Hol volt a határ farkas és kutya között a Darwin előtti Angliában?

Kép forrása: The Guardian

Hogyan különböztették meg hajdanán az ember legjobb barátját az „egész társadalom ellenségétől”, a farkastól? A Darwin előtti évtizedekben a háziasított kutya és fenevad őse közti különbséget igen egyértelműnek tartották, azonban nem a mai szempontok szerint. Jó példa erre Lupa, a „farkas” története a 18. század végéről.

Egy farkas a birtokon

A 18. század végén több mint egy évtizedig tartotta rettegésben egy farkas Pembroke earljének birtokát a Wiltshire megyei Wiltonnál. A farkasok nem voltak gyakori látvány az ilyen földeken, bár a gazdag nemesség (és az annak tűnni akaró dzsentri) tagjai gyakorta tartottak egzotikus állatokat menazsériáikban, amennyiben lehetőségük volt rá. A farkas azonban eddigre évszázadok óta kihaltnak számított Angliában, így meglehetősen különös és nyugtalanító volt jelenléte. A szóban forgó farkas azonban nem volt sem vadállat, sem valamiféle egzotikus állatsimogató része: Lupának hívták, és inkább háziállatként tekintettek rá, mint bármi másként.

Lupa 1770-ben született, és az anyatejről való leszoktatását követően Pembroke grófja kapta ajándékba. Egy külön ember, Nathaniel Townsend vigyázott rá, akinek néhány havonta fizetett egy vagy két fontot az earl „a farkasszuka tartásáért”. Lupát a kutyáktól elkülönítve tartották, talán hogy ne alakulhasson ki konfliktus közöttük, és a forrásokból úgy tűnik, a házba sem engedték be. A beszámolók alapján négyszer ellett, egyik kölyke a birtok összeírásában is szerepel 1773-ban. Halálakor Lupa 12 éves volt, és a család más házi kedvenceihez hasonlóan a Wilton House kertjében temették el, saját sírkővel. A létezését igazoló minden bizonyíték „farkasnak”, illetve „farkasszukának” nevezi, sírfelirata azonban egyértelműen fogalmaz: farkas-kutya hibrid volt.

Itt nyugszik Lupa

Kinek nagyanyja farkas volt

Kinek apja és nagyapja kutya volt, és kinek

Anyja félig farkas és félig kutya volt. Elhunyt

1782. október 16-án

12 évesen”

Lupa eredetét leírta George Augustus Herbert, Pembroke későbbi 11. earlje azokban a levelekben, amelyeket John Hunter sebésznek küldött, valamint leírta James Hamilton, Clanbrassil második earlje Sir Joseph Banks természettudósnak. A levelek alapján nem volt egyértelmű, hogy Lupa nagyanyja vagy nagyapja volt farkas, az azonban kiderül belőlük, hogy ő és testvérei egy kísérlet eredményei voltak, amelyet Joshua Brookes londoni menazsériás és állatkereskedő hajtott végre Hamilton kérésére 1770 körül. Brookes tulajdonában volt egy farkas, amelyet a beszámolók szerint egy pomerániai szukával szaporított. Ez a valószínűtlen párosítás kilenc kölyköt eredményezett. Ezek egyike Hamiltonhoz került, aki felnevelte az állatot, és „egy pointerrel” pároztatta, ebből tíz kölyök született. Közülük az egyik volt Lupa.

Jean-Baptiste Oudry: A farkas és a bárány (kép forrása: Wikimedia Commons)

Az említett levelek egy tanulmány részét képezik, amely 1787-ben jelent meg a „Philosophical Transactions of the Royal Society” című lapban, azaz az angol királyi tudományos társaság folyóiratában. A tanulmány szerzője John Hunter, címe pedig „Megfigyelések, amelyek afelé mutatnak, hogy a Farkas, Sakál és Kutya egyazon fajból valók”. A skót Hunter és fivére híres anatómusok voltak Londonban. A mai Királyi Sebészkollégium múzeuma, a Hunterian is az ő nevét viseli, és itt megtalálható az ő példányai közül több is, köztük farkasok.

