Milyen volt hóhérnak lenni a középkorban?

Kép forrása: ranker.com

A populáris kultúra rendre arcát csuklyával vagy álarccal eltakaró brutális, szadista gyilkosként ábrázolja a középkori, illetve kora újkori kivégzések végrehajtóit, ez azonban meglehetősen távol áll a forrásokból megismerhető valóságtól.

Szükséges rossz

Egy 1573. májusi délutánon egy Frantz Schmidt nevű 19 éves férfi állt édesapja házának udvarán a Német-Római Császársághoz tartozó Bajorországban, és egy kóbor kutyát készült karddal lefejezni.

Nemrég „lépett elő” az élettelen tökök precíz kettévágásáról az élő állatokra, eme utolsó lecke sikeres teljesítésével pedig hivatalosan is készen állt átvenni apja mesterségét: az elítélt emberek kivégzését.

Mindezen információ annak köszönhetően áll rendelkezésünkre, hogy Schmidt aprólékosan leírta mindennapjait naplók egész sorozatában, gazdag képet festve „szakmája” 16. századi valóságáról.

Szavai ritka rálátást nyújtanak az erőszak mögött rejlő emberségre, és egy olyan ember képe rajzolódik ki belőlük, aki komolyan vette munkáját, és gyakran érzett empátiát áldozatai iránt.

Mi több, Schmidt esete nem is nevezhető igazán rendhagyónak: a történelmi elbeszélések többsége azt mutatja, a csuklyás barbár modern sztereotípiája korántsem fedi az igazságot a bakókkal kapcsolatban.

Milyen volt tehát egy hóhér élete az évszázadokkal ezelőtti Európában? Hogyan vált egyáltalán mesterséggé bakónak lenni?

„A kor minden európai országában közös, hogy a büntetőtörvények hatékonyabb betartatására törekszenek” – mondta el Joel Harrington, a tennesseei Vanderbilt Egyetem történésze, a Schmidt életéről szóló könyv, „A hűséges hóhér: élet és halál, becsület és szégyen a turbulens 16. században” szerzője.

Harrington elmondása szerint a fő gond az volt, hogy a korabeli Európa „nagyban hasonlított az amerikai vadnyugatra, mivel a bűnelkövetők nagy része meglógott. Így ha sikerült őket elfogni, szerettek igazán jó példát statuálni, és nyilvános látványosságot keríteni belőle.” Innen származott a  hatóságok alkalmazásában álló, hivatásos hóhérok iránti kereslet.

Az emberek többsége számára azonban mások lefejezése, felakasztása, illetve máglyán elégetése nem tartozott az álomkarrierek közé, és nem tolongtak a jelentkezők. Mivel a többség alantas munkának tartotta a kivégzések végrehajtását, a legtöbb hóhér nem is önként vált azzá: kinevezték, vagy örökölte a pozíciót.

Gyakorta a helyi hentest „fogták be” a kivégzésekhez, esetleg elítélteknek ajánlották fel a lehetőséget, hogy elkerüljék saját büntetésüket. A legtöbb esetben azonban a bakó beleszületett mesterségébe azzal, hogy apai felmenői is ezzel foglalkoztak – mondta el Harrington.

A naplóíró Schmidt esetében édesapja volt az első hóhér a családban, miután egy helyi fejedelem találomra éppen őt választotta ki a szerepre.

Klein Henszlein német kalóz és társai nyilvános kivégzése Hamburgban, 1573. szeptember 10. (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az idő előrehaladtával Harrington szerint valóságos „hóhérdinasztiák” jöttek létre, amelyek lassan behálózták egész Európát a középkor során. E „dinasztiák” léte egyben jól mutatja a hóhérokról a korabeli köztudatban élő általános, igen negatív képet is: az ilyen családba született fiúk „bennragadtak” a bakói munkakörben, mivel kevés egyéb lehetőségük volt megélhetést találni.

A halál mesterségét űzőkkel a körülöttük élők nemigen kívántak közösséget vállalni, így a legtöbb esetben a társadalom perifériájára kerültek – ez sokszor azt is jelentette, hogy szó szerint az adott település szélén kellett lakniuk.

„Az emberek nem hívták volna be lakhelyükre a hóhérokat. Sok helyen a templomba sem engedték őket be. Házasságaikat otthon kellett megkötniük” – mondta el Harrington. „Egyes helyeken az iskolák is elutasították a hóhérok gyermekeit.”

Ez a társadalmi elszigeteltség azt is jelentette, hogy a bakók többnyire a közösség alvilágának tagjaival kereshettek bármiféle kapcsolatot, az olyan „nemkívánatosokkal”, mint a prostituáltak, a leprások vagy – a sors igazi fintoraként – a bűnözők. Az ilyesfajta társaság aztán öngerjesztő folyamattá tette a hóhércsaládok elszakadását a közösségtől, a többség gyanúval tekintett feléjük.

A bakók szerepe tehát meglehetősen ellentmondásos volt: szükség volt rájuk a törvény rendjének fenntartása érdekében, egyúttal azonban lenézték őket alantasnak tartott munkájukért.

„A hivatásos hóhérokkal kapcsolatos attitűdök igen bizonytalanok voltak.Egyszerre tartották őket szükségesnek és tisztátalannak” – mondta el Hannele Klemettilä-McHale, a finnországi Turkui Egyetem adjunktusa, aki többek között a bakók korabeli ábrázolásmódjaival foglalkozik.

