A 19. századi ír-kanadai háborúk története

O'Neill és csapatai rohama Ridgeway-nél (kép forrása: canadianencyclopedia.ca)

1866 tavaszán egy csoport ír–amerikai – akik az előző évben véget ért polgárháború mindkét oldalán harcoltak – egyesült a hadtörténelem egyik legfantazmagórikusabb vállalkozásában: le akarták rohanni a brit gyarmat Kanadát, és területét elfoglalva „túszul ejteni” Írország függetlenségéért cserébe. Bármennyire földtől elrugaszkodottnak is hangzik, a hadművelet valóban meg is indult, nem csak egyszer, de ötször 1866 és 1871 között, ezeket összefoglaló néven a Fenian-portyáknak nevezi a történetírás.

Feszültség és álmok

Habár az Egyesült Államok és északi szomszédja napjainkban a világ leghosszabb békés nemzetközi határszakaszán osztozik, nem volt mindig ilyen rózsás a helyzet. A független Amerika létének első évszázadában meglehetősen feszült volt a viszony: időről időre fegyveres összecsapások bontakoztak ki a határvonal mentén, amelynek nagy része a különféle csempészek és hamisítók által rendszerint igénybe vett senki földje volt.

A Kanada ellen érzett amerikai düh fellángolt a polgárháború alatt, amikor az északi szomszéd menedéket jelentett a sorozást elkerülőknek, a szökött hadifoglyoknak és a Konföderáció ügynökeinek, akik innen terveztek titkos műveleteket végrehajtani az Unió ellen – például határvárosok megtámadásával, de tervezgették New York felégetését és Lincoln elnök megölését is.

A Fenian Testvériség ír–amerikai tagjai számára, akik 700 év angol gyarmatosításnak akartak véget vetni Írországban, Kanada természetes célpont volt, mint az Egyesült Államokhoz legközelebb fekvő brit föld. Számos taghoz hasonlóan John O'Neill sohasem tudta megbocsátani a briteknek azt a szenvedést, amelyet fiatal korában látott hazájában az 1845-1849-es nagy éhínség alatt. Azok után, hogy a „smaragdsziget” lakóinak kultúráját hét évszázada próbálták megsemmisíteni a szomszédos szigetről érkezők, az írek közül sokan egyszerűen egy újabb kiirtásukra tett kísérletet láttak abban, hogy a brit hatóságok szinte semmit sem tettek az éhínség kezelésére.

Az északi hadsereg Ír Dandárjának katonái Virginiában, 1862 (kép forrása: iankenneally.com)

A nagy éhínség során sok ír fiatal radikalizálódott, és nagyapja 17. századi lázadó ősökről szóló történeteitől fűtve a kamasz O'Neill is az Egyesült Államokba menekült több ezer társával együtt. Amikor kitört a polgárháború, az Unió hadseregéhez csatlakozott, súlyosan megsérült Knoxville ostrománál, és egy lovat is kilőttek alóla az úgynevezett „félszigeti hadjárat” során (amikor 1862 nyarán az északi csapatok a York és James folyók által alkotott félszigeten próbálták meg megközelíteni Richmondot).

E konfliktus azonban mindössze kiképzésként szolgált az „igazi” háborúhoz, amelyet O'Neill és sokan mások meg akartak vívni: egy forradalomhoz, amely elsöpri a brit uralmat Írországban. Annak egyszerű logikája, hogy Anglia helyett Kanadában lenne legkézenfekvőbb a britekre támadni, a Fenian Testvériségbe vonzotta O'Neillt. „Kanada Nagy-Britannia tartománya, az angol zászló lobog felette, és angol katonák védik” – írta. „Ahol az angol zászló és angol katonák találhatók, ott az íreknek joguk van támadni.

A Fehér Ház sem ellenezte a tervet

Az ír-amerikaiak Kanada megtámadását célzó terve korántsem valamiféle whisky táplálta álmodozásból származott: a tervet hónapokon keresztül készítették elő a polgárháború veterán tisztjei, köztük a félkarú Thomas William Sweeny tábornok. Habár csapást mérni egy olyan országra, amellyel az Egyesült Államok békés viszonyt ápolt, a semlegességi törvényekbe ütközött, a tervet hallgatólagosan jóváhagyta a Fehér Ház is.

Andrew Johnson, az Egyesült Államok 17. elnöke (kép forrása: usnews.com)

Andrew Johnson elnök lelkesedett az ötlet iránt, hogy a Fenian Testvériség rángassa a brit oroszlán farkát. Nyomást igyekezett gyakorolni a britekre, hogy fizessenek jóvátételt a Konföderáció nagy hadihajói, mint például a CSS Alabama által okozott károkért – ezek a hajók ugyanis brit hajógyárakban készültek. Emellett az Egyesült Államokban sokan reménykedtek ekkoriban még abban, hogy Kanada lesz a következő terület, amelyet az ország bekebelez expanziós politikája keretében.

