Mi állhat a sárkánylegendák elterjedtsége mögött?

Hagyományos sárkányábrázolás Kínából (kép forrása: dissolve.com)

Az ősi Kínától a mezoamerikai régióig mindenhol előfordulnak a kultúrában a sárkányok, mind mítoszokban és legendákban, mind ábrázolásokon. Habár élő sárkányt soha senki nem látott – mivel nem léteznek –, az embereknek szinte mindenhol van valamilyen elképzelésük arról, hogyan is kellene kinézniük. A rendszerint a múlt történeteinek homályába vesző lényekkel olyan gyakran találkozni a mindennapokban, hogy akár létezhetnének is – minden bizonnyal gyakrabban találkozni velük különféle formákban, mint a rájuk hasonlító valódi állatokkal.

A világ minden táján

Napjainkban természetesen fontos szerepet játszik a filmipar, amelynek termékeiben szintén rendszeresen visszatérő elemek a tűzokádó óriáshüllők. A mozgóképek előtti korokban a szájról szájra továbbadott történetek, illetve ezek papírra vagy egyéb anyagra írott változataihoz mellékelt egy-egy illusztráció elegendő volt a sárkányok legendájának életben tartásához.

Itt merül fel a kérdés, melyre a mitológia kutatói oly régóta keresik a választ: a nyelv, a kultúra, a földrajzi és éghajlati környezet megannyi variációja ellenére őseink a világ szinte minden táján megalkották a sárkány képét. Azt hihetné az ember, hogy a szárnyas hüllő csendben követte mindenhová az embert, és vele együtt alkalmazkodott az új viszonyokhoz.

A sárkányok földje

A legrégebbi egybefüggő sárkányhagyományok egyértelműen Ázsiában keresendők. Kínában már 5000 évvel ezelőtt is bizonyosan beszéltek és írtak sárkányokról az emberek. Az itteni ábrázolásvilágban a sárkányok a birodalom hatalmát és a jó szerencsét jelképezik.

A kínai sárkányok általában az emberektől távoli vizek lakói, és annak ellenére, hogy nincsenek szárnyaik, tudnak repülni. A hagyomány szerint a csapadékot is a sárkányok hozzák, így a mezőgazdaságban is pozitív szerepet töltenek be. A 12 éves periódusokra osztott kínai asztrológiai naptárban a sárkányéveket tartják a legkedvezőbbnek.

A sárkány alakja emellett népszerű Kínában a különféle ünnepségeken látható többszemélyes bábjelmezek témájaként, illetve hajók díszítéseként az ünnepi vízi versenyeken, ahogy a hagyományos épületek egyik ornamentális elemeként és számtalan más formában is – Kínában a sárkány ugyanolyan mindennapos szimbólum, mint évezredekkel ezelőtt volt.

Más ázsiai országok sárkányábrázolásai – például Japánban vagy Vietnámban – sokat köszönhetnek a történelem során átvett kínai motívumoknak. Még ha ezek a földrajzilag közeli előfordulások ilyen könnyen meg is magyarázhatók – akár a szomszédos országok által széles körben átvett kínai írásjelek vagy a zen buddhizmus – a távolabb megjelenő sárkányokra ez már nem igaz.

A klasszikus európai sárkánylegendákon kívül ezek a képzeletbeli lények előfordulnak több formában az amerikai kontinens őslakosainak körében is, mind az észak-amerikai indiánok, mind a délebbre élő maja és azték civilizációk körében (utóbbi esetre a legismertebb példa a tollas kígyóisten, Quetzalcoatl).

Ázsia más részein, így Indiában és másutt is előfordulnak sárkányok – egy még a himalájai királyság Bhután zászlaján is szerepel. Ha lazábban értelmezzük a „sárkány” fogalmát, akár még a sarkvidéki inuitok mitológiájában is megtalálhatjuk. Honnan jöhetett tehát az eredeti gondolat?

Eredettörténetek

A legvalószínűbb jelöltek az „eredeti” sárkányok forrásának szerepére az ókori mezopotámiai szörnyetegmítoszok. Ezek között megtalálhatjuk a tenger és az őskáosz istennőjét, Tiamatot, aki kígyóalakban fenyegette a teremtést azzal, hogy visszaforgatja a káoszba – a mítosz szerint a fiatal Marduk isten párviadalban kettévágja testét, és megalkotja belőle az eget és a földet.

