Hónapokon át járta Skóciát és Észak-Angliát egy oszladozó bálnatetem

A Tay-bálna Stonehavennél (kép forrása: dundeecityarchives.wordpress.com)

1883 telén a skóciai Dundee városa rendkívül alkalmas helynek bizonyult egy kreatív és merész porondmester számára, egyúttal igen frusztráló környezetnek egy szakértőnek az összehasonlító anatómia világából – és rendkívül rossz környéknek egy eltévedt hosszúszárnyú bálna számára. Azon a télen és az azt követő néhány hónapban egy jómódú bálnaolaj-kereskedő egy óriási cet tetemét vonszolta ide-oda az Egyesült Királyságban, és egy jól árazott belépőért cserébe engedte az érdeklődőknek, hogy közelről is megtekintsék azt, miközben egy John Struthers nevű tudós erején felül teljesítve a tömeg és a kísérőzenekar zaja közepette – a korabeli fényképezőgépek kereszttüzében – próbálta tanulmányozni a tengeri emlős maradványait.

Izgalom a városban

Decemberben néhány helybéli lakos látni vélte egy bálna kifújásait – esetleg valamelyik uszonyát – olyan helyen, ahol korábban soha: a Firth of Tay-ben, abban a keskeny tengeri öbölben, amelybe a Tay folyó ömlik, és ahol a város fekszik.

Szokatlan látvány volt errefelé egy hosszúszárnyú (avagy púpos) bálna, hiszen ezek az állatok ritkán merészkednek ilyen közel a szárazföldhöz. Az emberek úgy gondolták, egy nagyobb sprotniraj vonzhatta az öbölbe (habár a nagy bálnafélék többségéhez hasonlóan a hosszúszárnyú bálna is elsősorban apró rákokkal és planktonokkal táplálkozik, nem veti meg az apróbb halakat sem).

A fiatal egyednek kevés esélye volt élve kijutni a sekély vízből. Az Északi-sarkvidéket járó bálnavadászok jó részének éppen Dundee-ban volt szokása áttelelni, ráadásul ekkoriban többen „a Brit Birodalom első számú bálnavadász-városának” tartották.

A bálnaészlelés híre ennek megfelelően izgalomba hozta a várost. A lakók többsége – bár sokuk számára biztosította a megélhetést közvetlen vagy közvetett módon a bálnavadászat – még sohasem látott közelről élő cetet, és sokan mentek munka vagy iskola helyett inkább az öböl partjára a különös jövevényt figyelni.

Néhány nap elteltével pedig mind a tapasztalt, mind a kezdő bálnavadászok elkezdték követni az óvatlan állatot. December 31-én aztán – egy helyi újság korabeli beszámolója szerint – több nagy és számos kisebb szigonnyal és kampóval is eltalálták a bálnát, amely azonban végül minden kötelet elszakított, és elúszott.

A bálnavadászoknak azonban meggyőződése volt, hogy halálosan megsebezték, és hamarosan holtan kerül elő.

Egy héttel később igazuk is lett. Egy csoport halász kint a tengeren egy felborult hajót vélt látni a felszínen lebegni, közelebb evezve azonban látták, hogy az elszökött bálna teteme volt az, amelyből még mindig kiálltak a dundee-i vadászok eszközei.

A bálna előkészítése a szállításhoz (kép forrása: Atlas Obscura / University of Toronto)

A halászok a legközelebbi település, az aberdeenshire-i Stonehaven kikötőjébe vontatták, ahol a parton közszemlére tett tetem jó bevételt hozott a közeli kocsmáknak a megnövekedett forgalom által.

Hamarosan egy komolyabb érdeklődő is a helyszínre érkezett: John Struthers helyi sebész, az összehasonlító anatómia szakértője és a korban még vitákat kiváltó Charles Darwin elveinek elkötelezett híve az Aberdeeni Egyetemen kívánt zoológiai múzeumot nyitni, amelyben a különféle állatfajok kiállított példányaival kívánta a nagyközönség előtt is bemutatni Darwin igazát.

Struthers meg tudta mérni a bálna méreteit és tömegét, azonban nem engedték neki, hogy elvigye a tetemet. A csaknem 14 méter hosszú, 29 tonnás állat sorsáról végül árverés döntött. Egy helyi bálnaolaj-kereskedő, a „Zsíros Johnny” néven ismert John Woods mélyen a zsebébe nyúlva 226 fontért (mai értékén valamivel több mint 10 millió forintért) megvásárolta.

