Amikor egy méhraj döntött el egy brit-német ütközetet Afrikában

Harcoló német gyarmati csapatok Kelet-Afrikában (kép forrása: War History Online)

Az első világháború 1914-es kitörésekor nem csupán Európa változott hadszíntérré: a főbb hadviselő felek tengerentúli gyarmatokkal is rendelkeztek, és a szinte teljesen különféle országok gyarmataira felosztott Afrikában meglátták a lehetőséget arra, hogy egymástól vegyenek el további területeket. Az erre irányuló hadműveletek már a háború első hónapjaiban megindultak, azonban a harctéri körülmények sokszor további nehézségeket róttak a katonák vállára.

Gyarmati háború, gyarmati csapatok

Németország három gyarmattal rendelkezett a fekete kontinensen: ezek Német Nyugat-Afrika (a mai Kamerun, Togo, Guinea, Nigéria, Csád, Gabon, a Kongói Köztársaság, Ghána és a Közép-Afrikai Köztársaság részleges vagy egész területein), Német Délnyugat-Afrika (amely megfelel a mai Namíbia területének), és Német Kelet-Afrika (a mai Burundi, Kenya, Mozambik, Ruanda és Tanzánia részleges vagy egész területein) voltak. 1914 novemberében Nagy-Britannia előkészült Német Kelet-Afrika lerohanására, amihez főként saját – indiai – gyarmati csapatait tervezte alkalmazni.

A terv szerint a magas fennsíkon fekvő Tanga városát támadták meg először, az Indiai-óceán felőli partraszálló hadművelet keretében. A város mindössze 80 kilométerre helyezkedett el Brit Kelet-Afrika (a mai Kenya) határától, és fontos csomópontnak számított: itt ért ki a tengerhez az Usambara vasút, amely egészen a Kilimandzsáró hegy lábánál lévő Neu Moshi (ma Moshi) városától indult. Habár a britek eredetileg ágyúzni tervezték a várost a tengerről, e tervet végül elvetették, és a partraszállás mellett döntöttek.

Tangát ábrázoló képeslap, 1914. (kép forrása: War History Online)

A hadművelet már a kezdetekkor félresiklott. A brit HMS Fox cirkáló 1914. november 2-án a város közelébe érkezett, kapitánya, Francis Caulfeild pedig partra szállt, és egy órát adott a várost védő német gyarmati csapatoknak (az úgynevezett „Schutztruppen”), hogy megadják magukat, és leeresszék a német birodalmi zászlót. Távozása előtt feltette a kérdést, hogy vannak-e tengeri aknák a kikötőben. A védők igennel válaszoltak, valójában azonban nem voltak aknák. Ezzel máris sikerült némi időt nyerniük, ami visszatérő motívumává vált a Tangáért folyó harcnak.

Caulfeild kapitány egészen másnapig kerestette az aknákat a vízben. A szárazföldi egységek parancsnoka, Arthur Edward Aitken vezérezredes közben két helyen, a kikötőben és egy öt kilométerre lévő, ismerten aknamentes szakaszon elkezdte partra tenni csapatait, amelyek november 3-án estére kerültek mind a szárazföldre. Eddigre a németek fel tudtak készülni a védekezésre, és Paul Emil von Lettow-Vorbeck alezredes is a városba ért, hogy megszervezze a védelmet. Sokat azonban nem tehetett, mivel mindössze 250, többségében bennszülött katona állt rendelkezésére a városban, míg a britek 8000-en voltak.

Paul Emil von Lettow-Vorbeck alezredes

A brit csapatok az úgynevezett „B” expedíciós erőt jelentették, amely többségében brit parancsnokság alatt álló indiai csapatokból állt. 1914 novemberére Nagy-Britannia birodalma minden területéről már Európába irányította a legértékesebb csapatait, így a „B” expedíciós erő többnyire tapasztalatlan és hiányos kiképzést kapott katonákból állt. A kivételt ez alól a gurkha csapatok és a 2. észak-lancashire-i ezred jelentették.

