Az ablakoktól a gyufákig mindent adóztattak már a brit történelem során

Wat Tyler meggyilkolása (kép forrása: wattylercountrypark.org.uk)

Az emberiség történelme folyamán a hatalom birtokosai a legkülönfélébb tárgyakra, élőlényekre és tevékenységekre vetettek ki adót. Ezeket a lakosság a legtöbbször elfogadta, azonban előfordultak olyan népszerűtlen intézkedések is, amelyek ellenállást váltottak ki. Az alábbiakban olvasható tíz olyan adónem, amelyek Nagy-Britannia történelme során kimondottan heves reakciót váltottak ki az érintettekből.

Az első fejadó (14. század)

A különleges helyzetekben befizetendő rendkívüli adó, amely vagyoni helyzettől függetlenül minden közrendű személytől ugyanakkora összeget követelt, általános elégedetlenséget váltott ki 1377-es bevezetésekor, miközben a korona célja az volt, hogy stabilabb és kiszámíthatóbb bevételi forráshoz jusson, mint a tulajdonra, földre és árura kivetett adókból. A helyzetet súlyosbította, hogy egyedüli kivételnek a szűz lányok minősültek – egy John Legge nevű hivatalnok nyilvános vizsgálatokat rendelt el, amivel általános felháborodást váltott ki.

1380-ban az adó a háromszorosára emelkedett, és Kelet-Angliában, ahol a hatóságok a legszigorúbban igyekeztek begyűjteni, az ellenállás korábban nem látott mértéket öltött – ennek végeredménye lett a híres Wat Tyler-féle parasztfelkelés 1381-ben, melynek során az elégedetlen tömegek Londonba masíroztak. A lázadók kifejezték hűségüket az uralkodó felé, azonban sérelmezték a túlzott adókat és a királyi adószedők viselkedését. Panaszaik süket fülekre találtak – a felkelést leverték, Wat Tylert pedig kivégezték.

A lázadás végül nem volt teljesen eredménytelen: Legge-et is kivégezték, az adóhátralékokat jóváírták, és az alsóház elnöke, Sir Richard Waldegrave (aki maga is adóbeszedő volt korábban Essexben) elítélte a „becstelen, kapzsi és erőszakos” hivatalnokokat.

A jövedékiadó-válság (1733-1734)

II. Jakab (kép forrása: historicmysteries.com)

A 18. század nagy részében Anglia hadban állt Franciaországgal, és a háború költségeit az állam sorozatos adóemelésekkel igyekezett pótolni. Ez gyakran járt zavargásokkal is fenyegető elégedetlenséggel a nép részéről.

Az 1688-as „dicsőséges forradalmat” követően (amely II. Jakab király megbuktatásával trónra emelte Orániai Vilmost és feleségét, akik társuralkodókként kormányozták Angliát III. Vilmos és II. Mária néven) az uralkodó a parlament jóváhagyása nélkül nem vethetett ki adót – ezzel született meg az évente összehívott parlament hagyománya. A két fő adónem, amelyből a koronának bevétele volt, az importárukra kivetett vám és a földbirtokosok által fizetett adó volt. Mivel a parlament jó részét földbirtokosok tették ki, ez utóbbin nemigen emeltek, a vámok kivetése azonban a csempészekkel való folyamatos küzdelmet is jelentette, emelése esetén pedig elapadt volna az ország nemzetközi kereskedelme. Új adónem jött létre: különféle hazai gyártású termékekre vetettek ki adókat, amelyeket mind meg is szavazott a parlament.

III. Vilmos és II. Mária (kép forrása: rosi.org.uk)

A politikai helyzet egyre feszültebbé vált, és 1733 és 1734 folyamán érte el csúcspontját. Eddigre az adókat arra használták fel, hogy fedezzék a háborúzás által generált államadósságot. Ennek kifizetése a nemzeti bank kezében volt, erről azonban a vidéki dzsentri és a kiskereskedők azt gondolták, a „pénzes érdekeket” szolgálja, és a „valódi angolok” vérét szívja. Jonathan Swift szatirikus író már 1710-ben arra panaszkodott, „a hatalom, amely régen a földdel járt, mára a pénzre szállt át.” Emellett attól is féltek, Sir Robert Walpole miniszterelnök általános jövedéki adót akar bevezetni az országos piac minden termékére, amivel függetlenedni akar a parlament ellenőrzése alól.