Tömegeket vonzó látványosság

Az ekkorra már Tay-bálna néven elhíresült tetemet 20 ló vontatta Woods kevesebb mint egy kilométerre fekvő ócskavastelepére – az út 26 órába telt. Woods az állattetem birtokában azonnal látványosságként kezdte el mutogatni.

Első lépésként fotósorozatot készíttetett a bálnáról, a képek hátteréül a telep helyett Dundee és a Tay torkolatának látképe szolgált, a híres vasúti híd mögött a valóságban nem létező dombok mögé ereszkedő nappal.

A képek elkészültét követően az érdeklődőket is elkezdte fogadni, méghozzá igen nagy sikerrel: egyetlen vasárnap délután 12 000 ember fizette ki a belépőt, hogy vethessen egy pillantást a tengeri óriásra, a 200 000 lakosú Dundee-ban rövid időn belül 50 000 látogató is akadt.

A bálnatetem a turné késői szakaszában (kép forrása: leisureandculturedundee.com)

A meglehetősen szabályozatlan megtekintések során volt, aki fel is mászott rá, de olyan is, aki tornászmutatványokat hajtott végre az állat hátán.

Habár végül nem nyerte meg az árverést, Struthers továbbra is érdeklődött a bálna iránt. Woods nem akarta elveszíteni aranytojást tojó tyúkját, de hajlandó volt együttműködni, így megegyeztek: Struthers felboncolhatta a bálnát, cserébe Woods továbbra is fogadhatta mellé az érdeklődőket.

Struthers vizsgálatait a tömeg mellett újabb elem is kísérte: a hadsereg helyi önkéntes tartalékos ezredének zenekara által biztosított háttérzene.

Woodsnak emellett szüksége is volt Struthers szakértelmére: valamilyen módon konzerválni akarta az oszló tetemet, amely a hideg skóciai télben is egyre orrfacsaróbb bűzt árasztott.

Erről már a helyi újságok is elkezdtek beszámolni, szóvá téve a csökkenő látogatószámot, valamint azt is, hogy a lebomlási folyamat előrehaladtával egyre kevésbé volt felismerhető a tetem. Több vendég csalódottan vette tudomásul, hogy az állatról már szinte csak a farokrésze alapján lehetett megállapítani, hogy bálna.

Egy január végi zivataros napon Struthers végül munkához látott: körülötte a bámészkodó tömeg tolongott, a katonazenekar pedig korántsem az alkalomhoz illő zenét játszott.

Az ünnepélyes módon cilindert és frakkot viselő Struthers hosszú vágást ejtett a bálna altestén, és magát a zsíron és belsőségeken átverekedve eltávolította a szívet (amelyet később előadásain gyakran bemutatott annak szemléltetésére, hogy az oxigénben dús vér teszi lehetővé azt, hogy a bálnák hosszú ideig a víz alatt maradjanak).

Struthers anatómiai rajzai az állat farkáról, illetve mellbimbójáról (kép forrása: Atlas Obscura / University of Toronto)

Miközben dolgozott, az állat belsőségei már térdig érő halomban álltak a sebész körül – a műveletet megelőzően leszórt vékony réteg fűrészpor nemigen segített sem a folyadékokat felitatni, sem a bűzt elfedni.

A boncolást követően Woods előállt a „tartósítás” ötletével: bebalzsamoztatta a kibelezett tetemet, majd egy fa „gerincet” illesztett bele, és eredeti alakjára valamelyest hasonlító formájúra tömte ki. A preparált állattal aztán Glasgow-ba, Manchesterbe, Newcastle-ba, Edinburgh-ba, és még távolabbi helyekre is ellátogatott 1884 során. A turné a forró augusztusban ért véget – hét hónappal az állat elejtése után –, Struthers pedig megkapta további vizsgálatok és boncolás céljából.

A turné során egy alkalommal Struthers egy egészen bizarr felfedezést is tett: egy eszméletlen férfit talált a bálnatetem belsejében. A közönség egy tagja egy fife-i hajléktalanként azonosította, aki gyakorta szökött fel a Fife és Dundee között járó kompra.

A férfi valószínűleg melegedni mászott be a szélvédett tetembe, amíg azt vonaton szállították két előadás helye között. Sajnálatos módon az ekkor még életben levő férfit nem sikerült felébreszteni, még úgy sem, hogy lőfegyvert sütöttek el mellette, illetve galvánelemekből áramot vezettek a testébe.