Más mezopotámiai mítoszokhoz hasonlóan ennek is megtalálható a visszhangja a Bibliában. A Zsoltárok könyvében és Jób könyvében is olvashatunk arról, hogy Isten legyőzi a Leviatánt, amely a kígyók, bálnák és más nagy méretű állatok tulajdonságait hordozza.

Tiamat legyőzése egy újasszír ábrázoláson (kép forrása: Wikimedia Commons)

Tiamat és Marduk történetének továbbéléseként gondolhatunk a klasszikus európai sárkánylegendákra is, amelyekben a hősies főszereplő egy sárkánnyal vagy egyéb hasonló szörnyeteggel küzd meg – ezek szerepe a legendában nem több annál, mint hogy a hősnek legyen kit legyőznie.

Több sárkányszerű lénnyel találkoznak az ókori görög mitológia hősei is. Zeusz főisten például a Tüphón nevű tűzokádó lény legyőzésével biztosítja hatalmát a világ felett, e történet azonban vélhetően egy, a görögökénél korábbi kultúrától (például a hettitáktól) való átvétel lehet.

A görög „drakón” szó, amelyből számos indoeurópai nyelvben a „sárkány” szó ered (például az angol „dragon”, német „drache”, olasz „dragone”), eredetileg „figyelő”, „őrző” jelentéssel bírt.

E megnevezés rávilágít a sárkánylegendák egy újabb gyakori toposzára, miszerint a sárkányok jellemzően valamiféle kincset őriznek. A legismertebb ókori görög történet, amelyben ez előfordul, Iaszón és az aranygyapjú története – a mitikus aranygyapjút végül egy sárkánytól kell megkaparintaniuk a hősöknek.

A kép teljessé válik

A fent említett elemekből építkezve talán nem is tűnik olyan nagy ugrásnak a legismertebb középkori sárkányhagyomány, Sárkányölő Szent György legendája.

A történet eredeti változatában a mérgeskígyó-szerű fenevad a mai Líbia területén lévő Sziléné városát tartja sakkban, eleinte állatokat, majd embereket, végül a helyi hercegnőt követelve áldozatul a lakosoktól. A lovag Szent György a városba érkezve elvállalja, hogy megöli a sárkányt, ha cserébe a nép keresztény hitre tér.

A népszerű középkori legenda felépítésében számos további elem fedezhető fel: a kereszténység elterjedése előtt Balkán-félszigeten gyakori fogadalmi ábrázolás volt az ágaskodó lovon ülő harcos, gyakran valamilyen veszélyes állattal kiegészülve, amelyet a lovag lándzsájával ledöf, vagy csupán egy közeli fa köré tekeredő nagy méretű kígyó.

A kereszténység elterjedésével a fenevad már rendszerint kígyó alakban jelent meg, az újtestamentumi kánonnal összhangban a kígyó már egyet jelentett a gonosszal – annak ellenére, hogy korábban a térségben az élettel és a gyógyítással voltak összefüggésbe hozhatók a kígyóábrázolások.

A Györgyként nevesített szent eredetileg a mai Törökország területén, Kappadókiában született a Kr. u. 3. században, és római katonaként halt vértanúhalált.

Évszázadokon át nem volt semmilyen kapcsolat közte és bármiféle sárkány között, azonban Kr. u. 1000 után egyre inkább a lovagszent megtestesítőjévé vált, és népszerű motívum lett a keresztes lovagok körében. E lovagok aztán elterjesztették kultuszát Nyugat-Európában is, ahol aztán a lovagi kultúra egyik oszlopává vált.

Összehasonlító mitológia

Viszonylag tisztán leképezhető tehát a klasszikus  európai sárkánykép útja a különféle térségbeli kultúrák során át. Hogyan lehetséges azonban, hogy a legyőzendő fenevad képe ennyire  egységessé vált, illetve maradt?