A magasabb adók által fenyegetett kereskedők összeálltak a földbirtokos dzsentrivel, akik a nagytőkés és földbirtokos oligarchák felemelkedésétől féltek, valamint attól, hogy a parlament elveszíti hatalmát. A valóságban Walpole nem kívánt semmiféle általános jövedéki adót bevezetni, az országos nyugtalanság azonban azt eredményezte, hogy korlátozták az adóemeléseket, a parlament pozíciója pedig megerősödött. Ez a válság egy kulcsmomentuma volt az újkori brit állam kialakulásának.

Az ablakadó (1696)

Kép forrása: amusingplanet.com

A földadók, a vámok és a jövedéki adók mellett léteztek úgynevezett „egyenes adók” is. Ezek mind olyan dolgokra irányultak, amelyek feltűnést keltettek – a hátaslovakra (ellentétben az igáslovakkal), a férfiszolgákra (a megszokott női cselédek helyett), az urak által hordott parókákra való rizsporra – és ebbe a kategóriába tartoztak a házak ablakai is, amelyekre 1696-ban vetettek ki adót. A gazdagok számára ily módon már a számos ablak is vagyonukkal való kérkedésre adott lehetőséget, míg a kevésbé tehetősek befalaztak egy vagy több ablakot otthonukon. A vakablakok napjainkban is számos régi angol ház hozzátartozói, hiába törölték el 1851-ben az ablakadót.

A jövedelemadó (1799)

William Pitt miniszterelnök (kép forrása: conservativehistory.blogspot.com)

A 18. század végére ismét pénzszűkében volt a brit állam: a földadó gyakorlatilag fix összeget jelentett, és nem volt lehetőség emelni oly mértékben, hogy tükrözze a föld értékének növekedését az eltelt évszázad során. Ennek eredményeként az állami bevételeket egyre nagyobb mértékben jelentették a különféle jövedéki adók, azonban a forradalmi Franciaországgal folytatott háború költségeit ezek sem tudták kellőképpen fedezni. A kincstár szemet vetett azokra a földbirtokosokra, akik egyre jobban éltek a birtokukon termelt élelmiszernek és nyersanyagoknak köszönhetően.

1798-ban William Pitt miniszterelnök a „háromszoros egyenessel” igyekezett pótolni a hiányt – azaz a meglévő különleges adók megháromszorozásával, továbbá felkérte a kevesebbet adózó földbirtokosokat, hogy tegyenek önkéntes felajánlást az államnak. Ezen megoldások egyike sem hozott megfelelő mértékű emelkedést a bevételekben, így 1799-ben az adók legördögibbikéhez fordult: a jövedelemadóhoz.

A jövedelemadó csak a háború idejére vonatkozott: amikor 1802-ben megtörtént a békekötés a két ország között, az adónemet kivezették, azonban amint újra megkezdődtek a harcok 1803-ban, azonnal vissza is tért. Francis Burdett radikális politikus egyértelműen fogalmazott: „A jövedelemadó a legrészrehajlóbb erőszakos és kegyetlen természetű inkvizítori hatalmat hozta létre (…) ezen adó visszavonása nem elegendő gonoszságának orvoslására, már az elve is stigmatizálandó és megbélyegzendő.”

Burdett panaszának erejét némileg csökkentette, hogy az adók beszedőit a helyi közösségek által kijelölt személyek végezték, akik maguk is adófizető polgárok voltak – a földadókat és az egyenes adókat már eleve ők gyűjtötték szomszédaiktól, a jövedelemadó csupán egy pluszfeladat volt számukra.

Londoni utcakép 1814-ből (kép forrása: thesocialhistorian.com)

1814-ben aztán a Belföldi Bevételi Tábla katasztrofális lépésre szánta el magát: felfüggesztette tisztségükből London lakossági adószedőit, azzal a váddal, hogy adóelkerülésben játszottak össze a többi polgárral, és hivatásos adószedőket neveztek ki. Az ellenségesség olyan mértékű volt, hogy a lakosság véleménye szerint „ahogy a hóhéri tisztséget, csupán a társadalom söpredéke lenne hajlandó elvállalni e kinevezést.” A napóleoni háborúkat követően, 1816-ban ismét megszűnt a jövedelemadó, és még a vele kapcsolatos nyilvántartásokat is megsemmisítették, hogy a későbbiekben ne jusson eszébe az államnak bevezetni.

