9 történelmi uralkodó, aki mentális betegséggel küzdött

Az égő város felett daloló Nero császár (kép forrása: ThoughtCo)

Az ókortól az újkorig léteztek uralkodók, akik elsősorban nem politikai sikereiknek köszönhetik napjainkig tartó hírnevüket, hanem különc, mondhatni őrült szokásaiknak és gondolataiknak. Ehhez a körhöz sorolhatjuk az ókori Róma két császárát, Nerót és Caligulát, akikről köztudott, hogy mentális problémákkal küzdöttek. Egy-egy hírhedt uralkodót szinte minden dinasztia adott a történelemnek, kifejezetten változatos hóbortokkal tarkítva – míg néhányan szokatlanul kegyetlenek és agresszívak voltak, addig mások tévképzetektől és hobbijaikból kialakult mániáktól szenvedtek.

Nero (Kr. e. 54-68), az anyagyilkos

Nero Claudius császár halála után került hatalomra. Az utókor elmebetegként tartja számon, annak ellenére, hogy uralma kezdetén a birodalom lakossága még a stabilitás lehetőségét látta személyében. Negatív megítélése elsősorban kegyetlen személyiségének köszönhető, hiszen haragja saját családját sem kímélte.

Hogy biztosítsa egyeduralmát, meggyilkolta mostohatestvérét, Britannicust, a három feleségéből kettőt, – egyiküket halálra rugdosta –, valamint saját anyját is a túlvilágra segítette. A fennmaradt legbrutálisabb történetek hitelessége viszont kétséges, ugyanis a lakosság hamar ellenérzéssel kezdett viseltetni a császár iránt, ez alól pedig az esetek megörökítői, a történetírók sem képeztek kivételt.

Nero (kép forrása: kepzeletvagyvalosag.blog.hu)

Az ellenszenv a Római Birodalom mentalitására vezethető vissza, ahol a vezetők kiváló hadvezérek közül kerültek ki, sőt a politikai karrier alapkövét jelentette egy-egy katonai siker. Nero érdeklődési köre viszont nem a hadászatban öltött testet, elsősorban a kultúra és a művészet vonzották.

Ugyan tolerálták a vezetők ezen érdeklődését, amíg az nem kapott nagyobb nyilvánosságot, ám a császár saját irodalmi alkotásaival „gyötörte” a szenátust is, amely kénytelen volt órákig hallgatni előadását. A kialakult ellenszenv ihlette azt a történetet is, miszerint teljes átéléssel egyik lírai költeményét dalolta, miközben a lángoló Rómát szemlélte.

A szóbeszéd majdnem bizonyos, hogy hiteltelen, nagy valószínűséggel csupán összefüggésbe hozta a látványt Trója pusztulásával drámai hasonlatokon keresztül, így terjedhetett a feltételezés, hogy intézkedés helyett inkább csak dalolt.

VI. Károly (1380–1422), az üvegtestű francia király

Károly az angolokkal folytatott százéves háború alatt örökölte meg gyermekként a francia trónt, így egészen 20 éves koráig nem is rendelkezett valós királyi hatalommal, nagybátyjai kormányozták az országot nevében.

Egészen 1392-ig alkalmasnak tűnt a trónra, amíg elő nem tört első mentális zavara La Manse erdejében, ahol ennek következtében saját seregéből három embert megölt. Ettől az alkalomtól kezdve egyre gyakoribbá váltak rohamai, melyek bizarrabbnál bizarrabb helyzetet teremtettek.

VI. Károly (kép forrása: ancientpages.com)

Néhány alkalommal előfordult, hogy önmagából kivetkőzve rohangált a palota folyosóin, miközben fogalma nem volt sem saját nevéről, sem királyi mivoltáról, azt állítván magáról, hogy ő Szent György római kori katona és keresztény vértanú.

Egy másik tévképzete okán pedig testi épsége miatt rettegett, ugyanis meg volt győződve, hogy teste üvegből van, és bármikor összetörhet. Egy évvel később tévelyedett elméje még súlyosabb módon károsodott, amikor egy esküvőre látogatott el, ahol az ünnepi játék közepette egyszerre tűz ütött ki és látta, hogy néhány kísérője halálra ég.

A tragédia emléke elhatalmasodott Károlyon, így a rokonok az ország érdekében jobbnak látták, ha saját kezükbe veszik az irányítást.

