Sokszor a sör volt a válás eszköze az újkori Angliában

Thomas Rowlandson: Egy feleség eladása, 1812-1814. (kép forrása: Wikimedia Commons)

A jogi rendszerek gyakran nehezen tartanak lépést a lakosság mindennapos igényeivel. Nem volt ez másként az újkori Angliában sem, ahol a szegényebb lakosok számára szinte lehetetlen volt a házasság jogi úton való felbontása, így egy különös népi szokás lépett a hivatalos válás helyébe.

Meglepően alacsony árak

1828. június 2-án az angliai Tonbridge-ben, a György és a Sárkány nevű vendéglőben egy John Savage nevű férfi egy shillinget és egy korsó sört fizetett George Skinnernek annak feleségéért, Maryért. George kikérte a sörét, John pedig távozott Maryvel. A páros kézen fogva hagyta el a helyiséget, hogy együtt kezdjenek új életet.

Ez korántsem volt szokatlan látvány. A 18. és 19. század folyamán Angliában gyakran kerültek „eladásra” a feleségek különféle fizetségekért cserébe. Az árak váltakoztak – „akár egy bulldogkölyök és egy negyed gallon rum” is lehetett a vételár, de előfordult, hogy „negyven font és egy vacsora” kellett ahhoz, hogy a férj elengedje felesége kezét, számolt be a North-Eastern Daily Gazette című lap 1887-ben.

„Egy feleség eladása” egy korabeli karikatúrán (kép forrása: susannaives.com)

Egy fél gallon volt a teljes vételára egy csak Mrs. Wells néven feljegyzett 26 éves nőnek, akit egy bizonyos Mr. Clayton vásárolt meg 1876-ban, amint arról a Sheffield Daily Telegraph című napilap beszámolt. Clayton megkörnyékezte Mr. Wellst, bevallotta a felesége iránt érzett szerelmét, és megkérdezte, hogy elvehetné-e feleségül. Wells vállat vont – felesége az utóbbi két évben már Claytonnal élt, őt pedig nem érdekelte, mihez kezd a továbbiakban. Elmondta Claytonnak, „semmiért” is az övé lehet, a kérő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Wells mondjon egy árat, mert nem akarta „ilyen olcsón” elvenni a nőt. Wells végül egy fél gallon (azaz négy pint) sört kért, Clayton pedig kikérte neki. Ezután felajánlotta, hogy örökbe fogadja Wells és felesége lányát, mivel Mrs. Wells igencsak közeli viszonyban volt vele. Mr. Wells beleegyezett, és Clayton vett neki még egy pint sört. Mrs. Wells annyira elégedett volt a fejleményekkel, hogy maga is vásárolt még egy fél gallon sört, amelyet aztán hárman ittak meg.

A feleségek eladása fogadókban történt, a fogadalmak megerősítéséül megittak egy-egy pohárral, és a vételárakat többnyire alkoholban mérték” – írja Samuel Pyeatt Menefee 1981-es „Eladó feleségek” című könyvében. „Számos esetben úgy tűnik, a szesz aránytalanul nagy szerepet játszott, gyakran a teljes vételárat kitette.”

1832-ben egy Walter nevű homokhordó a kenti Cranbrook Marketben egy pohár ginért, egy pint sörért és nyolcéves fiáért cserébe adott túl feleségén, de más esetekben rum, brandy, whisky, almabor, egy házias vacsora vagy egy újfundlandi fajtájú kutya is lehetett a megegyezés összege. Ha került is szóba pénz az ügyletben, általában nem volt jelentős összeg, még korabeli mércével sem. 1825-ben például egy yorkshire-i asszonyt egy fontért és egy shillingért adott el férje, miközben egy orvostani célra eladott holttestért is négy fontot és négy shillinget fizettek ekkoriban. Ez nem azt jelenti, hogy a feleség értéktelen lett volna, sokkal inkább azt, hogy az eladás jobbára formalitás volt, nem pedig üzleti vállalkozás. Az egyéb fizetési módok mellett azonban a sör – pintben, negyedgallonban, vagy gallonban – volt a legelterjedtebb.

