Egy botanikus titkos ügynök révén szerezték meg a kínai tea titkát a britek

Robert Fortune (kép forrása: Sydney Morning Herald)

Napjainkban a teát csupán a víz előzi meg a világszerte legszélesebb körben fogyasztott innivalók listájában. E népszerűség eredetének története azonban korántsem annyira könnyen emészthető, mint a tealevelekből főzött ital. A saját és a nemzetközi piac teaszomjának kielégítését célul kitűző Nagy-Britannia elszabotálta a császári Kína által élvezett teaértékesítési monopolhelyzetet, amivel gyakorlatilag tönkretette a távol-keleti birodalom korabeli gazdaságát. A kínai teabirodalom vége akkor érkezett el, amikor a britek egy titkos művelet keretében megbíztak egy Robert Fortune nevű skót botanikust azzal, hogy lopjon el 23 000 teacserjét, illetve -magot.

Értékes áru

A kínaiak már jó 2000 éve fogyasztottak teát, amikor a különleges növény a saját birodalmukat építő britek érdeklődését is felkeltette. A kínai teakultúrát legkorábban említő írott forrás Vang Bao költő „Szerződés egy szolgával” című műve, amely a Kr. e. 206-tól Kr. u. 9-ig tartó Nyugati vagy Korai Han-korban íródott.

Kezdetben a teafogyasztás kizárólag gyógyászati céllal történt, napi élvezeti célú fogyasztásának kezdete Kr. u. 300 körülre tehető. Először Kr. u. 700-ban írta le lehetséges előnyeit és elkészítésének helyes módját egy buddhista szerzetes.

A teakóstolás kultúrája szinte elválaszthatatlan volt más buddhista gyakorlatoktól, így először a Tang-dinasztia idején (Kr. u. 618-907) vált az írástudó osztály kedvelt szokásává a borkóstolással, költészettel és a szépírás gyakorlásával együtt.

A 17. századra Kína elkezdte exportálni kultúrájának eme eddigre nélkülözhetetlen részét Európába is. A hatalmas birodalom volt ekkoriban az egyetlen teatermelő a világon, és óriási mennyiségben terjesztette a különleges cserjét az egyre növekvő igények kielégítésére.

Nagy-Britanniába való megérkezését követően a tea itt is elsőként az elit körében vált népszerűvé, mivel kizárólag ők tudták megengedni maguknak az igen borsos áron kínált nedűt. A brit igények mindazonáltal egyre nőttek, és hamar a tea vált a szigetország legfontosabb kínai importtermékévé.

A külföldi kereskedőtársaságok, mint amilyen a Brit Kelet-Indiai Társaság is volt, ekkoriban kizárólag Kantonon (ma Kuangcsou, angol átírásban Guangzhou) kikötővároson keresztül szerezhették meg a kínai termékeket.

A többi kínai kereskedőállomás teljességgel el volt zárva a külföldiek elől, ennek ellenére Kína számára volt kedvező a nyugati országokkal folytatott kereskedelem mérlege.

Jórészt a teamonopóliumnak köszönhetően Kína vált a világ legnagyobb gazdasági tényezőjévé a 19. századra. Ekkoriban az ország már évi 250 000 tonna teát termelt, amelynek 53 százaléka került exportra – ez adta a teljes kínai export 62 százalékát.

Végső soron a tea tekinthető a Brit Birodalom távol-keleti terjeszkedése elsődleges okának, így Hongkong 1842-es gyarmati függésbe kerülése is ennek volt köszönhető. A brit gazdaság teljességgel függővé vált a kínai teától, miközben a varázslatos innivaló alapanyagáért cserébe a britek luxustermékeket exportáltak Kínába – ezek előállítása természetesen sokkal többe került, mint a kínaiak számára a teáé.

William John Huggins: Az ópiumhajók a kínai Lintinnél, 1824. (kép forrása: Wikimedia Commons)

A változást a brit gyarmat India területén történő, egyre növekvő ópiumtermelés indította el – az ópiumért cserébe Nagy-Britannia már selymet és porcelánt is vásárolt a távol-keleti császárságtól, ahol egyre népszerűbbé vált a súlyos függőséget okozó, fájdalomcsillapítóként árusított szer.