II. Rudolf (1576–1612), a depressziós császár

Rudolf mentális gyengesége ellenére több uralkodói címet is viselt, így regnált német-római császárként, Ausztria főhercegeként, valamint cseh és magyar királyként is, ráadásul a reneszánsz művészetek igazi mecénásaként tartották számon saját korában.

Uralkodása során az egyik legkomolyabb kihívás számára a katolikusok és protestánsok közti vallásháború volt, mely a német terültek lakosságában meghasonlást okozott, ráadásul szembe kellett néznie a három részre szakadt Magyarország Habsburg-ellenes táborának lázongásaival és a folyamatos török betörésekkel is.

II. Rudolf (kép forrása: Wikimedia Commons)

Ugyan szóban kihirdette uralkodása kezdetén a vallásszabadságot, mégis szembefordult a protestánsokkal, ami arra sarkallta az érintett hercegeket, hogy szövetségbe tömörüljenek, létrehozva a Protestáns Uniót. Rudolf hajlamos volt az erős hangulatingadozásokra, a dühkitörésekre és a depressziós rohamokra.

A nehezebb időszakok alatt például prágai kastélyában intézkedés helyett inkább elzárkózott a külvilágtól. A dinasztia felismerte a veszélyt, melyet Rudolf mentális zavarai a birodalom egységére nézve hordoztak, így testvérét, Mátyást helyezték a trónra, ami Rudolf üldözési mániáját csak tovább táplálta.

I. Musztafa (1617–1618; 1622–1623), a paranoid szultán

Az Oszmán Birodalomban bevett gyakorlat volt, hogy a szultán legidősebb fia a trón várományosaként bebiztosította örökségét és kivégeztette összes fiútestvérét. Musztafa bátyja, Ahmed ugyan hozzálátott e hagyomány ápolásához, ám valamiért ragaszkodott öccséhez és életben hagyta.

I. Musztafa (kép forrása: Pinterest)

Valószínűleg nem kizárólag a testvéri érzelmek játszottak szerepet Ahmed döntésében, hanem már ekkor kirajzolódhatott Musztafa különcsége, melyből úgy ítélte meg, hogy alkalmatlan lehet a vezetésre, így tulajdonképpen ártalmatlan. 1617-ben a szultán elhunyt és más törvényes vagy elfogadott jelölt hiányában a paranoiától szenvedő Musztafa került az Oszmán Birodalom élére.

Környezete szerint örömét lelte abban, ha gyötörhette tisztjeit, lerugdosta turbánjaikat vagy épp szakállukat rángatta. A szultánok gyakran bántak kíméletlenül katonáikkal, ám nem kedvtelésből, hanem virtusuk erősítése céljából.

Musztafát viszont mulattatta a kötekedés és nem volt igazi tekintélye hadvezérként sem. A lehetőséget kihasználva unokaöccse, II. Oszmán letaszította a trónról és átvette helyét, bár nem sok sikerrel, mert a janicsárok egy összeesküvés keretében meggyilkolták, és újra az alkalmatlan Musztafát tették meg szultánná.

Az események nagymértékben zavarták meg elméjét és folyamatosan azt hangoztatta, hogy unokaöccse életben van és csak a pillanatra vár, hogy életére törjön, órákat töltött Oszmán keresésével. Környezete szemében is egyre kellemetlenebbé vált viselkedése miatt végül ismét megfosztották trónjától.

Krisztina (1644–54) svéd királynő és a férfiruhák

A királynő apja Gusztáv Adolf svéd király volt, aki győzelemre vitte a protestáns hercegi seregeket a katolikus Német-római Birodalommal szemben. Krisztina a trónra lépést követően elhatározta, hogy nem hajlandó férjhez menni.

Krisztina (kép forrása: nokert.hu)

A döntés hátterében szexuális beállítottsága játszotta a legfőbb szerepet, ezt ráadásul nem is igen titkolta: szeretett férfiruhákba öltözni, amit a közvélemény nem csupán hóbortnak vélt, hanem Isten elutasításának. A furcsa viselkedés mellett támogatta a művészeteket, mint a festést vagy az írást, uralkodása alatt Svédország a kontinens egyik szellemi központjává vált.

Politikai fordulata is meglepte a lakosságot, amikor az apja által követett irányról letért a katolicizmus előtérbe helyezésével. 1654-ben újabb meglepetés érte az országot, ekkor valamiféle idegösszeomlástól vezérelve Krisztina visszavonult a kormányzástól és Rómában telepedett le, ahová igazi amazon öltözékben érkezett meg.

