Három katona emlékei az első világháború végéről

Balról jobbra: Harold J. Higginbottom őrmester, Amos A. Fries dandártábornok, és Thomas Jabine alhadnagy (kép forrása: Smithsonian Magazine)

1918. november 11-én délelőtt 11 órakor véget ért az első világháború. Németország aláírta a fegyverszüneti egyezményt, és a nyugati front lövészárkaiban elhallgatott a lövegek tüze és a géppuskák kelepelése. Erről a napról számos katona írta meg emlékeit mindkét oldalon, az alábbiakban egy igen különleges forrásból származó emlékek olvashatók: az Egyesült Államok hadseregének Vegyi Hadviselés Szolgálata – a mai Vegyi Hadtest (Chemical Corps) elődje – három katonája, Harold J. Higginbottom őrmester, Thomas Jabine alhadnagy, és az egység parancsnoka, Amos A. Fries dandártábornok aznapi tapasztalataiból. A három férfi ugyanabban az egységben szolgált, azonban igen különböző módon élte meg a háború végét.

Aknatűz az erdőben

Erősen fogyatkozott már a napfény, amikor november 8-án Harold „Higgie” Higginbottom szakaszával az Argonne erdőibe vetette magát. A zsengébb ágak arcukba csaptak, ahogy a szürkületben küzdötték keresztül magukat az aljnövényzeten. Málháik nehezek voltak, és még az eső is eleredt. Nem volt ösvény, nem volt út, csupán egy iránytű segítségével tartották az irányt a sötétben. Eddigre már eljutottak a frontra a fegyverszünetről szóló, suttogva továbbadott híresztelések. „Volt ma egy mendemonda, hogy kimondták a békét” – írta naplójában kétkedve Higginbottom.

Ha volt is bármi igazság a híresztelésben, ő még nem látta ennek jelét. Nekik, a B századnak továbbra is volt teendőjük: Következő támadásuk helyét mintegy 25 kilométerre északra jelölték ki, a Maas folyó partjának egy takarás nélküli szakaszán, szemben a folyó túloldalára visszahúzódott német csapatokkal. Az út egy részét teherautókon tették meg, azonban az úttest további részein még tüzérségi lövedékek hullottak, így a katonáknak le kellett szállniuk, és gyalog folytatni az erdőn keresztül útjukat.

Csermelyeken és patakokon gázoltak át és dombokon kúsztak le, végig szitkozódva. A katonák közül néhányan állandóan kérdezgették az új hadnagytól, hová mennek. Egyikőjük kétszer is elesett úgy, hogy nem tudott önállóan felkelni, és a többieknek kellett talpra állítani. Találtak egy utat, azonban a sár térdig ért. Úgy tűnt, mintha az íves pályán fellőtt német jelzőfények éppen felettük lennének, és habár a katonák tudták, hogy a két sereget a Maas folyó választja el egymástól, egyre inkább azon tűnődtek, valami véletlen folytán nem tévedtek-e mégis ellenséges területre. „Higgie” bakancsa és zoknija teljesen átázott. Amikor végre megálltak éjszakára, az aljnövényzet olyan sűrű volt, hogy lehetetlen volt letáborozni, így a férfi amennyire tudta, bebugyolálta magát sátrába, és elfeküdt a domboldalban.

Amerikai katonák az első világháborúban (kép forrása: history.com)

Másnap reggel egy nagy tócsa vízben ébredt. Szitkozódva felugrott. Mindenhol sár volt, nappal azonban legalább látták állásaikat, és hogy merre kell menniük. Higginbottom aknagránátokat cipelt fel az előretolt álláshoz, visszatért egy kávéra, majd felvitt egy újabb adaggal, a sárban csúszkálva. A szakasz más tagjai is csatlakoztak hozzá, amikor magukat az aknavetőket kellett felvinni. Elkezdte jobban érezni magát – a séta felébresztette, és ráadásul talált is egy jó táborhelyet magának aznap estére, a németek által kivágott fák között. Mindenki fázott, el volt ázva, és csurom sár volt, de Higgie legalább talált egy száraz részt. Amikor lefeküdt aludni, annyira hideg volt, hogy egy bajtársával kellett töltenie az éjszakát – egymást átölelve aludtak.

November 10-ének reggele olyan fagyos volt, hogy a katonák közül sokan meggyújtott papírdarabokat dugtak jeges bakancsaikba, hogy kiolvasszák azokat. Higgie forró kávét készített, és kiterítette pokrócait száradni. A 177. dandár aznap éjjel készült átkelni a Maason, és Higgie századának feladata volt füstgránátjaikkal elterelni az ellenséges tüzet az előrenyomuló gyalogságról.

