A viktoriánus londoni csatornarendszer "fekete disznóinak" legendája

Kép forrása: Atlas Obscura / Igor Filonenko / iStock / City of London / London Metropolitan Archives / Heritage Images / Getty Images

A 18. és 19. századból több forrás is beszámol arról, hogy az emberek egy, a londoni szennyvízelvezető rendszer mélyén élő elvadult, az emberekre veszélyes sertéspopulációban hisznek. Mennyire lehetett e legendáknak valóságalapja?

Egy másik világ

A modern élet nélkülözhetetlen részei a szennyvízcsatornák, immár nem csupán a városokban, de a legkisebb települések nagy részén is. Szerepükből kifolyólag arra vannak tervezve, hogy ne legyenek semmilyen formában szem előtt, láthatatlanul betöltve funkciójukat.

Nehéz is a felszínen lakók számára elképzelni, mi minden lehet odalent, annyi azonban mindenki számára nyilvánvaló, hogy sötét, mocskos és büdös helyről van szó.

Ahogy a világon mindenütt, a csatornák Londonban sem léteznek túlságosan régóta, és a 18. és 19. században még azt is elképzelhetőnek tartották az emberek, hogy nagy testű állatok – nevezetesen sertések – élnek vadon a csatornarendszerben.

A brit főváros formálódó csatornarendszere a kezdetektől fogva folyamatosan túlterhelt volt, és rendszeresen túllépte kapacitása határait.

A hálózatot az 1858-as „nagy bűz” után jelentősen bővítették – az év nyarán a Temzébe ömlő szennyvízcsatornák tartalmát a napsütés a nyílt ég alatt melegítette, amitől az egész város szenvedett (a parlamentben úgy oldották meg a fojtogató bűz kérdését, hogy kalcium-hipklorittal kenték végig az épület redőnyeit és zsaluit).

London csatornáinak egyik leghíresebb ismerője Henry Mayhew újságíró volt, aki az 1840-es években a város guberálói, patkányirtói, utcai ételárusai és más, kevésbé látható dolgozó embereinek életét dokumentálta.

Sorozatban megjelenő írásait a „A londoni munka és a londoni szegénység” című többkötetes kiadványban gyűjtötte össze, amely első ízben 1851-ben jelent meg. Mayhew tapasztalatai szerint a tavaszi áradásokkor a bűzlő csatornavíz „feltört a rácsokon át az utcákra”, mígnem az alacsonyabban fekvő negyedek „egy holland városra hasonlítottak, melyet sáros csatornák sora szel át.”

Mayhew emellett sokszor beszélt „csatornavadászokkal”, azaz olyan emberekkel, akik mások szemetéből és elhagyott ingóságaiból keresték kenyerüket.

Az újságíró elmondása szerint sok dolguk akadt: „Néhány évvel ezelőtt bármely személy, aki kutatni szerette volna e sötét és mostoha tereket” – írta, egyszerűen besétálhatott a Temzébe ömlő bármely, teljesen nyitott csőbe, „és elkóborolhatott – feltéve, hogy képes volt kiállni a minden lépésnél szembejövő gonosz szagokat – sok mérföldre bármely irányban.”

Londoni „rezes” szitával vizsgálja át az iszapot Mayhew egyik illusztrációján (kép forrása: Atlas Obscura)

A csatornavadászok – akiket „parti munkásoknak”, illetve „rezeseknek” is nevez, mivel a parton és a csatornákban is főleg a rézből készült, könnyen pénzzé tehető tárgyakat keresték – apálykor ereszkedtek le a bűzös járatokba (ez egészen addig volt lehetséges, míg idővel fokozatosan minden nagyobb nyílásra rács nem került).

Mayhew szerint csoportokban közlekedtek, hogy megvédjék magukat a patkányoktól, és a mellkasukra szíjazott lámpások fényénél hosszú nyelű lapátokkal vagy kapákkal kutattak az iszapban, hátha pénzt, szögeket, vagy bármilyen más fémhulladékot találnak.

Nehéz azonban megítélni, mennyire szabad hinni Mayhew történeteinek. Egyszerre zsigeriek, durvák, látványos elemekkel tarkítottak, és precízek – nyilvánvalóan túlzóak, de számtalan idézet, pontos mérés, és információban gazdag megfigyelés is előfordul bennük.

Egyik beszámolója azonban – amely akkor is és napjainkban is a legtöbb olvasó számára egészen hihetetlennek tűnhet – a valószerűség legszélső határát súrolja.

Disznók a sötét mélyben

Mayhew állítása szerint az egyik csatornavadásztól hallotta, habár nem nevesíti az illetőt. Még az újságíró is megjegyzi, hogy ez „egy különös mese, amely a parti munkások körében létezik.”

A legenda lényege, ahogy ő maga is némi kétkedéssel papírra vetette, hogy egy vemhes koca valahol Hampstead közelében a csatornába kóborolt, majd a csövek labirintusában szülte meg és nevelte fel utódait. „A folyamatosan odaömlő moslékon és szeméten” lakmározva „az alom igencsak megszaporodott, és csaknem annyira vadakká váltak, mint amennyire számosak.”