A Vatikánban szívesen látott személy volt prominens protestáns királyi család tagjaként, így haláláig itt élt, és örök nyugalomra is itt helyezték.

I. Péter (1682–1725), saját fiának gyilkosa

Péter orosz cárként környezete szerint rendkívül dinamikus és energikus személy volt, ám ahogy a Romanov-dinasztiától megszokott, nagyon kemény és erős jellem is. Gyakran írták le kiszámíthatatlannak és hóbortosnak is, majd egyre kíméletlenebbé vált az idő múlásával.

I. Péter (kép forrása: tortenelmiportre.blog.hu)

Gyengédséget vagy érzelmeket senki iránt nem mutatott, elődeit is túlszárnyalta e tekintetben, széles körben ismert tulajdonsága volt az indokolatlan kegyetlenség. Különcségét az alattvalók már uralkodásának korai éveiben felfedezték, amikor külföldi utazásra indult, ami egy szokatlan és veszélyes vállalkozásnak számított a korszakban.

Egyik úti célja Anglia volt, ahol John Evelyn naplóírónál szállt meg, aki feljegyzéseivel tetemes mennyiségű információt hagyott örökül az utókorra. Az író házát a cár és kísérete teljesen lelakta, a képeket célpontnak használták lőgyakorlataikhoz, az emeleti szintet pedig hányással és vizelettel terítve hagyták hátra maguk után.

Külföldi útjainak hatására Péter bojárjait, azaz az orosz nemességet rábírta, hogy alakítsák át kinézetüket nyugati minta szerint. Felsorakoztatta őket, és saját maga nyírta le szakállukat, ellenszegülés esetén pedig tömeges kivégzésekkel példát statuált, ezeket szintén ő maga hajtotta végre.

Nem csupán a politikai kör öltözködését reformálta meg, de elrendelte Szentpétervár városának építését is, szintén nyugati stílusban, mit sem törődve azzal, hogy a terület jelentős részét mocsár övezi, mely a munkások ezreinek életét követelte.

Az észszerűségből fakadó ellenszegülést és kritikát sem bírta tolerálni még saját fiától sem, akit halálra is ítélt, viszont rövid időre a cárevics Bécsben menedékre lelt. Sajnos a biztonságos környezetből sikerült a cárnak fiát hazacsábítani, így Alekszej cárevics az orosz börtönben bántalmazás és kínzás következtében elhunyt.

I. Pál (1796–1801), az anyai elnyomás alatt

Pál édesanyja II. (Nagy) Katalin cárnő volt, a Romanov-ház nagy női alakja. Az anya szinte vezetésre született, alkalmassága megkérdőjelezhetetlen volt, és szerette volna, ha ez így is marad, ezért igyekezett bizonyítani fia alkalmatlanságát.

I. Pál (kép forrása: Wikimedia Commons)

Pál fizikai kiállása, gyenge testalkatú fiúként valóban nem a korszak vezetői ideálját mintázta, ám tanulás útján komoly műveltségre tett szert. Fiatalon az után vágyakozott, hogy Máltán a lovagrend nagymestere lehessen, a vágy beteljesülvén, a szigetet – már cárként – a megszálló Napóleon ellen fordította.

Anyja viszont gyermekkorában sikeresen nyomta el a cárevicset, feleségeit is kizárólag Katalin választotta ki. Ilyen ifjúkort követően nem meglepő, hogy cárként mindent elkövetett, hogy abszolút hatalmat tudhasson magáénak.

Megszállottan törekedett vezetői mivoltának sérthetetlenségére és kihangsúlyozására, nem csupán tiszteletet, de félelmet is keltett. Előfordult, hogy a kemény orosz tél idején kiküldött egy sereget Szibériába, majd mikor már úton voltak, a cár meggondolta magát és visszarendelte őket.

Bármikor megváltoztathatta döntéseit és akkor az alattvalóknak azonnal a rendelkezésére kellett állnia, és természetesen feltétlen lojalitást követelt meg tőlük, miközben például antimonarchistákat vagy nemzeti lázadókat nyugodt szívvel szabadon bocsátott. Később paranoid tünetei mutatkoztak, teljesen meg volt győződve arról, hogy ellenségei az udvarban életére törnek.

Tulajdonképpen nem tévedett, ugyanis 1801-ben fia, Sándor tudtával összeesküvő nemesek taposva és fojtogatva meggyilkolták hálótermében.

