A szent ereklyék eltulajdonítása mindennapos volt a középkorban

Szent Jácint maradványai a fürstenfeldi kolostorban (kép forrása: Daily Mail)

A középkor egyik leggyakoribb és legelterjedtebb bűncselekménye az ereklyelopás volt. A szentekhez kapcsolódó különböző tárgyak és földi maradványaik (vagy azoknak tartott tárgyak) eltulajdonítása annyira gyakori volt, hogy külön nevet is kapott: „furta sacra” (szent tolvajlás).

Félreértések és magyarázatok

Az ereklyék a középkori város egyik fő bevételi forrását jelentették, mivel ezek vonzották a zarándokokat – és velük együtt a pénzüket is, amelyet a városban költöttek el. Ily módon minden városnak – főként ahol jelentős egyházi központ működött – érdekében állt minél több és minél jelentősebb ereklyét tartania templomában vagy templomaiban, és a gazdasági előnyök általában messze ellensúlyozták az adott ereklye esetleges kétes származását vagy – esetleg – teljesen hamis mivoltát.

Az ereklyék vásárlói tudták, hogy nem érdemes túl sok kérdést feltenniük az adott darab eredetét illetően. Amikor egy Felix nevű tolvaj ellopta egy ravennai kolostorból Szent Severus, a város egyik korai püspökének maradványait, a megbízója – Otgarius mainzi érsek – adta neki a lovat, amelyen elmenekülhetett. Az ereklyekereskedők is különféle fortélyokat voltak kénytelenek bevetni ahhoz, hogy üzletük nyereséges legyen: volt, hogy ugyanazon szent csontjait többször is eladták – és nem úgy, hogy részekre osztották, hanem egyszerűen hazudtak róla, vagy népszerű tévképzeteket használtak ki.

Utóbbira jó példa Szent Orsolya követőinek esete: egy félrefordítás következtében legendája úgy terjedt el, hogy 11 kísérőjéből – akik a történet szerint vele együtt haltak mártírhalált Rómánál Attila hun fejedelem és serege keze által – 11 000 lett. Az olyan mártír szüzek maradványaiból, akik 11 000-en voltak, szinte bárkinek „juthatott”, és a középkori ereklyekereskedők ezt kíméletlenül ki is használták: a becslések szerint világszerte mintegy 30 tonna csontot tartanak Orsolya mártírtársainak ereklyéiként különféle kegyhelyeken.

Előfordult olyan is, hogy a nagy tiszteletnek örvendő ereklyéről kiderült, hogy nem is emberi maradvány: a reformáció során egy genfi katedrálisban, ahol a papok állítása szerint Szent Péter mumifikált agya volt kiállítva, kiderült, hogy egy darab habkövet őriztek.

Középkori francia ereklyetartó (kép forrása: Wikimedia Commons)

Egyáltalán nem számított kirívónak, hogy egyházi intézmények egymás ereklyéit rabolják el. Nagy Károly korától a keresztes hadjáratok kezdetéig közel 100 példa maradt fenn ilyen esetekről a különféle kéziratokban, mégpedig azért, mert a szerzetesek és apácák büszkén feljegyezték az ereklyék ilyetén „kiszabadításait” évkönyveikben, rajzaikon és hagiográfiáikban (életrajzi művek) is. Általában azzal védték meg tettüket, hogy mivel az ereklyének természetfeletti hatalma van, nyilván a „kiszabadítás” volt a kívánsága – ha nem akarta volna, hogy elvigyék, akkor nem hagyta volna.

Egy másik jellemző érvelést alkalmaztak Szent Marcellinusz és Péter római vértanúk maradványainak eltulajdonítói: a két szentet „elhanyagolták” Rómában, ezért egyenesen szükség volt arra, hogy egy német székesegyházba helyezzék át őket, ahol „megfelelő tiszteletben” részesülhetnek. További indokokként szolgálhatott az ereklyelopáshoz egy új zarándokhely alapítása, rivális egyházi központokkal való versengés, a zarándoklat cselekedetének népszerűsítése, az adott szentre való mélyebb fókuszálás, a bevételkiesés pótlása, illetve a politikai instabilitás közepette az isteni védelem biztosítása – ezek mind valódi érvek, amelyeket felsoroltak a korban.

Viszonylag tipikus történet egy Balgerius nevű szerzetesé, aki egy elhagyatott walesi kolostorból kívánja elvinni Szent Leofwynn (vagy Lewinna) maradványait. A szent életű asszony eleinte ellenáll, és a szerzetes nem tudja elmozdítani, azonban végül imával meggyőzi, és a szent hagyja magát „kiszabadítani”.