Feleségeladás faluhelyen (kép forrása: gristlyhistory.blog)

Ezek az italos eladások nem a szeszfüggőséget, sokkal inkább a válási opciók hiányát jelezték. 1857-ben a brit parlament elfogadta a „Házassági Indítékok Törvényét”, amely lehetővé tette a házasság felbontását egyes esetekben. A férjek akkor válhattak el, ha bizonyítékkal tudtak szolgálni feleségük hűtlenségéről, míg a nőknek férjük erőszakos vagy vérfertőző tevékenységét kellett bizonyítaniuk.

Bármennyire korlátozottak is voltak az e törvény által biztosított lehetőségek, életbe lépése előtt még ennél is kevesebb lehetőség volt a válásra Angliában. Az emberek az egyháznál vagy a helyi kormányzatnál próbálhattak meg kérvényezni egy nyilatkozatot, amellyel felbontják a házasságot, vagy egyszerűen elhagyhatták házastársukat. A középosztálybeli párok választhatták az úgynevezett „magánválást”, amely gyakran egy egyezménnyel is járt, miszerint a volt férj továbbra is juttat pénzt a volt feleségnek – más esetben az egyedül hagyott nők könnyen találhatták magukat nincstelenül.

Az 1857-es törvény látszólag megoldotta ezeket a gondokat, azonban az eljárás véghezvitele a munkásosztály számára továbbra is rendkívül drága volt. Sok boldogtalan pár a válás egyik módjaként tekintett a feleség „eladására”, mivel a jogilag érvényes válás elérhetetlen volt számukra.

A törvény megkerülése

Az angol gyakorlat nem valódi eladás volt, inkább egyfajta szokásjog szerinti válás, az új házassággal egybekötve, amelyben a házasságtörő feleségtől elvált férje, és átadta őt a partnernek, akivel a házasságtörést elkövette” – mondja Matthew H. Sommer, a Stanford Egyetem történésze, a „Többnejűség és feleségeladás a Csing-dinasztia kori Kínában” című könyv szerzője. A „valódi” válás 40-60 fontba is kerülhetett egy olyan korban, amelyben egy dajka 17 fontot keresett egy egész évben. Ezzel az eljárásmóddal mindenki jól járt – a feleség elhagyhatta boldogtalan kapcsolatát, új férje partnerhez jutott, a volt férj pedig jobban érezhette magát.

A korban az alkohollal megpecsételés sokféle egyezséget tett lehetővé a köztudatban. Az élet számos területén dolgozók – munkások, állattartók, földművesek, és mások is – egy kézfogással és egy pint sörrel kötötték meg üzleteiket, „hogy megélezzék a sarlót és igyanak a termés sikerére” – írja Menefee. „Az ilyen rituális ivászatok alkalmával az ital a viszonyok változását jelképezi, különösen ha ez szerződés által történik.”

A szokást ábrázoló illusztráció a „Casterbridge polgármestere” első kiadásából (kép forrása: danceshistoricalmiscellany.com)

Az ily módon létrejött egyezségeket jogilag kötelező erejűnek tekintették. „A legtöbb embernek, aki feleségeladásban vett részt, úgy tűnik, semmiféle kétsége nem volt afelől, hogy amit tesz, törvényes, és még fel is ruházza különféle jogokkal és kiváltságokkal” – írta a „Law Quarterly Review” című jogi akadémikus szaklap 1929-ben. „Messze voltak attól, hogy felismerjék, a tranzakció teljességgel semmis, és még ennél is kevésbé tudtak arról, hogy valójában bűncselekmény, amely által megvádolhatók házasságtörés szervezésével.” (Thomas Hardy 1886-os regénye, a „Casterbridge polgármestere: Egy jellemes ember élete és halála” egyik központi eleme a feleségeladás jogi alapjainak hiányos ismerete).

