Lehetséges volt-e gyorsan közlekedni a középkorban?

Középkori zarándoklat (kép forrása: metmuseum.org)

A középkor – bármennyire kényelmes tempójúnak és helyhez kötöttnek tűnhet az akkori élet – igen gyakran járt nagy utazásokkal. Egyes emberek egész életükben vándoroltak, mások – különösen a jobbágyok – egyik földesúr birtokáról a másikéra, vagy a városba be, illetve onnan kifelé költöztek időről időre. Az élénk vallási élet közepette igen sokan indultak akár meglehetősen távoli zarándokutakra is. A költözés és a hosszú utak megtétele gyakoribb volt, mint az a forrásokból elsőre kitűnik.

Mozgalmas idők

A jobbágyi sorban élő kamaszok egyik legjobb lehetősége volt a későbbi jobb megélhetésre (és a jó házasság kötéséhez szükséges vagyon megteremtésére) a városokba való ideiglenes beköltözés. Ez a városok fennmaradásához is szükséges volt, mivel azok maguktól nem „termelték újra” lakosságukat, a halálozási arány pedig a zsúfoltság miatt magasabb volt, mint vidéken.

A Fekete-erdő bányászainak jogában állt gazdasági, politikai vagy egyéb okból továbbállni más bányákban dolgozni, az angol molnárok pedig rendszeresen találtak egyre jobb megélhetést az ország különböző pontjain.

A köznépen kívül is bevett volt a gyakori költözés: az európai középkor nagy részét végigkísérték a folyamatosan költöző királyi udvarok, de miután az államhatalom fejlődésével az uralkodó és a hivatalok jórészt letelepedtek, a nemesség továbbra is gyakran ingázott birtokai és a székesfőváros között, a trónörökösök pedig gyakorta olyan helyen nőttek fel, amelyet koronázásukat követően többé nem láttak.

Ezt a sürgő-forgó, számos ponton összeérő világot számtalan utazó töltötte meg: hírvivők és futárok, követek, zarándokok, kereskedők, csavargók, prédikátorok, misszionáriusok, diákok, katonák és felfedezők.

Mindez akár romantikus képet is adhatna: az idegen vallású területen harcoló zsoldosokhoz kiutazó lelkipásztorokról, a szegények mekkai zarándoklatát élelemmel és szállással támogató muszlim nemesasszonyokról, és a kontinens minden szegletéből egy király meggyógyítására összesereglő orvosokról egyaránt maradtak fenn leírások. A romantikába egyetlen tényező rondít bele: a középkorban a szárazföldön utazni valóságos kínszenvedés volt.

A vízi utazás néhol rendelkezésre állt, és sokan ezt részesítették előnyben – különösen, ha nagy mennyiségű árut kellett mozgatni. A hajózás azonban saját kockázatait és költségeit is vonzotta maga után, továbbá kizárólag hajózható vizekre korlátozódott, amelyből a középkori Európában jóval kevesebb volt, mint napjainkban. A legtöbb utazás a középkori utakon zajlott.

A lehetőségek

A középkori utazóknak kevés választásuk volt a közlekedés módját illetően: lóra vagy kocsira ülhettek, vagy gyalogolhattak. Ez utóbbi volt a leggyakoribb eset, mivel a legtöbb ember számára kizárólag ez állt rendelkezésre.

Mai szemmel egészen hihetetlennek tűnhet, de a középkorban sokan valóban elgyalogoltak Itália nagyvárosaiból a francia tengerpartra, de a spanyolországi Toledóból az itáliai Salernóba, és Párizsból Konstantinápolyba is.

Marjorie Nice Boyer, a középkori közlekedés neves szakértőjének a 14. századi francia forrásokban végzett kutatásai szerint a gyalog közlekedők körülbelül 50 kilométert voltak képesek megtenni naponta. Ekkora távolság nyolc-tíz órányi folyamatos gyaloglást jelentett, a modern túrabakancsok és zoknik kényelme nélkül.

