veszélyt hordozhatott magában. A rossz köztisztaság, a veszélyes munkakörülmények és az élet minden területén jelen lévő mérgező anyagok miatt az erejük teljében lévőket is elérhette hirtelen a vég. Napjainkban a tudomány fejlődésének és a törvényi szabályozásoknak köszönhetően minden korábbinál hosszabb a születéskor várható élettartam, azonban e veszélyek közül némelyik ma is leselkedik.

Gyúlékony kelmék

Az 1850-es és 1860-as évek elterjedt divatja volt a krinolinszoknya. Ezek a nagy méretű ruhadarabok a régi idők egymásra rétegződő szoknyáinak megjelenését adták a felesleges súly és hő nélkül azzal, hogy mereven tartották alakjukat.

Részben éppen a bennük való könnyű mozgás miatt is váltak népszerűvé, főként azonban Eugénia francia császárnénak, III. Napóleon feleségének volt köszönhető elterjedésük (habár a császárné eredetileg azért öltött magára ilyen ruhát 1855-ben, hogy leplezze terhességét a nyilvánosság elől).

Volt azonban egy hatalmas hátulütőjük: a krinolinszoknya legtöbbször selyemből vagy muszlinból készült, amelyek bár igen elegáns megjelenést biztosítottak, rendkívül gyúlékonyak is voltak. A kor újságai rendszeresen írtak olyan esetekről, amikor e szoknyák viselői túl közel merészkedtek valamilyen nyílt lánghoz, és – mivel a ruhadarabot nem lehetett egyszerűen levenni – halálos égési sérüléseket szereztek.

Fanny Longfellow, William Wadsworth Longfellow amerikai költő felesége éppen így halt meg 1861-ben, miután egy gyufa vagy apró égő papírdarab a szoknyájára esett. Férje megpróbálta eloltani a lángokat, azonban nem tudta megmenteni hitvese életét.

Közelebbi példa Habsburg–Tescheni Matild Mária főhercegnő, aki 1867-ben, mindössze 18 évesen vesztette életét egy krinolinszoknyának köszönhetően: a váratlanul a szobába toppanó édesapja, Albert főherceg elől a háta mögé rejtette a kezében lévő égő cigarettát, a ruha lángra kapott, és súlyos égési sérüléseket okozott, amelyekbe a fiatal főhercegnő két hét szenvedés után belehalt.

A korabeli brit lapok szerkesztői jegyzetei gyakorta élcelődtek is a veszélyes divaton. 1858-ban a The Tabletben a következő tanács jelent meg: „Azt javasolnánk, hogy minden krinolint hordó hölgyet kísérjen egy szolga egy vödör vízzel.” Ez természetesen korántsem volt lehetséges, azonban a ruhadarab III. Napóleon uralmának végével (1870) hamar ki is ment a divatból.

Túladagolt kiskorúak

A hangoskodó csecsemők megnyugtatása az emberiség történelme során örökös gondot okozott, és ma is sok fejtörést okoz a szülők körében.

A 19. században látszólag megtalálták a „varázsszert”: az ópiumot. Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, hogy a szülők hajlandók voltak gyermekeiket eszméletvesztésig adagolni a súlyos függőséget okozó droggal, azonban ekkoriban egyéb híján fájdalomcsillapítóként, illetve altatóként a felnőttek is előszeretettel fogyasztották.

A patikus kiszolgálja a gyermeket arzénnel és ópiummal egy 19. századi karikatúrán (kép forrása: mentalfloss.com / Wellcome Collection)

Nagy-Britanniában a legnépszerűbb, gyermekeknek szánt ópiumtinktúra a Godfrey's Cordial nevet viselte, és nagy népszerűségnek örvendett, különösen a munkásosztálybeli anyák körében, akiknek igen hamar vissza kellett térniük a munkába gyermekük megszületését követően.

Nem volt ritka eljárás, hogy a munkába induló édesanya annyi Godfrey's-t adott gyermekének, hogy az különösebb nyugtalankodás nélkül kibírja, amíg ő haza nem ért.

Sajnos azonban igen gyakoriak voltak a nem szándékos túladagolások – egy 1854-es becslés szerint az ópiumhoz kapcsolható halálesetek háromnegyede ötéves vagy kisebb gyermekek túladagolását jelentette.

