Egészen másként tekintettek a középkori elbeszélések a vérfarkasokra

Kép forrása: Gizmodo

A középkori szerzők fantáziáját ugyanannyira megmozgatták a vérfarkasokról, illetve farkasemberekről szóló történetek, mint napjaink közönségéét. Mindazonáltal az általuk elképzelt farkasember igen sok mindenben különbözött a mitikus lény ma ismert alakjától.

Az átváltozás

A vérfarkas talán leginkább kulcsfontosságú tulajdonsága az alakváltás képessége. Míg napjaink populáris kultúrájában legtöbbször az ösztön vezérelte farkas tör elő az emberből – akár akarja, akár nem –, a középkori irodalomban sokszor éppen ennek ellenkezőjét látni: az ember szánt szándékkal „viseli” a farkas alakját magán.

Az átváltozás egyik leggyakoribb módja a farkas bőrének felöltése – ez főként az óskandináv és izlandi írásokban tűnik fel, a legendás berserkr, illetve úlfheðinn hagyományait felidézve – e mitikus harcosok a sagák szerint csupán a medve (előbbi esetében), illetve a farkas (utóbbi esetében) bőrét magukra öltve indultak csatába, ahol emberfeletti erővel és agresszióval küzdöttek.

Giraldus Cambrensis (1146-1223), normannkori walesi főesperes írásaiban beszámol egy papról, aki az írországi Osraige térségében vándorolva szembetalálkozik egy vérfarkas párral: a nő haldoklik, a pap azonban nem hajlandó feladni az utolsó kenetet, attól félve, hogy ez az egész valamiféle ördögi cselszövés.

Az osraige-i vérfarkasok találkozása a pappal (kép forrása: publicmedievalist.com)

A hím farkas ezért leölti róla a farkasbőrt, és egy egyszerű öregasszony alakja tárul a pap elé. E legenda tanúsága szerint az alakváltók egyszerűen az állat bőrének magukra öltésével változnak át.

Az átváltozás módja fontos különbséget takar: ha a farkas tör elő az emberből, az azt sugallja, hogy valahol mindig is ott lakozott benne, előtörésével pedig az átváltozás idejére megszűnik az emberi jellem, míg a farkas külső felöltésével az ember megmarad legbelül, és a farkasalak sokkal inkább egy álcává, megoldásra váró rejtvénnyé válik.

Farkas emberi értelemmel

Az Arthur és Gorlagon című kora 13. századi prózai műben (mely egy négy részből álló, latin nyelven írt ciklus része) egy Gorlagon nevű királyt ármánykodó felesége farkassá változtatja. A történet akár itt véget is érhetett volna, azonban a nő elkövette azt a hibát, hogy meghagyta neki „az ember értelmét”.

Az óvatlan hiba (és annak jelentősége a történetben) kiemel egy újabb különbséget a középkori és a modern vérfarkas között: a középkoriak ritkán elvadult szörnyetegek, ehelyett gyakran meglepően intelligens, racionális, és jó magaviseletű lények.

„A vérfarkas, avagy a kannibál” idősebb Lucas Cranach ábrázolásán (kép forrása: medievalists.net)

Mind Gorlagon, mind a breton legendák Melionja (egy ugyancsak farkassá változott király), mind utóbbi francia változatában Bisclavret – azon kívül, hogy farkasalakot öltenek – teljesen beleolvadnak a megszokott udvari életbe (Gorlagon még lovagol és fel is szolgál a király asztalánál).

Az esetleges agresszió e történetekben mindig igazoltnak van beállítva, például Bisclavret esetében, amikor rátámad feleségére és annak szeretőjére – az állati düh kitörése helyett a szerző jogos bosszúnak tekinti a vérfarkas támadását.

A megjelenés

A legtöbb modern ábrázolásban a farkasember nagy termetű, két lábon álló lény, melynek arca gyakran őriz néhány emberi jellemzőt. A középkor irodalmában ez sokkal inkább hasonlít a „kutyafejűek” legendás népére, amely a korabeli közvélekedésben egy Európától távoli vidéken élt a világ szélén.