Huntert az anatómia boncoláson keresztül való felfedezése érdekelte, e boncolásokat pedig mind emberi, mind (időnként élő) állatokon is végrehajtotta. Jól ismert volt a londoni állatkereskedők számára, akik rendszeresen ellátták mind élő állatokkal, mind tetemekkel. Tanulmányában Hunter korának sok kortársához hasonlóan érdeklődést mutat az állati rendszertan iránt, és a kutyák és farkasok közti kapcsolatot vizsgálja. Ehhez szert tett – Brookes-on keresztül – Lupa egyik nagynénjére is, „megfigyelés és kísérletezés” céljából.

Nagyfokú érdeklődés

Nem Brookes volt az egyetlen, aki a farkas-kutya keverékekkel foglalkozott ekkoriban. William Gough, a londoni Holborn Hill lakója otthonában tartott láncon egy farkasszukát, amelyet egy agárral pároztatott. A farkasnak négy kölyke született, amelyek közül egyet előre kijelöltek Hunter és kísérletei számára. Miután azonban az egyik kölyök új gazdájával a Kelet-Indiákra távozott, a fészekalj maradékával „végzett egy leopárd” – az ilyen esetek mutatják legjobban az eredményét annak, amikor vadállatokat egymás közvetlen közelében tartanak.

Farkastámadás egy kora újkori francia metszeten (kép forrása: normandythenandnow.com)

Az állatok tipológiájára való igény a felvilágosodás által a 17. század végétől előtűnő, kultúra és természet közti szakadékból eredt. A természet immár olyasvalami volt, amelyet tanulmányozni, megfigyelni, boncolni és megérteni kellett. Csupán 12 évvel Lupa születése előtt jelent meg Carl von Linné svéd zoológus legfontosabb műve, a „Systema Naturae” 10. kiadása. Linné ebben lefektette az állatvilág osztályokba sorolását, amivel eszközt adott a tudománynak, hogy a növényeket és állatokat nemzetség és faj szerint osztályozza. Miközben valóban Linné rendszeréből származik a modern, napjainkban is használt taxonómiai rendszer, az emberek általános hozzáállása az állatokhoz ekkoriban igencsak más volt.

Hogy Lupát „farkasnak” tartották, miközben legfeljebb negyedrészben volt az, igen sokatmondó. Ekkoriban sok természettudós úgy gondolta, a farkasok és a kutyák nem egy tőről fakadnak, és semmiképpen sem tekinthetők egyazon állatnak. A francia természettudós Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja úgy gondolta, azok, akik hittek az ilyesfajta kapcsolatban a kutya és farkas között, „nómenklátorok (…) akik csupán felszínes ismeretekkel bírnak a Természetről.”

Egy emberi és egy farkasfejjel bíró szörnyeteg ábrázolása a középkorból (kép forrása: Wikimedia Commons)

Hunter tanulmányában amellett érvelt, hogy bár viselkedésük eltérő, a sakál és a farkas egyaránt képes volt a kutyával szaporodni, ezáltal ugyanabba a fajba tartoztak. Ez egy igencsak sarkított érvelés, de talán maga a vita sem volt teljesen komoly, és mind Darwin fő műve, „A fajok eredete”, és Gregor Mendel első elméletei a genetikáról és öröklődésről még 80 évre voltak a jövőben. Az állatokkal kapcsolatos tudományos ismeretek ekkoriban még kezdetlegesek voltak.

Ahhoz, hogy megértsük Lupa és keverék társai korabeli besorolását, figyelembe kell vennünk az emberek kutyákhoz való viszonyát a korban. A farkasból való háziasítás hosszú évezredei a 18. századra egyazon fajon belül számtalan variációt eredményeztek, különféle tulajdonságokkal. Az Angliában található kutyák hasonlíthattak ugyan mai megfelelőikre kinézetükben és viselkedésükben, de valójában nem voltak ugyanazok – még genetikájukban sem. A „fajtiszta” vagy „pedigrés” kutya fogalma éppen az ezt követő évtizedekben, a viktoriánus korban jött létre – ekkoriban fokozódott az érdeklődés az állatok testének alakítása, majd ennek bemutatása iránt, ami végül az első, eredeti Kennel Club 1859-es létrejöttéhez vezetett.