A 25 éves Betsy Wardle a saját kárán tanulta meg a leckét. 1882-ben férje eladta szeretőjének, George Chisnallnak, egy pint sörért. A pár házasságot is kötött, amiért Betsy-t hamarosan megvádolták bigámiával, letartóztatták, és a liverpooli királyi tábla elé citálták. Amikor Betsy lakásának bérbeadója, Alice Rosely tanúskodott a perben, elmondta a bírónak, hogy tudott az eladásról, de úgy gondolta, nem ütközik törvénybe, hogy elszállásolja a párt. „Ne tegyen ilyet többé” – figyelmeztette Dennan bíró. „A férfiaknak nem áll jogukban eladni feleségüket egy negyedgallon sörért, és semmi másért sem.” Betsy-t egy hét kényszermunkára ítélte.

Napjainkból visszatekintve mindez természetesen rendkívül nőellenesnek hat. Menefee műve szerint sok ilyen „eladásnak” a feleség meddősége vagy „civakodása” szolgált alapul – azaz hogy a férj fiatalabb vagy engedelmesebb partnerre vágyott. Különösen megalázóak voltak sokszor a látványelemek is: a korabeli szatirikus rajzokon a férjek kötőféken tartva árulják feleségüket, vagy az eladást követően szalaggal kötözik új férjükhöz. Ezen rajzok egy része megtörtént eseteken alapult.

20. századi francia nyomtatvány egy 1820-as angol karikatúra alapján. A marhavásáron feleségét áruló férj éppen úgy helyezkedik, hogy egy állat szarvai az övéinek tűnnek, azaz fel van szarvazva. (kép forrása: Wikimedia Commons)

A szexista felhangok ellenére azonban a legtöbb nő saját akaratából vett részt az eljárásban. „Köznépi szokások” című 1993-as könyvében Edward Thompson történész azt írja, a legtöbb eladásba beleegyezett az érintett feleség, és az általa elemzett 218 esetből mindössze négy olyan volt, ahol a feleség akarata ellenére történt az eladás. Megjegyzi, hogy a beleegyezés sokszor nyomás alatt történt, illetve a választási lehetőségek közül még a legkisebb rosszat jelentette. Ilyen volt például egy 1820-as eset, amelyben egy feleség kijelentette, hogy férje „oly gyakran bánt vele rosszul, hogy kénytelen volt alávetni magát az eljárás nyilvánosságának” annak érdekében, hogy megszabaduljon tőle. Thompson hozzáteszi azonban, hogy a feleség ebben az esetben is már két éve a „vásárlóval” lakott.

A „Review of Behavioral Economics” című tudományos-gazdasági szaklapban Peter Leeson közgazdász egy 2014-es tanulmányban megjegyzi, hogy a feleségek sokszor vétójoggal rendelkeztek a vásárló személyét illetően. Menefee is kijelenti, hogy a legtöbb vásárló „előnyösebb, nagyobb társadalmi presztízsű” háttérrel bírt, mint az eladó – láthatóan a társadalmi mobilitás is gyakran szerepet játszott a nők döntésében.

Habár a források alapján úgy tűnik, a feleségeladással a legtöbb esetben jól jártak a nők, a saját hangjuk ritkán hallható a történelmi beszámolókban, amelyek 1905 körül el is apadnak, vélhetően a szokással együtt. A legtöbb narratíva a férfiak szemszögéből íródott. A szokás természetesen nem volt gyógyír minden gondra, amellyel a korabeli nők kénytelenek voltak szembenézni – továbbra is magas volt a gyermekágyi halandóság, kevés tanulási lehetőség állt rendelkezésükre, és a legtöbb kérdésben a férfiak véleménye volt a mérvadó –, azonban azok számára, akik saját akaratukból vettek benne részt, valamiféle javulást jelenthetett az életükben.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/69526/pics/15512729828096745_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?