Bram Stoker nem hitte, hogy a vámpírok csupán a képzelet szüleményei

Rettegő falusiak egy vámpírnak tartott, előásott holttestbe lőnek egy 18. századi illusztráción (kép forrása: Pinterest)

Bram Stoker klasszikus horrorregénye, az 1897-ben megjelent Drakula eredeti kézirata tartalmazott egy előszót, amely végül nem jelent meg a kiadott műben. A kivágott szövegben az író hitet tesz amellett, hogy műve nem pusztán a képzelet szüleménye: „Igen szilárd meggyőződésem, hogy nem fér semmiféle kétség ahhoz, hogy az itt leírt események valóban megtörténtek, bármennyire hihetetlenek és felfoghatatlanok első látásra. Meggyőződésem továbbá, hogy bizonyos mértékig mindörökre felfoghatatlanok is maradnak.” Miért gondolhatta így az író?

Titokzatos esettanulmányok

Drakula gróf alakja egyfajta csúcspontja volt annak a Kelet-Európában két évszázadon át szilárdan élő hitnek, hogy léteznek élőholtak, akik az élők közt járnak, és vérükből táplálkoznak.

Stoker és más 19. századi gótikus írók egyik legmeghatározóbb ihletője egy 18. századi francia bencés szerzetes és kiemelkedő teológus, Antoine Augustin Calmet munkája volt.

Calmet kétkötetes műve, a Disszertációk az angyalok, démonok, és szellemek megjelenéséről, valamint Magyarország, Bohémia, Morvaország és Szilézia vámpírjairól 1746-ban jelent meg, és a vámpírokkal kapcsolatos korabeli folklór valóságos kincsestára.

A szerző gondosan összegyűjtött és megvizsgált számos, a kontinens keleti régióiból a 17. század végén és a 18. század első felében érkező, vámpírtámadásokról szóló beszámolót.

Bram Stoker (kép forrása: imdb.com)

E történetek intenzív tudományos vitát gerjesztettek, melynek során filozófusok és orvosok sora igyekezett feloldani a beszámolók hihetetlensége és forrásaik hagyományos megbízhatósága közti ellentmondást.

A francia szerzetes a mű előszavában számolt azzal, hogy a természetfeletti erők komoly tanulmányozása kritikát és gúnyt válthat ki, azonban kitartott amellett, hogy az ilyen szavahihető forrásokból származó vallomások túl részletesek, és egyúttal túlságosan egybevágóak ahhoz, hogy egyszerű képzelgésként vagy merő kitalációként elvesse őket. A vámpírokról szóló különféle leírások szerinte gondos tanulmányozást igényeltek.

Calmet számos olyan beszámolót gyűjtött össze, melyekben a tanúk olyan halottakat láttak, akik „visszatérnek a földre, beszélnek, járnak, falvakat fertőznek meg, visszaélnek emberekkel és állatokkal, közeli hozzátartozóik vérét szívják, elpusztítják egészségüket, végül pedig halálukat okozzák.” Eme élőholtakat, írta Calmet, „vámpíroknak nevezik.”

A gyűjtemény egyik leghíresebb írása egy osztrák hadisebésztől, Johann Flückingertől származott. Az orvos egy bizonyos Arnold Paole, egy szerb faluból származó katona esetét jegyezte le, aki állítólag egy vámpír áldozatává, majd maga is vámpírrá vált.

Antoine Augustin Calmet (kép forrása: Wikimedia Commons)

Hogy a rajta ülő rontást megszüntesse, Paole az állítólagos vámpír sírjából vett földet evett, és bekente magát az illető vérével. Ezt követően visszatért megszokott életéhez a tanyán, de hamarosan szekérbalesetben életét vesztette.

Körülbelül egy hónappal halála után a falubéliek azt állították, Paole feltámadt a sírból, és több embert meggyilkolt. Emellett haszonállatokra és más állatokra is rátámadt, és minden csepp vérüket kiszívta.

A gyanakvó falusiak kiásták Paole holttestét. Teljesen épnek tűnt, és még a körmei és a haja is úgy tűnt, mintha nőttek volna halála óta.

A koporsó belseje a friss vértől piroslott, ami egyértelműen igazolta a gyanút: a jelenlévők nem voltak restek, azonnal „karót vertek szívébe, amitől hangos nyögést hallatott, és súlyosan vérzett.”

Ezt követően a falubéliek több más halott sírját is kiásták, akikről úgy tartották, vámpírrá változhattak, és hasonló eljárásban részesítették őket, hogy biztosan holtak maradjanak.

Haj és köröm

A holttest romlatlanságát tartották a legszilárdabb bizonyítéknak arra, hogy az illetőből vámpír lett. Calmet megjegyezte, hogy egyes esetekben olyan holttesteket, amelyek hónapok, vagy akár évek óta a sírban feküdtek, „folyékony vérrel, egészben megmaradt hússal, és hajlítható, rugalmas végtagokkal” találták meg exhumálóik.

E megfigyelések minden bizonnyal valódiak voltak, azonban a jelenségek a tudomány által is teljes mértékben megmagyarázhatók.