Az amerikai állam használt hadi fegyvereket adott el az ír szervezetnek, Johnson elnök pedig személyesen is találkozott vezetőikkel, amivel nyilvánvalóvá tette támogatását. Az írek szabad kezet kaptak saját emigráns államuk létrehozására, saját elnökkel, alkotmánnyal, pénznemmel és fővárossal – New York városán belül.

Korai győzelmek

1866-ban O'Neillt is a „frontra” szólították. Feleségét, két hónapos fiukat és 50 000 dollár értékű vállalkozását is hátrahagyta Nashville-ben, hogy Kanadára támadjon. Amikor az invázió levezénylésére kijelölt parancsnokok nem jelentek meg a határhoz közel fekvő New York állambeli Buffalóban, O'Neill lett a 800 fős alakulat parancsnoka, amely az Ír Köztársasági Hadseregnek nevezte magát.

1866. június 1-jén a hajnali órákban O'Neill és a többiek régóta dédelgetett álma beteljesült: átkeltek a Niagara folyón, és brit földre léptek. „Életem vezérlő szenvedélye az Isten felé való kötelességem mellett az, hogy a vezetője legyek egy ír hadseregnek, amely Anglia ellen harcol Írország jogaiért” – jelentette ki. „Ezért élek, és ezért, ha kell, hajlandó vagyok meghalni.”

Egy kanadai milíciaegység, a Carleton Blazers tagjai 1865-ben, egy évvel a Fenian Testvériség támadása előtt. A képen látható férfiak nagy része vélhetően részt vett a harcban 1866-ban. (kép forrása: bytown.net)

O'Neill tehetséges hadvezérnek bizonyult, amikor egy vegyes brit-kanadai erővel találta szemben magát a Ridgeway nevű falunál, a Niagara-vízeséstől 30 kilométerre délre. Habár túlerővel álltak szemben, a tapasztalt polgárháborús veteránok megfutamították a védőket, akik között egyszerű tanyasi fiúk és a Torontói Egyetem hallgatói is voltak, akik életükben nem sütöttek el lőfegyvert. O'Neill e sikert egy további győzelemmel toldotta meg, amelyet gerillaharccal ért el Fort Erie városának utcáin. Ezek voltak az első ír katonai sikerek a Brit Birodalommal szemben 1745 óta.

A kudarcból is lehet győzelem

A támadás az újságok címoldalára került szerte az Egyesült Államokban, és az ír-amerikaiak özönleni kezdtek Buffalóba, hogy harcolhassanak. Az amerikai állam azonban nem biztosított további utánpótlást a Fenian Testvériségnek, amit az írek árulásnak tartottak. O'Neill időközben kénytelen volt visszavonulni, így egy kézfogással elengedte az addig ejtett brit és kanadai hadifoglyokat, és közölte velük, hogy újra szabad emberek, azonban hamarosan visszatérnek az írek Kanadába.

Be is tartotta szavát. Miután az egész Fenian Testvériség vezetését átvette, további támadásokat indított Kanada ellen 1870-ben és 1871-ben. Ezek egytől egyig teljes kudarcot vallottak, az egyik esetben még komikusan is: O'Neill és emberei elfoglaltak két épületet, melyekről azt hitték, Kanadában találhatók, miközben valójában még amerikai területen voltak.

A Ridgeway-nél elesett kanadaiak emlékműve napjainkban, a Torontói Egyetem campusán (kép forrása: Wikimedia Commons)

O'Neill és a Fenian Testvériség (amely nevét az ír legendák fianna harcosairól kapta) ugyan nem nyerték el a függetlenséget Írország számára, ennek ellenére tartós, sokoldalú örökséget hagytak maguk után. Először is tényezővé tették az Egyesült Államokat az angol–ír kapcsolatokban – ez olyan szerep, amely napjainkig fennáll Észak-Írország kérdésében. Másodszor bemutatták, hogy Amerika képes ellátni az ír köztársaságpártiakat egy biztos bázissal, ahová nem ér el a brit állam keze, és ahonnan pénzt gyűjthetnek, fegyvereket szállíthatnak, és katonai műveleteket indíthatnak. E transzatlanti forradalmi szervezkedés létfontosságúnak bizonyult 50 évvel később, amikor Írország végül elnyerte függetlenségét.

A „transzatlanti forradalmi rendszer” a későbbiekben is működésbe lépett: az amerikai AR–18 gépkarabély (a képen egy női IRA-fegyveres kezében 1970-ben) a 20. század észak-írországi harcainak szimbólumává vált (kép forrása: rarehistoricalphotos.com)

Mindemellett a Fenian Testvériség tevékenységével elérte egy ország függetlenségét – azonban nem azét, amelyiké a célja volt. Kanadát rádöbbentették a támadások arra, hogy Nagy-Britannia mennyire képtelen megvédeni déli határát, és 1867-ben el is nyerte az önkormányzat jogát, amely a 20. században a függetlenség felé indította el.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/71313/pics/15549770825907668_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?