Kötelesség és szabályok

Egy 401-ből való kánonjogi törvény minden egyes templomot arra kötelezett, hogy tartson ereklyét. 794-ben érvénybe lépett egy olyan szabályozás is, mely szerint minden kiállított ereklyét és minden új szentet hivatalosan el is kell ismernie az egyháznak. Ezzel az egyre sokasodó szenteknek és könnyen megszerezhető ereklyéiknek akartak gátat szabni, ám azzal a mellékhatással is járt, hogy az ereklyék – legalábbis a valódiak – innentől ritka luxuscikknek számítottak, mivel a hivatalos elismerés szükségessége igencsak felsrófolta áraikat.

Szent Benedek ereklyéjének szállítása (kép forrása: Wikimedia Commons)

Külön bátorította az ereklyetolvajokat az, hogy egy lopásról szóló történet tovább növelte az adott ereklye értékét. A lopott és egyéb kalandos utakon az adott helyre jutott ereklyék tartása olyannyira hagyománnyá vált, hogy a franciaországi Vézelay bazilikája valótlanul állította egyik saját ereklyéjéről, hogy lopott. A legenda szerint amikor 828-ban egy csoport velencei kereskedő a már az iszlám kalifátus által birtokolt egyiptomi Alexandriából „szabadította ki” Márk evangélista maradványait, a kikötői hatóságoknak azt mondták, a ládában disznóból készült élelmiszer van, így a muszlim vámőrök nem vizsgálták meg közelebbről, erre pedig a későbbiekben is nagyon büszkék voltak Velencében.

1087-ben az itáliai Bari városa felbérelt egy csapat tolvajt, hogy hozzák el Szent Miklós maradványait Mürából (a mai törökországi Demre). Miután sikerrel jártak, valóságos hírességekké váltak az olasz városban, és leszármazottaik évszázadokon át külön ajándékban részesültek a Szent Miklós napján összegyűlt adományokból.

Az sem jelentett védelmet, ha a szent még élt: mind Oszlopos Szent Simeon (Szimeon Sztülitész), mind Assisi Szent Ferenc testrészei körül már haláluk előtt megindult az egyezkedés környezetükben, és valódi veszélyt jelentett a szent életet élő idősek (főleg a remeték) számára, hogy valaki idő előtt meggyilkolja őket, hogy birtokolja maradványaikat. Emellett gyakori volt az is, hogy haláluk után valaki azonnal elvitte holttestüket, vagy feldarabolta azt. A keresztes hadjárat közben Tuniszban elhunyt IX. (Szent) Lajos francia király holttestéről a higiénikus hazaszállítás érdekében azonnal lefőztek minden húst, az így maradó csontokból azonban útközben könnyen eltűnt jó néhány.

A leghíresebb sírrabló

Deusdona (Marcellinusz és Péter maradványainak egyik tolvaja) híres ereklyetolvaj és -kereskedő volt, és a források szerint a római San Pietro in Vincoli-templom közelében lakott a 9. században. Itt könnyen hozzáfért a város katakombáihoz, és adott esetben klienseit, illetve egyszerű érdeklődőket is idegenvezetőként kísért végig rajtuk. Deusdona és bandája többnyire télen voltak aktívak Róma temetőiben – minden évben a város más részein tevékenykedtek, hogy elkerüljék a feltűnést.

Einhard ábrázolása munka közben egy 14. századi kéziratban (kép forrása: Der Spiegel)

Ha vásárlói nem tudtak Rómaba jönni, Deusdona utazott el hozzájuk: néhány kisebb mintát (kézcsontok, arccsontok, lábujjak) és sajátos „katalógusát” is magával vitte az érdeklődők meggyőzése érdekében. Rendszeresen megjelent a különféle kolostorok által szervezett vásárokon is, ahol szintén terítette portékáját – többen hasonlították már tevékenységét napjaink régiségkereskedőiéhez, galériásaiéhoz. Rendszerint úgy időzítette látogatásait, hogy az adott kolostorban valamelyik fontos szent ünnepnapján jelenjen meg. Amellett, hogy ő szolgáltatta Marcellinusz és Péter maradványait Nagy Károly krónikásának, Einhardnak, Theotmar salzburgi érsek számára ő szerezte meg legalább hét kisebb-nagyobb szent ereklyéit.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/68535/pics/15493825846384759_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?