Hasznuk, illetve feladatuk szerint sorolt kutyafajták (kép forrása: History Today)

Egy farmer, Robert Bakewell népszerűvé tette saját módszerét, amellyel szarvasmarháit, lovait és birkáit nemesítette – szándékosan a kívánatos tulajdonságokkal bíró állatokat szaporította egymással, majd a továbbiakban is azokat szaporította tovább, amelyek a legsikeresebben adták tovább tulajdonságaikat utódaiknak. A módszer igen sok vérfertőzéssel járt, és ebből jött létre a ma ismert kutyafajták jó része: létrehoztak egy nyilvántartás a különféle fajtákról, amelyből az ezeken kívül eső kutyákat kizárták, zárt génállományt létrehozva. A viktoriánus kori kutyák lettek a ma nyilvántartott kutyafajták ősei, és a második világháború alatti nagymértékű pusztulás tovább szűkítette a kutyák génállományát a szigetországban.

A 19. századot megelőzően ezzel szemben a „kutyafajta” fogalma igen tág volt. Az „agár” például olyan kutya lehetett, amely gyors, karcsú, hosszú pofájú, és szaglása helyett inkább látására hagyatkozik vadászatkor – akárcsak a maiak –, de nem volt sztenderd típus. Az ekkoriban agárnak tartott kutyák közt sokkal nagyobb lehetett a változatosság méretben, bundában és más tulajdonságokban is (például a fül alakja). Habár fajtáknak vagy fajoknak hívhatták őket, a különféle kutyatípusok közti vonalak igen elmosódottak voltak.

Egy tipikusnak mondható lurcher (kép forrása: Wikimedia Commons)

Mai szemmel nézve minden kutya keverék volt – a legjobb mai példa talán az úgynevezett „lurcher” (a Nagy-Britanniában és Írországban élő vándorcigányok hagyományos kutyája), amelyet a Nemzetközi Kinológiai Szövetség nem ismer el kutyafajtaként. A lurchernek nincsenek kőbe vésett tulajdonságai, de általános szabály, hogy valamilyen agár és egy másik fajta, általában valamilyen robusztusabb munkakutya keresztezéséből jön létre. Ennek megfelelően a lurcher számtalan változatban fordul elő méret, szín és minden egyéb tekintetében, így nincs valódi sztenderd. A fajtanemesítési divat előtt hasonló volt a többi kutya helyzete is: mindössze annyi volt közös minden kutyában, hogy háziállat volt, amely egy adott feladatban segített az embernek – ez lehetett igavonás, vadászat, vagy játék és kedvtelés.

Mi micsoda?

Londonban William Gough a Hunter által írt tanulmány állításait – a kutyák, farkasok és sakálok kapcsolatát – hirdetésként használta fel. 1789-ben kihirdette, hogy „a híres farkasszuka negyedszer is ellett”, és hogy ő a bizonyítéka annak, hogy a farkas „az eredeti (…) az agártól a masztiffig, mindennemű mopszig és ölebig.” Csupán a Brookes és Gough farkasai által világra hozott utódok száma alapján ítélve is igen szép számmal lehettek farkas-kutya hibridek Londonban és másutt.

Egy német farkasvadászat ábrázolása a kora újkorból (kép forrása: retrieverman.wordpress.com)

Az emberek eme állatokhoz való viszonyulása változatos volt. Anglia lakóinak többsége soha életében nem láthatott valódi farkast, legfeljebb menazsériában. Mivel a mindennapokban nem találkoztak velük, az emberek fantáziáját igencsak meg tudták ragadni. 1774. május 11-én a „Daily Advertiser” című napilap egy hirdetést közölt, amely egy „nagy, durva Kutya, a Farkas fajtából” eltűnését jelentette a Drury Lane-ről néhány nappal korábban. A Wolf (Farkas) névre hallgató kutyáért öt shilling jutalmat ajánlottak fel, az esetleges fogva tartóját pedig feljelentéssel fenyegette a hirdetés.