A vámpírokban való erős hit legfőképpen a holttestek oszlási folyamatával kapcsolatos tudás hiányának róható fel – ez ugyanis bizonyos körülmények között igen hosszú ideig késleltetve maradhat.

„A vámpír éjféli látogatása.” Kép a Varney, a vámpír című 1845-1847 között sorozatként megjelent angol horrorregényből (kép forrása: bl.uk)

A holttest két természetes módon is megőrződhet: az egyik a jól ismert mumifikálódás, míg a másik, ritkábban előforduló eset az úgynevezett szaponifikáció (azaz „szappanosodás”). Utóbbi elsősorban akkor következik be, ha hideg, nedves talajba temetik el a holtat.

Ez nem mondható ritkának Európában, különösen nem a Kárpátok és a Balkán-félsziget hegyvidékein, ahonnan a legtöbb vámpírtörténet származik.

A folyamat során a testben lévő zsírsavak viaszos, szappanszerű anyaggá alakulnak, amely bevonja a test külsejét, és megakadályozza a rothadást. A „szappanosodott” holttestek emellett részben megőrzik ízületeik hajlékonyságát is, ami szintén visszaköszön Calmet leírásaiban.

A haj és körmök halál utáni látszólagos növekedésére szintén létezik magyarázat: a világon a történelem szinte minden időszakában megfigyelt és riadalmat kiváltó jelenség oka az, hogy a kiszáradó bőr visszahúzódik a körömágyaknál és a hajtöveknél, a növekedés illúzióját eredményezve.

Ez leglátványosabban a kéz körmein, illetve különösen az arc borostáin figyelhető meg – akár egy olyan holttest arca is borostássá válhat, amelyét a temetés előtt simára borotválták.

A vámpír vére

Az exhumált holttesten talált vérfoltok újabb bizonyítékul szolgáltak arra, hogy az illető az élők vérével táplálkozott. Calmet szerint „a vámpír az élő emberek vagy állatok vérét szívja ki oly mennyiségben, hogy sokszor az orrán folyik ki, és van, hogy a hulla egyenesen úszik a koporsójában kifolyt vérben.”

Az orvostudomány azonban könnyen szolgál magyarázattal ezekre a kétségtelenül hátborzongató jelenségekre. Az például, hogy a vér a halált követően mennyi ideig marad folyékony halmazállapotú, erősen függ a körülményektől – hideg környezetben akár három-négy napig is eltarthat, mire teljesen megalvad.

Vámpírnak tartott halott semlegesítése a kora újkorban (kép forrása: Pinterest)

Ha a holttestet ezen időintervallumon belül ásták ki, mert gyanították, hogy az illető vámpír lett, teljes mértékben elképzelhető, hogy folyékony vért találtak ereiben.

A véres, illetve vérben úszó hullákról szóló beszámolókat nagy valószínűséggel a halál beálltát követő vérzések eredményezték.

Ha a temetés során bármikor ütés éri a holttestet, az sebet is nyithat rajta, illetve a hajszálerek által sűrűn behálózott testrészekben, mint amilyen az orr és a száj is, könnyen el is repesztheti azokat, az élőkéhez hasonló vérzést okozva.

Az élőhalott sikolya

Ahogy Arnold Paole esetének leírásából is kiderül, a néphit úgy tartotta, a vámpírt a szívén átvert karóval lehet végleg elpusztítani. Calmet-nál több leírásban is előfordul, hogy a karó beverésekor a hulla nyögést, vagy akár kiáltást hallat. Ehhez is társul azonban természetes magyarázat.

A mellüregben ragadt levegő a testet ért ütés, illetve a mellüreg átszúrása következtében könnyen hangot eredményezhet, amikor a torkon halad át. A már eleve a vámpírok létében hívő szemtanúk ezt könnyen hallhatták a fájdalom jelének, illetve a halkan kiszökő levegőt a félelem és a pánik a későbbi elmondásokban már kiáltássá nagyíthatta.

Illusztráció J.S. Le Fanu Carmilla című vámpírregényének egy korai kiadásából (kép forrása: Wikimedia Commons)

1762-ben Jean-Jacques Rousseau filozófus hitetlenkedve támadta meg Calmet művét: „Ha létezik e világon jól alátámasztott beszámoló, az a vámpírokról szóló. Semmi sem hiányzik: hivatalos jelentések, eskü alatt tett nyilatkozatok (…) sebészektől, papoktól, bíráktól. És mindezekkel együtt – ki az, aki hisz a vámpírokban?”

Rousseau helyesen kételkedett, azonban a vámpíroktól való félelem sokáig uralkodott még Európa keletebbi részein, és a 19. század során e hit időnként máshol is elterjedt, például az Egyesült Államokban.

Ugyanezen évszázadban több híres és kevésbé neves nyugati író – John William Polidori, Joseph Sheridan Le Fanu, és nem utolsósorban Bram Stoker – fantáziáját is megmozgatták a vámpírokról szóló legendák, végül igen kiterjedt irodalmi zsánert eredményezve.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/86055/pics/15738256228769284_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?