Előnyök és elvárások

Előfordult azonban néhány előnye is e kitaszított szakmának: a középkorban francia szóval „havage”-nak nevezett jog révén a hóhér bizonyos mennyiségű élelmet és italt ingyen vehetett a piaci árusoktól, mondta el Klemettilä-McHale.

Mi több, „a hatóságok általában ingyen szállást, valamint vám- és adómentességet biztosítottak nekik” – mondta a történész. Ezek az apró engedmények a társadalmi kirekesztettséget voltak hivatottak ellensúlyozni – valamint arra sarkallni a bakókat, hogy ne hagyják el szakmájukat.

További ellentmondás tűnik ki a hóhérszakma lenézettsége és az elvárt precízió és professzionalizmus között. Habár első belegondolásra az ember úgy hinné, a nyers erőn kívül nem sok minden szükségeltetik az emberek hatékony kivégzéséhez, Klemettilä-McHale elmondása szerint a bakónak jelentős szakértelemre volt szüksége ahhoz, hogy zökkenőmentesen hajtsa végre feladatát.

Edmund Beaufort, Somerset hercegének kivégzése a tewkesburyi csatát követően, Anglia, 1471 (kép forrása: Wikimedia Commons)

„A tisztség betöltőjétől elvárták, hogy minden kivégzésnél jól teljesítsen. Ha ebben kudarcot vallott, nem csupán alkalmatlansággal, de kegyetlenséggel is megvádolták” – mondta.

Egyes régiókban – köztük Magyarországon is – a bakók a karddal vagy bárddal történő kivégzések alkalmával híresen csak háromszor sújthattak le az elítéltre, és ha a szakszerűtlen végrehajtás gyomorforgató eredménnyel vagy lassú halállal járt, annak súlyos következményei lehettek.

„Előfordult, hogy a sikertelen hóhérra rátámadt a feldühödött nézőközönség, ha pedig ezt túl is élte, a hatóságok megbüntethették bére visszatartásával, börtönbe zárással vagy a tisztségből való felmentésével” – mondta el Klemettilä-McHale.

Nyilvánvaló tehát, hogy a hóhérnak érdekében állt minél tisztább munkát végeznie, ehhez pedig elengedhetetlen volt az emberi test viszonylag beható ismerete.

A közvélekedéssel szemben a bakók korántsem voltak tanulatlan egyének: a mesterséget űzők között szokatlanul magas volt az írástudók aránya társadalmi csoportjukhoz képest, és az emberi anatómiát illetően is rendelkeztek alapvető képzettséggel – magyarázta el Harrington.

Ez utóbbi tényező vezetett a hóhérszakma talán legkülönösebb ellentmondásához: sok bakó egyben orvosként is tevékenykedett. „Az olyan emberek is, akik semmi közösséget nem kívántak vállalni a hóhérral, az ő házához mentek, hogy gyógyítsa meg őket” – mondta Harrington.

Kiderül például Schmidt írásaiból is, hogy „sokkal, sokkal több páciense volt, akit meggyógyított, mint ember, akit kivégzett” – tette hozzá a történész. Schmidt ráadásul arról is írt naplójában, hogy az orvoslás lett volna a választott pályája, ha nem kényszerült volna bele a hóhérmesterségbe.

I. Károly angol király lefejezése 1649-ben – a korabeli ábrázoláson (vélhetően a kiemelkedően nagy nyilvánosság miatt) a hóhér maszkot visel (kép forrása: Wikimedia Commons)

Világos tehát, hogy a középkori és kora újkori hóhérok a legtöbb esetben jóval többek voltak holmi véreskezű, kegyetlen embereknél. A forrásokból kitűnik, hogy nagy részük belekényszerült egy olyan szerepbe, amelyet mások nem voltak hajlandók betölteni, egy olyan korban, amikor nagy szükség volt rájuk a törvényes rend fenntartásához.

„El kell felejteni a csuklyás, anonim és szadista hóhér képét” – mondta Harrington. „Saját magukra valószínűleg rendfenntartókként tekintettek.”

Schmidt történetéhez tartozik egy utolsó csavar is. Pályafutása során szokatlanul nagy tiszteletet vívott ki magának kiemelkedő professzionalizmusával, ennek köszönhetően pedig kinevezték a bajorországi Bamberg város hivatásos hóhérává.

Ez meglehetősen busás fizetést hozott számára, és igen kényelmes életet élhetett családjával egy nagyméretű házban. Mindazonáltal továbbra is pária volt mások szemében mestersége miatt, ezt a sorsot pedig nem kívánta gyermekeire is átörökíteni.

Visszavonulását követően, 70 évesen eltökélte, hogy visszaállítja családja becsületét. Sorozatosan kérvényezte a bajor hatóságoktól, hogy oldják fel fiait apjuk feladatainak átvétele alól, és végül sikerrel is járt. Fiainak nem kellett többé a vérpad mellé lépniük, és szabadon választhatták meg útjukat – ahogy arra apjuk is egész életében vágyott. Az empatikus, tanult hóhér története végül boldog végkifejletet nyert.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/83283/pics/15676953191109533_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?