Napjainkban szerencsére a behatóbb és szakszerűbb szabályozásnak köszönhetően a gyermekeknek adott gyógyszerek – bár sok esetben továbbra sem tökéletesek – sokkal szigorúbb felügyelet alatt vannak, mint a 19. században.

A kolera réme

Manapság Európában szinte magától értetődő, hogy a csapból tiszta, iható víz folyik. A 19. században azonban mind Európában, mind az Egyesült Államokban egyre zsúfoltabbá váltak a városok, az infrastruktúra pedig nem tudta követni a hirtelen népességrobbanást.

A szegényebb negyedekben a szennyvíz rendszerint nyílt árkokban folyt, az ivóvízellátás pedig nem volt biztosított, a kommunális kutakba pedig gyakran talált utat a mindenhol jelen lévő szennyvíz is. Ez főként a kolerának, illetve a tífusznak kedvezett.

„Temze apó bemutatja gyermekeit a szép London városának” egy 1858-as karikatúrán (kép forrása: bl.uk)

A 19. században elsőként Indiában (a kórokozó kialakulásának helyén) fordultak elő kolerajárványok, azonban a világkereskedelem fellendülésével a betegség a világon szinte mindenhol megjelent.

Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat 1832-ben támadta meg a kolera, azonban az évszázad során további fellángolásai voltak – csak 1854-ben 23 000 emberéletet követelt a szigetországban.

Ebben az évben egy John Snow nevű orvos feltérképezte a kolerás megbetegedések előfordulását Londonban, és forrásukként egyetlen utcai vízcsapot azonosított, amely egy emésztőgödör közelében helyezkedett el. A kutat felszámolták, és a megbetegedések száma azonnal csökkent.

Ahogy az ivóvízben terjedő betegségeket egyre behatóbban megismerte a tudomány, az évszázad során egyre jobban lehetségessé vált biztosítani az ivóvízellátás tisztaságát. Magyarországon az utolsó kolerajárvány 1872-ben volt, míg Nagy-Britanniában 1893-ban, az Egyesült Államokban pedig 1911-ben fordult elő utoljára a betegség.

A zöld méreg

Az élénkzöld tapéta rendkívül divatosnak számított a 19. századi Nagy-Britanniában, elsősorban az úgynevezett preraffaelita művészeknek köszönhetően.

A Carl-Wilhelm Scheele svéd vegyészről Scheele-zöldnek nevezett festékanyag, amelyet leggyakrabban használtak hozzá, igen nagy mennyiségű arzént tartalmazott.

Scheele-zöldet tartalmazó festékesdoboz (kép forrása: Wikimedia Commons)

Habár az arzén mérgező hatásai ismertek voltak, az emberek úgy gondolták, csupán nagy mennyiségben elfogyasztva jelent veszélyt, festékanyagként veszélytelen.

1862-ben hatósági vizsgálat indult, miután egyazon család több gyermeke is néhány héten belül megbetegedett és meghalt London Limehouse nevű negyedében.

Az eljáró orvosszakértő, Dr. Thomas Orton arra jutott, a gyermekekkel a szobájuk zöld tapétájában található arzén végzett.

Nem csupán a tapétában volt elterjedt a Scheele-zöld használata: ruhák, kalapok, függönyök és sálak is készültek a mérgező anyaggal.

Emellett sok helyen arzénnel permetezték a zöldségeket a kártevők ellen, de még az ételbe és az italba is kerülhetett – Nagy-Britanniában először 1903-ban korlátozták az élelmiszerben való használatát.

Napjainkra a korabeli házakat már megszabadították a mérgező berendezésektől, a múzeumokban kiállított Scheele-zölddel színezett ruhák pedig jobbára üvegvitrinekben láthatók.

Életveszélyes gyárak

A 19. század egyik meghatározó folyamata volt az iparosodás, és a szövetektől a hadianyagig szinte minden fontosabb használati cikk előállítása az arra olcsóbban és nagyobb mennyiségben képes gyárakba helyeződött. Itt felnőttek – és gyermekek – tömegeit alkalmazták, ami csak növelte a halálos balesetek esélyét.

Manchesteri gyárak 1860-ban (kép forrása: Pinterest)

Az angliai Manchester híres pamutgyártó üzemei a legveszélyesebb munkahelyek közé tartoztak. Az üzemeken belül a levegőben hatalmas koncentrációban voltak jelen az apró gyapotszálak, amelyek felgyülemlettek az alkalmazottak légzőrendszerében és súlyosan károsították az egészséget.