Az 1.gázos ezrednek, azaz a „pokol tüze ezrednek” máshol is voltak ezen a napon műveletei. Délután négykor az A század foszgénnel lőtt egy géppuskaállást, menekülésre kényszerítve a németeket. Este a D század Higgie-éktől tíz kilométerre északra termitgránátokat lőtt német géppuskaállások fölé, és füsttakarót hozott létre, amely alatt átkelhetett a 4. gyaloghadosztály is a Maason. Az őrmester betakarózott aludni egyet saját éjszakai „műsoruk” előtt, ez azonban végül elmaradt – a gyalogság átkelt a folyón füstfüggöny nélkül, Higgie pedig nem is lehetett volna boldogabb. Visszatakarózott, és aludt tovább.

Mélyen aludt, amikor november 11-én reggel négy órakor egy Charles Stemmerman nevű közlegény felrázta álmából. Ismét záporoztak a tüzérségi lövedékek, és a közlegény azt akarta, Higgie húzódjon vele fedezékbe az erdő mélyén – hadnagyuk és egy másik őrmester már így tett. Higginbottom azonban legyintett a figyelmeztetésre: majd ha közelebb kezdenek el hullani a lövedékek, arrébb megy – mondta a közlegénynek. Ezután átfordult és visszaaludt.

Amerikai katonák állásaikban (kép forrása: navytimes.com)

Reggel nyolc körül ébredt fel újra. A hajnali zárótűz már rég véget ért, a reggeli fényben pedig olyan vastag köd lepte be az erdőt, hogy három méternél nem látott messzebb maga körül. Felkelt, hogy reggelit készítsen, és felkészüljön a reggeli „műsorra” – termitet készültek kilőni aknavetőikből.

Ekkor azonban előtűnt a ködből a hadnagy, és olyan jó hírt hozott, amilyet Higgie már rég nem hallott: minden fegyver elhallgat 11 órakor – a németek elfogadták a fegyverszüneti feltételeket, a háborúnak vége. Az őrmester először hitetlenkedve azt gondolta, a hadnagy viccel. Túl jónak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen, ezért összeszedte málháját, és beljebb húzódott az erdőbe a biztonság kedvéért. A szakasszal annyi mindenen keresztülmentek már, és annyi mindent láttak már, amit korábban lehetetlennek gondoltak volna, hogy Higgie nem akart most kockáztatni.

A mustárgáz utóhatásai

Higgie-től délkeletre Tom Jabine alhadnagy régi százada, a C éppen termites támadásra készült egy német zászlóalj ellen Remoiville-nél. A kezdés időpontjának 10:30 volt kijelölve. Negyed órával előtte az amerikai katonák mozgást észleltek az ellenséges állások közt. A század éberen figyelte, ahogy 100 német katona egyszerre állt fel, tiszta célpontot nyújtva. Ahogy azonban felálltak, zsebre is tették kezüket – a megadás jele volt. Egy tiszt mászott ki a német lövészárokból, az amerikaiak pedig figyelték, ahogy átsétál a senki földjén. A német tiszt elmondta, a fegyverszünetet aláírták, és azt kérte, fújják le a támadást. Az amerikaiak csapdát sejtettek, így ugyan felfüggesztették a támadást, de állásaikban maradtak. Percekkel később megérkezett a hír a 11. gyaloghadosztálytól – igaz volt: a fegyverszünet aláírásra került, a háborúnak pedig vége volt.

Gázálarcot viselő amerikai katonák az első világháborúban (kép forrása: Pinterest)

Magát Jabine-t több száz kilométerre innen érte el a sípok és templomi harangok zaja, miközben egy kórházi ágyon feküdt a Nantes városában lévő bázison. Néhány nappal korábban hozták ide. Még októberben történt, hogy föld alá ásott állásuk bejárata előtt robbant fel egy mustárgázos tüzérségi lövedék, ezt követően pedig Langres-ban feküdt egy hasonló ágyon – bedagadt szemeit nem tudta kinyitni, torka és tüdeje égtek. Idővel levették szeméről a kötést, és újra látott. Olvasni még nem tudott, de még ha képes is lett volna rá, az otthonról érkező levelek akkor sem jutottak el a tábori kórházba. A hadsereg sérülése tényéről sem küldött még haza hivatalos értesítést, azonban mivel levelei egyszer csak abbamaradtak, a családja Yonkersben vélhetően már a legrosszabbtól tartott.