Joseph Campbell amerikai mitológus a jungi pszichológiai elveket alapul véve az emberiség kollektív tudatalattijának tapasztalatai  mellett érvel: talán a sárkány egy olyasfajta kulturális szimbólum, amelyet minden ember felismer anélkül, hogy tanult volna róla.

A sárkányt legyőző Szent György Paolo Uccello festményén (1470 körül) (kép forrása: Wikimedia Commons)

Egy másik érv a kollektív felismerés gondolata mellett David E. Jones amerikai antropológustól származik, aki az állati viselkedéstan felől közelítette meg a kérdést. Elméletének alapja az, hogy a sok millió évnyi evolúció során az emberben – ahogy más főemlős- és majomfajokban – létrejött egy lenyomata az általában veszélyes állatfajoknak.

Így ahogy a természetben a majmok és főemlősök hasonló módon riadt reakciót adnak a kígyókra és egyéb hüllőkre, mint például a nagymacskákra és nagyobb ragadozómadarakra, ezen veszélyes állatok tulajdonságait együtt, egy nem létező állatban is felismerjük: a nagyméretű, emberevő, repülő hüllők tehát logikus következményei azoknak a tulajdonságoknak, amelyek riadalmat keltettek őseinkben.

A dinoszauruszmaradványok kérdése

Adrienne Mayor, a Stanford Egyetem tudománytörténésze szerint a „népi paleontológia” is nagy hatással volt a mitikus szörnyetegek képére: az emberiség jóval azelőtt elkezdett rálelni a már letűnt fajok csontmaradványaira, hogy azokra tudományos magyarázattal lett volna módja szolgálni.

Önmagában egy őselefánt medencecsontja – az emberéhez hasonló alakja révén – alapot adhatott az óriások létezésére, ahogy egy  dinoszaurusz vagy akár egy őszsiráf csontjai már egészen közel állhattak a sárkányok későbbi képéhez.

A klasszikus ókor természettudományokkal is foglalkozó írói, mint például Hérodotosz is többnyire másodkézből értesültek a legkülönfélébb feltételezett állatfajokról, így saját maguknak kellett dönteniük arról, melyek létezését tartják lehetségesnek, és melyekét nem.

Maga az a gondolat, hogy a sárkányok minden kultúrában léteznek, némiképp a nyelvi korlátoknak is betudható: habár az európai, ázsiai és közel-keleti sárkányok kinézetükben hasonlóak, mitolgiai szerepeikben jelentősen különböznek egymástól, az pedig kizárólag az adott iromány – egy ókori leírás, vagy maga a Biblia – fordításakor dőlt el, hogy az ott szereplő lény megnevezését „sárkányként” vezesse át a fordító az új nyelvbe.

Sárkányok bolygója

Egyes akadémikusok azonban kitartanak amellett, hogy – bármi is ennek oka – az sárkánytoposzok messze megelőzik az emberi civilizáció kialakulását. Michael Witzel, a Harvard Egyetem szanszkrit nyelvszakértője azzal az elmélettel állt elő, hogy a korai Homo sapiens elterjedése során földrajzi elválasztást eredményezett a kultúrában, beleértve a sárkányhagyományokat is.

A genetikai bizonyítékok arra mutatnak, hogy a modern emberek egy korai csoportja egy déli útvonal mentén népesítette be Ázsiát, majd az indonéz szigetvilágot és végül Ausztráliát, míg egy másik, későbbi csoport lett az, amely végül Eurázsia nagy részét és az amerikai kontinenst meghódította.

Quetzalcoatl-faragvány a mexikói Teotihuacánban (kép forrása: britannica.com)

E logika mentén az tűnik ki, hogy a legkorábbi sárkánymítoszok – amelyek közül az ázsiaiak inkább pozitív, míg a nyugati és egyéb sárkánylegendák inkább negatív szerepben tüntetik fel e lényeket – már 15 000 éve különválhattak.

Bármi is legyen az igazság – nagy valószínűséggel a fent felsorolt hatások valamilyen kevert eredménye –, annyi bizonyos, hogy a sárkányok eléggé képesek megmozgatni az emberek fantáziáját ahhoz, hogy évezredeken át népszerű alakjai maradjanak a legkülönbözőbb mitológiai hagyományoknak a világ számos pontján.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/84010/pics/15695895183061429_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?