Ennél közvetlenebb veszélyekkel is szembenéztek a textilüzemek munkásai: a szövőgépek bárkit a ruhájánál vagy a hajánál fogva mozgó elemeik közé ránthattak, és súlyos vagy halálos sérüléseket okozhattak.

Sok gyárban a gyermekeket méretük miatt arra alkalmazták, hogy a gépek alatti padlót takarítsák, illetve a leesett tárgyakat előkotorják – miközben a gépek továbbra is működésben voltak.

Egyetlen apró hiba vagy figyelmetlenség is halálos kimenetelű lehetett, az ilyen esetek nagy száma pedig végül törvényi szabályozáshoz vezetett mind a munkahelyi biztonság, mind a munkaórák számának tekintetében, valamint a gyermekmunka visszaszorításával is járt.

Spontán öngyulladás

A viktoriánus Nagy-Britanniában számos orvos úgy vélte, az alkoholizmus eredményezhet spontán öngyulladást az embereknél, tekintve az alkohol rendkívül gyúlékony mivoltát.

A gondolat igencsak megragadta a publikum fantáziáját, és még Charles Dickens Örökösök című regényében is előfordul egy részeges szereplő halálának magyarázataként.

Mr. Krook öngyulladása Charles Dickens regényében (kép forrása: neatorama.com)

Akadt több valós (vagy annak tartott) beszámoló is a különös halálnemről, ezekben az áldozatok rendszerint túlsúlyos alkoholfüggők voltak, akiknek csupán egy-egy végtagja (többnyire lábaik) maradt meg, miután testük többi része magától elégett – körülöttük a szoba azonban sértetlen maradt.

A halálos fenyegetés hamar a szesztilalomért küzdő mozgalmak egyik érvévé is vált, amivel igyekeztek elijeszteni az embereket a szeszfogyasztástól.

Robert Macnish skót orvos A részegség anatómiája című 1834-es művében például – amely az iszákosok különféle típusait veszi sorra – külön fejezetet szentelt a spontán öngyulladásnak, és több konkrét (vagy annak vélt) esetet is felhozott példaként.

A tudomány jelenlegi állása szerint legalábbis rendkívül valószínűtlen, ha nem teljesen lehetetlen jelenségről van szó.

Lehetséges magyarázat a törvényszéki tudomány által „kanóceffektusnak” nevezett jelenség, azaz hogy az égő emberi testben megolvadó zsiradék a ruhákba szivárogva hosszú, lassú, látszólag magától folytatódó égést eredményez.

Ennek beindulásához azonban továbbra is külső hőforrásra van szükség – az emberi test magától nem kap lángra.

A védőoltások eredete

A fekete himlő már legalább 12 000 éve fenyegeti az emberiséget, és a világtörténelem egyik legpusztítóbb ragályos kórjának számít.

Amikor az Újvilág gyarmatosítása során az európaiak magukkal hurcolták a betegséget, az óriási pusztítást végzett az őslakosok körében – a népesség akár 80%-ának haláláért is felelős lehet.

Edward Jenner kísérleti oltást végez egy kisgyermeken (kép forrása: npr.org)

A 19. században még Európában is gyakran előfordult, körülbelül 30%-os halálozási aránnyal a fertőzöttek körében. A túlélők gyakran megvakultak, illetve maradandó sebek (himlőhelyek) maradtak a bőrükön.

1871-ben csak Nagy-Britanniában és Írországban mintegy 50 000 ember életét követelte a betegség.

1796-ban Edward Jenner angol orvos megfigyelte, hogy a szarvasmarhák közt terjedő tehénhimlő – amely kevesebb eséllyel, de átterjedhet az emberre is – által megfertőzött emberek (főként az állatokkal sok időt töltő fejőlányok) immúnissá váltak az emberek közt terjedő fekete himlővel szemben.

Jenner ennek nyomán hozta létre a világ első, kísérleti jellegű vakcináját, amely kimutatható mértékben csökkentette a betegség elterjedtségét.

Gyakorlatilag Jenner módszerének továbbvitelével zajlott a 20. század folyamán a betegség teljes felszámolása, amelynek befejeztét az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1980-ban jelentette be. A fekete himlő vált ezzel az első vírussá, amelyet az egész világon kiirtottak.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/86750/pics/15750370754931744_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?