Hogy ez az állat kutya, hibrid, vagy farkas volt, esetleg a farkaskutyának nevezett konkrét kutyafajtára utaltak így, nem tisztázott, de vélhetően nem is volt fontos: a farkasnak legendás státusza volt Angliában, és ez igen jól magyarázza azt, hogy Lupát és társait miért tartották farkasoknak. Valósággal bármilyen, farkasszerű tulajdonságokkal bíró kutyát farkasnak hívtak: Lupa nagynénjét, azaz Hunter farkas-kutya hibridjét az 1770-es évek elején pánikoló emberek agyondobálták kövekkel az utcán, mert veszettnek hitték. Az angol vidéken a haszonállatokra támadó kóbor kutyákat szintén „farkasnak” mondták.

T.L. Busby: Veszett kutya egy londoni utcán, 1826. (kép forrása: History Today)

Igazi vadont már ekkor sem látott emberemlékezet óta senki az országban. A középkortól kezdve egyre intenzívebb tájgazdálkodás és óriási mértékű erdőirtások eredményeképpen sehol a vidéken nem éltek már se farkasok, se medvék, és még a szarvasok és őzek száma is meredeken lecsökkent. A nagy birtokok – mint amilyen a Wilton House is volt – eddigre áttértek a korábban népszerű geometrikus kialakítású kertekről a „természetesített” parkokra, amelyek valójában igen szigorúan igazgatva voltak. Ténylegesen vad vidékkel egyáltalán nem találkozhatott a legtöbb ember, emiatt pedig széles körben meglehetős félelmet váltott ki az emberi irányítás nélküli világ képe.

A „gévaudani fenevad” néven ismert óriási farkas, amelyet XV. Lajos francia király idején 113 ember megölésével vádoltak (kép forrása: National Geographic)

E törvény nélküli, veszélyes világot talán a farkas jelképezte leginkább: a már említett Buffon grófja „Természettörténet: Általános és részletes” című művében „az egész társadalom ellenségeként” írta le a farkast, és számos esetről számol be, amelyben hős francia emberek győznek le ordas farkasokat, amelyek nyájaikat, családjaikat, vagy mindkettőt fel akarták falni. A 18. századi Angliában a hírlapok gyakran tartalmaztak történeteket Franciaországból, amelyekben óriási farkasok gyilkoltak le nagyszámú juhot és juhászt. Ritkábban háziasított farkasokról is írtak, melyek végül gazdáikra támadtak. Farkas-kutyát birtokolni olyan volt, mint egy rég letűnt vadon felett irányítást nyerni.

Az olyan állatok, mint Lupa, kinézetük, viselkedésük, és részben vad származásuk miatt nem voltak igazából kutyák – de farkasok sem. A kutyát oly régen háziasította az ember, hogy vad megfelelője egyszerre volt csodálatra méltó és félelmetes, megtestesítve minden félelmet, amelyet az emberek magukban hordoztak a világuk határán túl húzódó vadonról. A 18. századi Angliában a farkas valóságos fogalom volt, olyannyira, hogy egy átlagos kutyának elég volt bármilyen hozzá való kötődés – viselkedés, kinézet, név –, hogy máris befogandó és tanulmányozandó, vagy félnivaló és legyilkolandó lényként tekintsenek rá. Lupa egy kísérlet eredménye volt, akit aztán egy úri birtokon tartottak haláláig, amikor pedig még síremléket is kapott: a kultúra és a természet kereszteződését jelképezte, e két dolgot pedig a kor új rendje mindennél jobban igyekezett különválasztani.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/68286/pics/15488681098441995_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?