Emberek és rovarok rajzása

Aitken november 4-én indított támadást két csoportban, azonban a város felé tartó brit csapatokat a több helyen jól kialakított rejtekhelyekről támadó német és aszkari (helybéli) védők hamar megtörték az előrenyomulást. A déli irányból közelítő kontingens elkeseredett dzsungelharcba keveredett, míg az észak felől érkezők utcai harcra kényszerültek. A városba egyedül a gurkhák és az észak-lancashire-i ezred jutott be – elfoglalták a vámházat, valamint a Hotel Deutscher Kaisert, és felhúzták a brit zászlót.

A rosszul felszerelt indiai egységek többsége eddigre megfutamodott, nem kis részben egy hatalmas, a fegyverropogás által feldühített méhraj támadása miatt (a méhek a németekre is rátámadtak, azonban többségük a briteket észlelte). A térségben honos kelet-afrikai méhek (Apis mellifera scutellata) sokkal agresszívebbek európai rokonaiknál, és a kaptárra fenyegetést jelentő élőlényeket akár több mint egy kilométeren át is hajlandók üldözni, ráadásul az észlelt fenyegetések elhárítására gyakran az európai méhekhez képest három-négyszeres számban rajzanak. Tömeges támadásuk nem ritkán halálos kimenetelű, és bizonyára okoztak haláleseteket a csatában is.

A csatáról készült festmény (kép forrása: todayinhistory.blog)

A további indiai egységek nem játszottak jelentős szerepet az ütközetben, miután az előttük lévő egységek visszavonulása saját harci kedvüket is megtörte. Eközben további német aszkari erősítések érkeztek vonattal, amelyeket Lettow-Vorbeck azonnal harcba parancsolt a britek bekerítésére. Az ellenség moráljának végleges megtörésére szuronyrohamot alkalmaztak, és a brit csapatok csak a gyors, rendezetlen visszavonulással kerülték el a bekerítést.

A német csapatok mindazonáltal továbbra is csupán mintegy 1000 főt tettek ki, így parancsnokaik óvatosak voltak. Több félreértett kürtjelzés és parancs következtében ráadásul az aszkari egységek egy része a brit visszavonulást követően nem Tangába, hanem egy több kilométerre lévő táborhelyre vonult vissza, ami egész éjszakára sebezhetővé tette a várost.

A brit expedíciós erő indiai katonáinak holttestei Tangánál (kép forrása: The Great War Blog

Erről azonban Aitken nem tudott, az eredmény alapján jócskán túlbecsülte a német erők számát, és dühében a csapatok teljes kivonását rendelte el. A korábbi megfutamodás és az éjszaka folytatott evakuálás során a britek szinte minden felszerelésüket hátrahagyták – Lettow-Vorbeck három aszkari századot tudott felfegyverezni a britek modern Lee-Enfield puskáival, ráadásul 16 géppuskát és 600 000 egységnyi lőszert is zsákmányolt, valamint értékes tábori telefonrendszereket és egy évre elegendő ruházatot.

Lettow-Vorbeck már a brit invázió előtt gerilla-hadviselésre készült a gyarmaton, itteni sikere pedig csak az első volt a háború során – az 1918-as fegyverszünet után is kitartott embereivel annak ellenére, hogy szinte semmiféle segítséget nem kapott Berlintől. Miután a német gyarmat hivatalosan is az antant kezére került, Németországba visszatérve hősként ünnepelték. A britek a háború általuk kiadott hivatalos történetében „a brit hadtörténet egyik legfigyelemreméltóbb kudarcának” nevezték az esetet. A veszteségek száma a német oldalon 16 német és 55 aszkari halott, valamint 76 sebesült volt, míg a britek 1190 halottal és 2450 sebesülttel számolhattak.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/72422/pics/15568970612941813_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?