Óriási veszteségként érte azonban a brit államot az adónem elvesztése, azzal együtt, hogy a nagybirtokosok adóit továbbra sem volt lehetőség megemelni. Ebből kifolyólag ismét a kereskedőket és iparosokat kezdték el keményebben adóztatni, ami ismét felháborodást szült. A nagy földbirtokosok felismerték, hogy a jövedelemadó egyfajta biztosítékot jelent nekik az őket érő ilyen jellegű támadásokkal szemben, így 1842-ben ismét bevezették. Ez elméletben ideiglenes jelleggel történt, azonban sosem került visszavonásra.

A visszatért jövedelemadó bevételei lehetővé tették, hogy mind a vámokon, mind a jövedéki adókon csökkentsen az állam – különösen a teára, cukorra és dohányra kivetetteken –, így a szegényebbeknek is több lehetősége volt az ilyen fogyasztási cikkek élvezetére. Az elnyomás motorjából így a befogadó és fair (vagy legalábbis annak látszó) társadalom jelképe lett.

A tudás megadóztatása” (1815)

A Szegény Ember Őrzője egyik száma (kép forrása: ebay.com)

A napóleoni háborúkat követően a brit radikálisok azzal vádolták az államot, hogy valóságos „adófaló”, amely azért vesz el pénzt a szegényektől, hogy a gazdagoknak adja. Hogy elejét vegye a tiltakozásoknak, a kormány megemelte a hírlapok adóját 4 pennyre, amivel gyakorlatilag elvette a szegényektől a sajtóból való tájékozódás lehetőségét. Ettől azt várták, megakasztja a radikális kritika terjedését, azonban a hatás éppen az ellenkezőnek bizonyult.

1830-ban Henry Hetherington radikális megkezdte „Pennys Lapok a Népnek” című folyóiratát kiadni, ezt követte 1831-ben a „Szegény Ember Őrzője”. Hetherington nyílt támadást indított az adó ellen, büszkén hirdetve, hogy saját hírlapja véget kíván vetni „a tudás megadóztatásának”. Az adó ráadásul nem tett jót azon lapok eladásainak sem, amelyek a kormány álláspontját képviselték, ezért az aggódó konzervatívok csökkenést kívántak elérni, egyetértésben a középosztálybeli reformerekkel és a szabad kereskedőkkel, akik abban hittek, hogy a lappiacon a kereskedelem szabadsága lényegesen többet tenne a társadalmi harmóniáért. Végül a külön erre alakult szervezet, a Társaság a Tudásra Kivetett Adók Eltörlésének Hirdetéséért vitt sikerre egy kampányt, amelynek eredményeképpen 1855-ben eltörölték az adót.

A gabonatörvények (1815)

A Gabonatörvény-Ellenes Liga egy 1846-os gyűlése (kép forrása: Wikimedia Commons)

A brit földbirtokosok bevételeit 1815-ben egy védővámmal kezdték biztosítani, amelyet az importált gabonára (és sok más egyéb élelmiszerre) vetettek ki. Ilyen adók korábban is léteztek, és a 18. század folyamán meglehetősen jó eredménnyel biztosította mind a lakosság számára a stabil ellátást, mind a termelők számára a stabil bevételeket a belföldi kereskedelemből. Amikor a gabona ára jelentősen csökkent, az állam magasabb vámot vetett ki az importgabonára, hogy fenntartsa a hazai piac árait, valamint exportjutalmat ajánlott fel a termelőknek, amikor pedig emelkedett az ár, csökkentette a vámot, hogy serkentse az importot.

Az 1815-ben bevezetett adó azonban öncélúnak és kizsákmányolónak hatott a lakosság szemében: láthatóan az volt a célja, hogy a háború alatti magas árakhoz szokott földbirtokosok azonos szinten tarthassák bevételeiket, miközben aránytalanul kevés adót fizettek. Ellenzői amellett érveltek, hogy békeidőben nem a hazai termelők védelmével kellene biztosítani az élelmiszerellátást, hanem a szabad kereskedelmet ösztönözve, a külföldi gabona beáramlását is lehetővé téve. 1838-ban a Richard Cobden és John Bright vezette Gabonatörvény-Ellenes Liga a kor legnagyobb tömegmozgalmát hozta létre a rendelkezés elleni kampányával.