Az ópium által okozott függőség hamar halálozások egész hullámát indította el Kínában, ami miatt az uralkodó rendeletek sorával igyekezett betiltani azt, valamint 1820-tól azt az elvárást támasztotta a britek felé, hogy kizárólag ezüstben fizethetnek a kínai termékekért.

Az anyaország és a növekvő birodalom teaigénye annyira meghatározó volt, hogy a briteknek nem volt más választásuk, mint eleget tenni a kínai követeléseknek, azonban Nagy-Britannia hamar kereskedelmi deficitben találta magát, mivel a kellő mennyiségű tea felvásárlásához az európai kontinensről, illetve Mexikóból kellett az ezüstöt felvásárolnia. Ezt igencsak megsínylette a tengeri világhatalom gazdasága.

A megoldás: ópiumháború

Habár a brit gazdaság nagy mértékben a kínai tea importjától függött, az ország vezetése látta, hogy hamar az államcsőd veszélye fenyegethet a gazdaságtalan ezüstfelvásárlás folytatásával. A deficit csökkentése érdekében tehát a brit kereskedők elkezdtek csendben ópiumot csempészni Kínába, teáért cserébe.

Ez tovább súlyosbította Kína ópiumkrízisét. Végső elkeseredésében Lin Dze-hszu kínai császári főbiztos könyörgő levelet küldött Viktória brit királynőnek, kérlelve, hogy állítsa le az illegális brit ópiumimportot. A kérés süket fülekre talált.

Tao-kuang kínai császár (ur. 1820-1850)

Tao-kuang kínai császárnak nem maradt tehát más választása, mint hogy erőszakkal szerezzen érvényt akaratának. 1839 áprilisában katonákat küldött Kantonba, hogy foglalják le a kikötőbe érkező illegális ópiumot. A tömeges rajtaütések során több mint 20 000 ládányi, azaz több mint 1200 tonna ópiumot koboztak el a Brit Kelet-Indiai Társaságtól – a törvénytelenül importált kábítószert a kínai hatóságok elégették, és semmiféle kárpótlást nem nyújtottak a brit kereskedőknek.

Ez eredményezte a két hírhedt ópiumháborút (1839-1842, illetve 1856-1860), amelyek brit győzelemmel végződtek, és megalázó koncessziókat eredményeztek Kína részéről. A háborúk nem élveztek azonban egyöntetű támogatást a brit politikai körökben sem.

Ahogy William Gladstone, aki később az ország egyik leghosszabb ideig hivatalban levő miniszterelnöke lett, írta naplójában 1840 májusában: „Rettegek az ítéletektől, melyeket Isten mérhet Angliára a Kína felé tanúsított nemzeti gonoszságunkért.”

A Brit Kelet-Indiai Társaság Nemesis nevű gőzöse kínai harci dzsunkákat pusztít el 1841. január 7-én E. Duncan 1843-as festményén (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az első ópiumháború 1842-ben a nankingi egyezménnyel ért véget, amely Kína részéről anyagi kárpótlást biztosított Nagy-Britanniának, megnyitott további öt kínai kikötővárost a külföldi kereskedők előtt, és Hong Kong szigetét brit irányítás alá rendelte.

A Csing-dinasztia meghunyászkodása a brit követelések előtt rengeteget gyengített a császárság megítélésén a nép körében, de a kínai kereskedők között a megmaradt korlátozások is növekvő elégedetlenséget szültek. Az ópiumháborúk messze ható következményekkel jártak Kína történelmére nézve: a „megaláztatás évszázadaként” ismert kor kezdetét jelentették.

Robert Fortune, a botanikus titkos ügynök

A romokban heverő brit–kínai diplomáciai kapcsolatok sűrűjében találta magát ekkoriban egy szerény körülményekből felemelkedett skót botanikus, Robert Fortune. A gyermekkorát édesapjával kis birtokukon való gazdálkodással töltő férfi a növényekkel kapcsolatos tudásának nagy részét nem iskolában, hanem a gyakorlatban szerezte.