„A csatorna átmosása” Henry Mayhew kiadványában, állítása szerint részben dagerrotípia alapján (kép forrása: Atlas Obscura)

Szabad-e egyáltalán bármit elhinni Mayhew-nak? „Ő igen rendszeresen hivatkozott forrás a korabeli London kapcsán, úgy gondolom azért, mert nincs túl sok hasonló beszámoló a munkásosztálybeliekről” – mondta el Laurence Ward, a London Metropolitan Archives levéltár digitális szolgáltatásainak vezetője és a csatornában élő disznókat is érintő „Föld Alatti London” című kiállítás kurátora.

„Az emberi hangot kereső emberek gyakran hozzá fordulnak”. Mayhew beszámolói szigorúan alátámasztottnak tűnnek, egyes dolgok Ward szerint azonban igencsak sántítanak bennük.

Művének egyes illusztrációi mellett például az szerepel, hogy dagerrotípiák alapján készültek, amit a levéltáros szakember rendkívül gyanúsnak ítél: „Gondoljunk bele a sötét csatornában való fényképezés körülményeibe – talán gyertyafény mellett.”

Mindazonáltal Mayhew nem az első, és nem is az utolsó újságíró, aki a London alatt élő sertésekről számolt be. A történet egyik változata legalább 1736-ig követhető vissza, eszerint egy disznó egy mészárostól elszökve a csatornában lelt menedékre valahol Smithfield Bars közelében, majd öt hónapon át élt a város alatt, mígnem a Fleet Ditchnél újra a felszínre nem jött.

„Londoni mendemondák: a világ legélénkebb városának legendái és hagyományai” című 2008-as művében Steve Roud a mese egy 1859. októberi felbukkanására mutat rá, mégpedig a Daily Telegraph című hírlap hasábjain.

A cikk amellett, hogy lehetségesnek tartotta „felfedezetlen őserdőfoltok létét a Hyde Parkban”, arról is beszámolt, hogy „Hampstead csatornái egy szörnyű fekete disznófajt rejtenek, amelyek a nyálkás zavarosban tenyésznek és kóborolnak.”

Roud szerint nem egyértelmű, hogy a Telegraph újságírója Mayhew-nál olvashatta a történetet, vagy máshonnan értesült róla. Hasonló fantáziadús, színes elemekkel tarkított, mint a New York szennyvízcsatornáiban tenyésző aligátorokról szóló 20. századi beszámolók.

A valószerűség kérdése

Mayhew tolmácsolásában állást foglalt a disznók létének valószínűségével kapcsolatban: különösnek találta, hogy a város lakói sohasem látják a disznókat egyetlen csatornarácson át sem, és nem is hallják röfögésüket. „E történetnek azonban, bármily kétes hitelességű is, megvannak a hívei” – írta.

Ez egyáltalán nem meglepő. London ekkoriban zsúfolásig telve volt piacokkal, ahol élő haszonállatokat is értékesítettek, a legtöbb csatornanyílás pedig semmivel sem volt letakarva.

A Fleet-csatorna javítása (kép forrása: smithsonianmag.com)

„Ha ennyi állat van kint a városban, és bejuthatnak a kanálisokba és a csatornákba... ebben az értelemben hihetőnek tűnik” – mondta el Ward. „Az, hogy tudnának-e szaporodni, és csatornadisznók egész faját létrehozni, már más kérdés.”

A legenda feltűnése lehet a lakosságnak az infrastruktúrával kapcsolatos elégedetlenségének kivetülése is. A nem megfelelően működő csatornák kialakításához és bővítéséhez számos helyen dúlták fel a természetes környezetet, és bármennyire szükségesek is voltak ezek a munkálatok, sokakat dühítettek a nyomaik.

1859-ben Richard Rowe brit születésű ausztrál író, aki Peter Possum álnéven gyakran jelentetett meg cikkeket ausztrál lapokban, a Sydney Morning Herald lapjain panaszkodott arra, hogy a szennyvízcsatornák építése „szomorú pusztítást végzett a London körüli vidéken.

Szerinte az „ágyúszerű kifolyócsövek, amelyek elnyomják az árkok csalánosait” és az „alagutak nyers vörös bejáratai” sértőek voltak a természetre nézve – talán ezen érzés mentén valahol igazságosnak érezhették sokan, hogy a természet a maga módján áll bosszút.

„Az olvasó természetesen annyit hisz el e történetből, amennyi neki tetszik” – zárta Mayhew a csatornadisznók legendáját. Lehetséges, hogy volt valamiféle alapja, de az is, hogy egyáltalán nem volt.
A 19. század közepén London felszíni és földalatti világa nem különült még el olyan élesen, mint napjainkban, és a kettő között nagyobb volt az átjárás.

Manapság legfeljebb arról számolnak be a hírek, ha egy „zsírhegy” ismét eltorlaszolja a szennyvízcsatornát, a felszín alatti világ azonban minden rejtélyével, ismeretlen és gyomorforgató mivoltával továbbra is képes izgatni az emberek fantáziáját.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/84625/pics/15712261964644467_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?