Amikor Robert Peel miniszterelnök 1846-ban bejelentette a törvény visszavonását, ugyanazon érzelmek mentén érvelt, mint amikor 1842-ben újra bevezette a jövedelemadót: javítani az emberek körülményein, és „a törvénykezést az méltányosság és igazság eszméire alapozni”, ami garantálja a társadalmi harmóniát és a gazdasági stabilitást.

A gyufaadó (1871)

Egy fennmaradt doboz Bryant and May gyufa (kép forrása: Flickr)

Robert Lowe, a királyi kincstárt kezelő hivatal kancellárja 1871-ben egy gyufákra kivetendő adót terjesztett elő. Minden egyes doboz gyufán egy bélyegnek kellett lennie, amelyen egy láng ábrázolása szerepelt a latin „ex luce lucellum” (a fényből egy kis nyereség) kifejezés szerepelt. A vicc – jegyezte meg egy liberális politikus – talán elszórakoztat egy egyetemi kollégiumi szobát, de az, hogy oxfordi gazdagok mosolyogjanak egy szegényekre kivetett adón, nem jó politikai irány.

Egy vezető közgazdász az adó védelmére sietett, azzal érvelve, hogy a szegényeknek is ki kell venniük részüket az állam fenntartásából lehetőségeiknek megfelelően. Ha nem tesznek így, az adók a tőkére esnek majd, amely emiatt aztán külföldre menekül, és munkanélküliséghez vezet. Az ilyen érvelések azonban nem voltak hatásosak a latin szóvicc ízléstelenségével szemben, és az adót heteken belül elvetették. A Bryant and May gyufagyártó ünnepélyes ivókutat állított a londoni Bow Roadon az adó vereségének emlékére.

A kunyhóadó (1898)

Brit katonák küzdelme a zulukkal (kép forrása: Wikimedia Commons)

A Viktória-kori Nagy-Britannia birodalmi nagyhatalom volt, ennek megfelelően megtehette, hogy az adóztatást az anyaországban csökkenti, és az államadósság megfizetésének terhét az olyan vidékekre tolja, mint India vagy afrikai gyarmatai, amelynek lakói nem rendelkeztek képviselettel Westminsterben. Ebből kifolyólag ez a teher nagyrészt ezeket az embereket sújtotta, az adók méltánytalansága pedig – minthogy a szegények létszükségleteire estek – kapóra jött a különféle nacionalista mozgalmak számára (mint például Gandhié Indiában), hogy tüntetőleg léphessenek fel ellenük. Gandhi tömegmegmozdulásokat szervezett például a sóadó ellen, Afrikában pedig gyakran erőszakhoz vezettek az ilyen adók.

A kunyhók jól láthatóak és könnyen megszámlálhatóak voltak, ráadásul mivel az adót pénzben kellett befizetni, az őslakosok kénytelenek voltak pénzalapú, kapitalista gazdálkodást kialakítani. Sok afrikai azonban nem kívánta sem feladni hagyományos életmódját, sem adót fizetni a gyarmattartó hatalomnak – különösen azután, hogy bevételeikhez képest lényegesen több adót fizettek, mint az európai telepesek és cégek. Emiatt a kunyhóadót gyakran nyers erővel és brutalitással szedték be a hatóságok.

Nem meglepő módon a kunyhóadó és szélesebb társadalmi hatásai gyakran vezettek ellenálláshoz, mint például az 1898-as „kunyhóadó-háborúhoz” Sierra Leonéban, vagy a zuluk 1907-es felkeléséhez. Az ekkoriban a gyarmatügyi titkárságon dolgozó Winston Churchill kikelt „az őslakosok gyomorforgató mészárlása” ellen, és kijelentette, hogy a Natal térség kormányzata „a Brit Birodalom huligánja”.

A szelektív alkalmazási adó (1964)

Nicholas Kaldor (kép forrása: construyendounanuevavenezuela.blogspot.com)

Az adó nem csupán a hadakozásra, jóléti intézkedésekre, a közrend fenntartására vagy az adminisztrációra való pénzgyűjtést szolgálhatja – éppenséggel lehet a társadalomformálás eszköze is. Ennek egy szélsőséges példája volt a 19. század végén a kunyhóadó, az 1960-as években pedig a „szelektív alkalmazási adó”.