Idővel azonban felküzdötte magát a tudományos körökbe, és állást szerzett a nagy tekintélyű Londoni Kertészeti Társaság chiswicki kertészeténél.

1842-ben, az első ópiumháború végével a Kertészeti Társaság azzal bízta meg Fortune-t, hogy hároméves növénygyűjtési expedícióba kezdjen Kínában. Útja során az autodidakta tudós megismerkedett a kínai flórával és a teakertészetekkel, de ehhez betegségek sorát és egy-egy kalóztámadást is túl kellett élnie. Útjáról 1847-ben kiadott, „Háromévi vándorlás Kína északi tartományaiban” című könyvében számolt be.

Robert Fortune és családja 1866 körül (kép forrása: dunsehistorysociety.co.uk)

Egyetlen nyugati személy sem merészkedett korábban olyan mélyre Kína területén, mint Fortune – még Fucsien tartomány legelzártabb vidékére, a Vuji-hegységbe is eljutott, amely Kína egyik első számú teatermelő vidéke volt. A skót férfi munkája hamar felkeltette a Brit Kelet-Indiai Társaság érdeklődését is.

A kereskedőtársaság úgy gondolta, ha a kínai magvak és cserjék brit kézbe kerülnének, és megtalálnák a módját a növény termesztésének, Nagy-Britannia akár át is vehetné Kína helyét a világ teakereskedelmében. Így hát megbízták azzal, hogy szerezzen minél több példányt a teacserjéből, illetve annak magvaiból.

A megbízás igen kockázatos volt, azonban Fortune akkori fizetésének ötszörösét ajánlották érte cserébe, továbbá az útközben begyűjtött bármely egyéb növény kereskedelmi jogait is, így a tudós aligha mondhatott volna nemet.

1848-ban Fortune elindult második kínai útjára, ezúttal azonban álcáznia kellett magát: kínai mintára vágatta haját, és a hagyományos helyi ruhákat öltötte magára. A Kínába való bejutás azonban csak a nehézségek kezdetét jelentette: meg kellett találnia a módját annak, hogyan csempéssze a zsákmányolt növényeket a brit fennhatóság alatt lévő Indiába.

Tájkép a Vuji-hegységből (kép forrása: Wikimedia Commons)

Fortune végül sikeresen összegyűjtött 13 000 teacserje-példányt és további 10 000 magvat, és az ország határain kívülre juttatta őket. Előfordult, hogy kínai teatermesztőket is magával vitt, hogy átadhassák tudásukat, valamint módszereiket és feldolgozóeszközeiket a briteknek.

Első kicsempészési kísérlete során a legtöbb teacserje-csíra elpusztult az út során. Többszöri próbálkozás után végül a terrárium egy korai változata, az úgynevezett Wardian-üvegkalitka hozta meg a sikert. Fortune több mint 20 000, nem őshonos teanövényt ültetett el India Dardzsiling régiójában.

A mai napig a teáról nevezetes indiai államban aztán a britek megtalálták a tea termesztésének és feldolgozásának legjobb módjait, amivel megtörték Kína több évszázados monopolhelyzetét a növény felett. A Kínában termelt tea mennyisége az említett negyedmillió tonnáról hamar mindössze 41 000-re esett, amelyből csupán 9000 tonnát sikerült évente exportálni.

Kína hamar reménytelenül lemaradt a teakereskedelmi versenyben, ahogy Hollandia és az Egyesült Államok is követte a brit példát, és megszerezték saját mintapéldányaikat a teacserjéből.

A britek titkos művelete, a teamonopólium összeomlása és az ópiumháborúkban kiharcolt egyenlőtlen külkereskedelmi feltételek végső soron akkora negatív spirálba taszították Kína gazdaságát, amelyből egészen az 1950-es évekig nem találta meg a kiutat (és ekkoriban is rendkívül súlyos árat fizetve érte).

Mára – csaknem 170 évvel később – sikerült eljutnia oda Kínának, hogy ismét a világ legnagyobb teaexportőrének nevezheti magát.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/84428/pics/15706263991192481_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?