November elején aztán áthelyezték a nantes-i főhadiszállásra. Egyetlen levelet sem tudott kézhez venni sérülése óta. Járni már tudott, de szemei még fájtak, és nehéz volt írni. Több mint három héttel elgázosítása után végre kezébe tudott venni egy tollat, és írt egy rövid levelet édesanyjának. „Kaptam egy kisebb adagot Fritz gázából, ami kórházba juttatott. Az argonne-i erdei csatában történt, Verdun közelében. Hát, azóta a kórházban vagyok, és minden nap egy kicsit jobban vagyok.” – írta.

Amikor meghallotta a város templomtornyaiból áradó harangszót, ismét tollért és papírért nyúlt, hogy édesanyjának írjon. „Megjött a jó hír, hogy a fegyverszünetet aláírták, és a harc véget ért. Mind reménykedünk, hogy ez a háború végét jelenti, és gondolom így is van. Nehéz elhinni, hogy igaz, de a magam részéről hálás vagyok, hogy így van. Amikor átjöttünk, egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen hamar megérem ezt a napot, ha egyáltalán megérem” – írta. Remélte, ezután visszatérhet régi századához, és elindulhatnak haza. „Ez túl jónak tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, de remélem, nem tart már soká.”

A tábornok és az iskoláslány

Amos Fries dandártábornok a főparancsnoki hadiszálláson volt Chaumont-ban, amikor megkapta a hírt. Még a nap folyamán beautózott Párizsba Cadillac-jével. Néhány nappal azelőtt még tüzérségi lövedékek hullottak, most pedig ünneplésben tört ki az egész város. Négy év vérontás után az eufória ragadta el az utcákat. Miközben Fries várakozott a volán mögött, egy fiatal, kék köpenyt és csuklyát viselő iskoláslány felugrott a jármű fellépőjére. Fejét bedugta a nyitott ablakon, és örömködve kiáltotta Friesnek: „La guerre est fini!” – A háborúnak vége! –, majd továbbrohant. A nap összes látványa közül Fries ezt idézte fel másnap az otthoniaknak írt levelében. „Valahogy az a látvány és azok az édes gyermeki szavak bármilyen beszédnél jobban összefoglalják, hogyan érzi magát Franciaország tegnap 11 óra óta.”

Chaumont 13. századi temploma egy amerikai katona által hazaküldött képeslapon (kép forrása: ebay.com)

Miközben ünnepelt a város, Friest egy súlyos fejfájás korán ágyba kényszerítette. A mulatás folytatódott másnap – Fries golfozással ünnepelt, majd este egy vacsorával. „Háborús dolgunknak vége, az újjáépítés és a békebeli munka óriásként sejlik fel előttünk. Mikor jutok haza? A 'Mikor jutunk haza?' kérdést százezrek száján hallani.” – írta.

Mint az árapály fordulása, az amerikai hadsereg mozgása az Argonne erdejében megállt és az ellenkező irányba folrdult. Az 1. gázos ezred emberei is dél felé kezdték el a visszavonulást. Csupán órákkal korábban a föld, amelyen ekkor Higginbottom gyalogolt, még céllövölde volt a tűzviharban, most pedig a csend borította el a szétlőtt vidéket. Higgie számára nyugtalanító volt több hónapnyi eget rengető robbanás után. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a végéhez ért. A század felpakolta málháit egy teherautóra, és elindult gyalog Nouart felé, körülbelül 23 kilométerre délre. Délután fél hat körül értek a faluba. Higgie evés után nem sokkal lefeküdt. Megbetegedett a több napnyi stressz és kimerítő munka után, de aludni nem tudott. Ahogy feküdt a sötétben a nyomasztó csend közepette, rájött, hiányzott a fegyverek zaja.

Ünneplő franciák amerikai és francia zászlókkal Vincennes-ben (kép forrása: Imperial War Museums)

Reggel ugyanerre a különös csendre ébredt. Reggeli után összetekert málháját feldobta egy teherautóra, és megkezdte a 30 kilométeres gyalogutat Montfauconba. Minden annyira másnak tűnt így, ahogy a korábbi útvonalon visszafelé haladt. Minden mintha megállt volna, senki sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Sötétedés után érkeztek meg Montfauconba. A hold fényes volt, a levegő pedig igen hideg, és erős szél fújt. A katonák a dombtetőn állították fel alacsony sátraikat, ahol a falu romjai a völgyre néztek. Egy hónappal korábban német repülők ejtettek bombákat a századra, ahogy a Montfaucontól nyugatra lévő alacsonyabb fekvésű területen táboroztak. Ők szétszaladtak, táborukat pedig bevilágította a bombák tüze. A fronton már hónapok óta tilos volt tüzet gyújtani a szabadban, hogy a katonák láthatatlanok maradhassanak a sötétben. Most, ahogy Higgie a holdfényes dombtetőn ült, több száz tábortűz izzott alant a völgyben.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/70739/pics/15536952522885259_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?