Tudomány és szélhámosság

A bálna utolsó útja az Aberdeeni Egyetemre vezetett, ahol Struthers nekilátott az állat csontvázát előkészíteni a múzeumában való kiállításra.

E folyamat meglehetősen időigényes a bálnák esetében: a csontokat nem elég eltávolítani a tetemből, teljes mértékben meg kell őket tisztítani mindennemű egyéb szövettől (ez nem volt lehetséges csupán kézi eszközökkel, komposztálásra, illetve dögevő rovarokra is szükség volt), valamint a csontozatot beborító olajat is el kell távolítani.

1887 májusára Struthers látta, hogy még mindig sok idő van hátra, míg kiállíthatja a csontvázat. „A szag még mindig erős azokban a csontokban, amelyek oly sokáig a tetemben voltak, amíg az úton volt, a bálnazsírral való érintkezésük el is színezte őket, és úgy tűnik, még több olajat juttatott beléjük” – idézte a sebészt egy korabeli újság. „Úgy gondolom, az egész nyár szelére és napsütésére szükség lesz, mielőtt olyan állapotba kerülnek, hogy a múzeum látogatói kellemetlenség nélkül megtekinthetik.”

A bálnatetem egész útja – az árverés, az attrakcióként való hirdetése, a turnéztatása – a korban bevett, a tudományosság és az egyszerű szélhámosság határán mozgó előadásstílusnak felelt meg.

A Woodshoz hasonló porondmesterek máshol is az ismeretlen, csodálatos, de természetes és valódi látványosság ígéretével igyekeztek látogatókat vonzani.

A „cardiffi óriás” napjainkban, a New York állambeli Cooperstownban található Farmer's Museumban (kép forrása: roadsidewonders.net)

Az 1860-as években például New York államban előkerült a földből az úgynevezett „cardiffi óriás”, amelyet egy megkövült emberként mutogattak a mit sem sejtő közönségnek annak bizonyítékaként, hogy a Bibliában említett óriások egykoron valóban éltek a Földön.

Az „óriás” valójában egy háromméteres kőszobor volt, amelyet egy George Hull nevű ateista dohánykereskedő készíttetett, majd ásott el a New York-i Cardiff egyik farmján, hogy gúnyt űzzön a Bibliát szó szerint értelmezőkből.

A „cardiffi óriás” azonban akkora sikert aratott, hogy a kétes eredetű látványosságok korabeli nagymestere, P.T. Barnum is készíttetett saját vándorcirkusza számára egy hasonlót.

Barnumnak sem kellett azonban feltétlenül a szomszédba mennie az ötletekért: korábban óriási érdeklődést váltott ki az úgynevezett „fidzsi sellővel”, amely nem volt több egy majom felsőtestéből és egy hal testének hátsó feléből összevarrt és konzervált „lénynél”.

A „fidzsi sellő” több inkarnációt is megért különféle anyagokból (elsősorban papírmaséból), ezek egyike még a Harvard Egyetem Peabody Régészeti és Etnológiai Múzeumába is eljutott.

A „fidzsi sellőről” készült korabeli rajz (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az ilyen példákkal ellentétben azonban a Tay-bálna valódi, hús-vér állat volt, mindazonáltal a fenti látványosságokhoz hasonlóan kezelték: a tudomány, a szórakoztatás és a kreatív pénzkereseti lehetőség ötvözeteként.

A siker azonban a kor viszonyai ellenére sem volt egyöntetű: nem mindenki gondolta úgy, hogy helyes volt a bámészkodásért fizetni hajlandó emberek kedvéért leölni az állatot.

Az Aberdeen Journal című lap egy 1884-es, az állatról szóló cikkében az újságíró feltette a kérdést, hogy nem lehetett volna-e életének megőrzése mellett időnként látni: „Lehet, hogy tetszett neki a gyönyörű folyótorkolat, és később is visszatért volna – ez bizonyára éppen elég nagy megtiszteltetés lett volna Dundee számára” – írta.

A csontváz napjainkban (kép forrása: geograph.org.uk)

Végső soron azonban a cikkíró arra jutott: „a bálna minél több pénzzé tételének célja az egyik legtermészetesebb, ami elgondolható” – írta.

A pénzkeresés ünnepelendőnek, természetesnek tartott „ösztöne” volt tehát az, ami szomorú, bűzös útjára indította a fiatal bálna maradványait az országon keresztül – annak ellenére, hogy állomásról állomásra, az érdeklődők szeme láttára oszlott fokozatosan darabjaira.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/85283/pics/15724349156031571_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?