Az 1960-as évekre egyre szélesebb körű volt Nagy-Britanniában az aggodalom amiatt, hogy az ország gazdasági növekedése elmaradóban volt európai szomszédaihoz, valamint Japánhoz képest. Válaszul a nemrég alakult munkáspárti kormány 1964-ben előállt egy tervvel arra, hogyan lehetne a gazdasági növekedés ütemét évi öt százalékra emelni.

A kormány gazdasági tanácsadója, Nicholas Kaldor szerint a gazdasági növekedés lassulásának egyik legfőbb oka az volt, hogy az ország átesett egy nagy strukturális változáson a munkahelyek átvándorlásával a földekről az iparba. Az ipar termelőképessége növelhető volt, azonban a szolgáltató szektorban ez nem volt lehetséges. Továbbá a különféle termékeket a még a második világháború alatt bevezetett „vásárlási adó” fedte le, míg a szolgáltatások nem voltak adóztatva, miközben a lakossági költés egyre nagyobb részét tették ki.

Kaldor megoldása erre az volt, hogy az emberek szolgáltatószektorban való alkalmazását kell adóztatni. Az adó 1966-ban lépett életbe, célja pedig az volt, hogy azáltal, hogy akadályozza a munkaerő nagy mértékű átáramlását az iparból a szolgáltatószektorba, versenyképesebbé teszi az ipart. A Munkáspárt politikusainak legjobb érve az új adó mellett az volt, hogy legalább nem általános forgalmi adót vezettek be, ezt ugyanis kimondottan a szegényeket aránytalanul terhelő dolognak látták. A konzervatívok azzal támadták a „szelektív alkalmazási adót” hogy a Munkáspárt nyilvánvalóan „röhejesen régimódi felfogással bír a gazdaság felépítéséről”. Az adót 1972-ben kivezették, helyére pedig az áfa jött, ami markáns elmozdulást jelentett az 1842 óta tartó, jellemzően a bevételeket közvetlenül adóztató brit adópolitikától.

Az újabb fejadó (1990)

Margaret Thatcher (kép forrása: windsorstar.com)

Az 1980-as évek második felében Margaret Thatcher miniszterelnök kormánya egy fix adónemet vezetett be a helyi kormányzatok költségeinek fedezésére, valamint a meglévő, ingatlanonként fizetett birtokadó felváltására. Ellenzői hamar elnevezték újabb fejadónak.

A fejadó mellett azzal érvelt a kormány, hogy a birtokonkénti adó sokkal kevésbé igazságos. Ha egy szerényebb házban él egy nagyobb család, annak minden felnőtt tagja rendelkezik egy szavazattal, de csupán azért az egy ingatlanért adózik, ezért – mivel létszáma által tompítva érzi a kormányzat költségének hatását – szavazataival sosem fog a takarékosabb kormányzatra szavazni. Egyedül élő szomszédjuk – aki lehet egy szegény özvegy is – ugyanazt az adót fizeti be, de csupán egyetlen szavazattal rendelkezik, így nem tudja érdekeit érvényesíteni a pazarlásra fittyet hányó nagy családdal szemben.

John Major (kép forrása: CNN)

A válasz így az egyénenkénti fix adó volt, amely a kormányzati költekezéshez való felelősebb hozzáállásra nevelné a népet. Miután azonban 1990-ben bevezetésre került, a szegény özvegy mítoszát felváltotta annak ellentéte: egy óriási birtokon élő herceg ugyanazt a fejadót fizeti be, mint a földjén lakó szegény falusiak.

Az új adónemet széles körben igazságtalannak tartották, és sokan egyenesen megtagadták befizetését. Az Össz-Britanniai Fejadóellenes Szövetség március 31-én hatalmas menetet szervezett Londonban, amely valóságos zavargásba csapott át, Thatcher pedig arra panaszkodott, „a törvénytisztelő, rendes emberek a csőcselékkel fogtak össze”. Saját pártjában is sokan úgy gondolták, a miniszterelnök asszony hajthatatlansága az oka a felháborodásnak, Miután a Thatcher-kormány novemberben megbukott, az új miniszterelnök, John Major kormánya azonnal egy többkulcsos tanácsi adónemet vezetett be a helyi kormányzatok költségeinek fedezésére.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/69767/pics/15517216174382790_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?