Kép forrása: exemplore.com

A középkori vérfarkasok ezzel szemben egyszerű farkasoknak tűnnek, bár előfordul, hogy jóval nagyobbak a megszokott állatoknál. Főként nem emiatt veszélyesek azonban, hanem mert a farkas halálos fegyvereit, erejét és ügyességét ötvözik az emberi intelligenciával.

A telihold szerepe

A mai vérfarkas-kép szinte elengedhetetlen része az, hogy az átváltozást a telihold idézi elő. A középkor vérfarkasaira azonban ritkán vonatkozik efféle szabály – az alakváltás sokszor egyszeri, egy átok, árulás vagy büntetés eredménye, amely miatt egy időre farkasalakba van kényszerítve az illető. Más esetekben – például Bisclavret-nál – az átváltozás rendszeresen ismétlődő jellegű. Amikor a főhős legyőzte az őt elátkozót, avagy megváltotta magát a büntetés alól, visszaváltozik emberré.

Kép forrása: medievalists.net / British Library

A hold által előidézett átváltozás egyetlen példája Gervasius Tilberiensis (1150-1220) Otia Imperialia című, IV. Ottó német-római császár (1175-1218) számára összeállított szórakoztató gyűjteményében fordul elő.

Gervasius két példával szolgál: az első egy Pons de Chapteuil nevű kóbor lovag, aki „vadállat módjára egyedül vándorol (…) a túlzott félelem által tébolyultan” változik át, míg a másik, Chaucevaire éppen nem teliholdkor, hanem újholdkor vált alakot. A hold kapcsolata a vérfarkasokkal vélhetően az alakváltás őrületként, „holdkórosságként” való értelmezésében keresendő, amely a középkori vérfarkas-ábrázolások közül a ritkább, dehumanizáló típusba tartozik.

Vérfarkasok és vámpírok

Akár szövetségesként, akár ellenségként, a farkasember és a vámpír gyakran szerepel együtt a rémisztő történetekben. Ez jobbára a modern kori horrortoposzokból építkező felállás, mivel a vámpír napjainkban elterjedt képe főként a kelet-európai, illetve balkáni hiedelemvilágból származik, amely nem játszott központi szerepet a középkor irodalmában. Mindazonáltal felfedezhető néhány esetben vámpírszerű lények társulása a vérfarkasokkal.

Az óskandináv sagákban többször feltűnik az úgynevezett draugr, egy élőhalott ember, amely vegyíti a vámpírok és farkasok tulajdonságait. Az egyik leghíresebb draugr, a Grettir sagájában feltűnő Glámr a leírás szerint „farkasszürke” hajjal rendelkezik.

E melléknevet az óskandináv irodalom sohasem használja valódi farkasokra, kizárólag farkasszerű tulajdonságokkal bíró emberekre.

Grettir Ásmundarson, a saga főszereplője egy középkori ábrázoláson (kép forrása: ancient.eu)

Miután Glámr megátkozza Grettirt, utóbbin is kiütközik több halottakra, illetve farkasokra jellemző tulajdonság: folyamatosan gyengül és veszít képességeiből, az emberek közössége pedig törvényen kívülivé nyilvánítja, ami után „magányos farkasként” kénytelen élni hátralevő napjait.

Törvényen kívüliként bárki megölheti, így Grettir kénytelen elrejtőzni, valódi farkas módjára időről-időre lecsapni az emberek javaira.

Érdekes belegondolni abba, hogy míg a középkori szövegekben a vérfarkasok rendszerint arisztokraták – lovagok, hercegek vagy királyok –, általában nemes jellemmel, szimpatikus alakokként ábrázolva, a különféle élőholtak esetében nincs szó előkelő társadalmi státusról, és az esetek többségében az egyértelmű, megátalkodott gonosz megtestesítői. A vérfarkasok, illetve farkasemberek történetei ennél rendszerint mélyebb üzenettel bírnak, s rávilágítanak az emberi és állati jellem örökös küzdelmére lelkünk mélyén.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/85587/pics/15730579991112972_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?