Kép forrása: medievalists.net

A kocsikkal együtt való haladás ennél lassabb volt, különösen, ha azokat sok áruval pakolták meg. I. Eduárd angol király hetedik lánya, Margit 1290-ben feleségül ment Brabant hercegéhez, 1297-ben pedig úgy döntött, teljes ruhatárát átszállíttatja új lakhelyére. Az alaposan megrakott kocsinak 18 napba telt a London és Ipswich közötti 130 kilométeres táv megtétele annak ellenére, hogy öt lovat fogtak be elé.

A lovon ülő utazók ezzel szemben lényegesen gyorsabban tudtak közlekedni a gyalogosoknál. Boyer az ő esetükben napi 50-65 kilométert számolt. Rövidebb távokon az ember jobban meghajthatta lovát, azonban a napi 65 kilométernél nagyobb sebesség nemigen tartható egyetlen állat számára.

Egyes rendkívül fontos esetekben, különösen az államügyek szempontjából fontos hírek kézbesítése esetén volt lehetőség arra, hogy a futár útközben új, pihent lóra váltson, ezáltal megnövelve átlagsebességét. Ez azonban korántsem volt gyakori eset, már csak az anyagi vonzatát tekintve sem.

Két, Boyer által vizsgált esetben, amikor hivatásos hírnök sürgős ügyben indult útnak, lóváltással 83, illetve 90 kilométert tudott megtenni egy nap alatt.

Nem volt azonban mindenki számára kényelmes a lovas utazás: a legtöbb forrás szerint a lovas utazók többsége szolgával vagy inassal ment, aki gyalogolt a lovas mellett. Ha pedig valaki plusz málháslóval indult útnak, és Boyer kutatásai szerint ezekre az esetekre is igaz az a szabály, hogy nagyobb távokat tettek meg gyorsabban, mint a gyalogosok önmagukban – a kísérőnek valahogy lépést kellett tartania.

Az utak

A középkori utak változatos formákat öltöttek elhelyezkedésüktől függően. A korban természetesen aktív használatban voltak a római utak, amelyek eleve sokszor a jelentősebb településeket kötötték össze. Ahol azonban le kellett térni ezekről, már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet.

A középkor nagyvárosai – mint például Nürnberg – lekövezték a hozzájuk közeli utakat, hogy azok minél tovább használhatók maradjanak, karbantartásukhoz a szükséges pénzt a hidaknál és városkapuknál fizetendő adókból vámokból állították elő.

A városoktól távolabb azonban az utak aligha voltak többek nagyjából kitaposott természetes ösvényeknél, az út és a valaki által birtokolt föld közötti határt különféle jelzésekkel igyekeztek egyértelművé tenni.

Zarándokok a 15. századi Canterburyből (kép forrása: literature.fandom.com)

Tény azonban az is, hogy a jól járható utakról kevesebbet írnak az emberek, mint az utazást megnehezítőkről, és ez így volt a középkorban is. Emiatt óhatatlanul több forrás fog a rossz utakról megemlékezni, mint a jókról, azonban így is fontos betekintést nyújtanak a középkor közlekedési viszonyaiba.

Egy késő 13. századi francia jogi dokumentum, az úgynevezett Coutumes de Beauvaisis lefekteti például a különféle közlekedési módokhoz szükséges utak minimális szélességét, majd hosszasan ostorozza azon embereket, akik ellopják a köveket a kövezett utakról, és szót emel azon „megoldás” ellen is, hogy az út sérült részeire deszkákat fektetnek, ez ugyanis keskenyebbé teszi őket az előírtnál.

A szöveg szerint az 1395-1396-os télen a Menin és Lille közötti út oly mértékben vált sártengerré, hogy teljességgel járhatatlan volt. Helyenként próbálkoztak fa deszkákkal az emberek, ezeket azonban mások hamar ellopták, és volt, ahol murvával szórták fel a földutat, azonban ez sem segíthetett a súlyos esőzések esetén.

Ha valakinek tényleg fontos volt ilyenkor eljutni úti céljáig (illetve áruját eljuttatni oda), a legtöbb esetben nem volt más választása, mint a legközelebbi járható földön átkelnie – akkor is, ha ez valaki más terményének letaposását jelentette.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/83430/pics/15680329202061265_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?