IV. György (régens 1811–20; király 1820–30), a képzelt angol hős

György eltér az eddigi kegyetlen uralkodóktól: nem agresszív viselkedésével tűnik ki a királyok közül, hanem vezetőhöz a korszak szemében méltatlan viselkedése által.

Már fiatalon elutasította a merev udvari erkölcsöt és bele vetette magát a szerencsejátékokba, az ivászatba és a parázna életvitel sűrűjébe, ráadásul egy tévképzet is eluralkodott rajta. Természete a család, főleg felesége, Braunschweig-Wolfenbütteli Karolina számára igazi átok volt.

IV. György (kép forrása: Wikimedia Commons)

Szerelem helyett már gyűlölet volt első látásra, ez nem csoda, hiszen a nő nem szimpatizált az iszákos és meglehetősen telt testalkatú férfival, György pedig nem tűrte, ha korlátozták.

A nászéjszaka ugyan lányuk, Sarolta fogantatásával eredményes volt, ám ettől a naptól fogva a pár külön élt. Karolinát férje iránti ellenszenve nem gátolta abban, hogy igényt tartson ő is a koronázásra, melyet György igyekezett meghiúsítani. III. György halála után a régensherceg házasságtöréssel vádolta meg a nőt, hogy elválhasson, ám a vád nem állt meg.

A koronázás napján Karolina a westminsteri apátsághoz érkezett, ahol kiderült, hogy nincs jogosultsága belépni, így kénytelen volt lemondani arról, hogy fejére kerüljön a korona.

György megszállottan követte a napóleoni háborúk történéseit és képes volt a Waterloonál lezajlott győzelem minden egyes részletét megtanulni. Olyan mértékben élte bele magát az eseményekbe, hogy a végén meg volt győződve arról, hogy ő maga is részt vett az ütközetben.

Ezt követően a társasági esteken igen kínosan teltek vacsorák, amikor a király nem létező emlékeit mesélte az összecsapásról. Ennél már csak az volt kellemetlenebb, hogy a történeteket Wellington hercegének is előadta, aki valójában győzelemre vitte a sereget Napóleonnal szemben.

II. („Őrült”) Lajos (1864–1886) bajor király, a mániákus építész

A bajor király nem mutatott érdeklődést sem a politika, sem a hadsereg iránt, ami már önmagában kétségbe vonta uralkodói alkalmasságát. Érdeklődése elsősorban a művészetekre, leginkább a zenére irányult, különös tekintettel Wagner munkáira.

Ha az említett hiányosságok nem lettek volna elég meggyőzőek, a biztonság kedvéért trónra lépését megelőzően a saját anyja arra is felhívta a figyelmet, hogy fiát mentális gyengeség akadályozza abban, hogy megfelelően kormányozza Bajorországot.

II. Lajos (kép forrása: meszarosmarton.wordpress.com)

Wagner iránti rajongása mellett az építészet is magával ragadta a királyt egy franciaországi útja során, amikor látta, hogy a franciák renoválják középkori épületeiket. Ekkor úgy vélte, hogy Bajorország számára is szükséges egy felújítás, vagy épületek hiányában építkezés, ennek a hóbortnak köszönheti az utókor például a Neuschwanstein kastélyt.

1866 és 1870 visszarázta Lajost a realitásba, amikor a rövid porosz-osztrák, majd a porosz-francia háború is kitört, melyek mindegyike komoly változást jósolt a bajor területnek. 1871. január 18-án ez a változás be is következett: megszűnt Bajorország önállósága az egységes Németország megszületésével.

Hanyag politikája mellett magánélete is nehézségekkel terhelte környezetét, például a már kész esküvői tervezet lefújásával, mely szinte bizonyos, hogy titkolt homoszexualitására vezethető vissza. A kincstárat pedig igen gyorsan apasztani kezdte, amikor minden pénzt kastélyaira szórt el. A miniszterek nem láttak más lehetőséget, mint orvos által beszámíthatatlannak nyilváníttatni Lajost. Nem sikerül azonnal megvalósítani a tervet, ugyanis az uralkodó a bajor rendőrséggel lefogatta az összeesküvőket. A második kísérlet már sikerrel zárult, Lajost eltávolították pozíciójából, és nem sokkal később furcsa körülmények közt elhunyt.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/75723/pics/15626903879437485_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?