Agatha Christie és a valódi bűnesetek

Kép forrása: theaustralian.com

Agatha Christie kétségtelenül a 20. század egyik legnagyobb írója. Az ő nevéhez fűződnek olyan klasszikus krimik, mint a „Gyilkosság az Orient Expresszen” (1934), „Az ABC-gyilkosságok” (1935), vagy a „Tíz kicsi néger” (1939), de nem csupán a fiktív bűncselekmények mestere volt: a valódi bűntények iránt is valódi érdeklődést mutatott, írói körével együtt.

Az elhivatott krimiírók klubja

A „Nyomozóklubot” (The Detection Club) 1930-ban hozta létre Anthony Berkeley, mint a brit krimiírók társaságát. Christie egyike volt a 26 alapító tagnak, akik mind az első világháborút követően előtörő új, sikerre éhes regényírói nemzedékhez tartoztak. A háború utáni évek komor hangulatát nagyszerűen életre keltették írásaikban: ebben a világban semmi sem volt fekete-fehér, jó vagy rossz, és a gyilkos vagy elkövető mindig olyan ember volt regényeikben, akire az olvasó alig gyanakodott. Igazi forradalmárok voltak, hatásuk pedig napjainkban is érződik nem csupán az irodalomban, de a televízióban és a mozivásznon is, a thrillerektől a horrorfilmeken át a sorozatokig.

A Detection Club legfontosabb aspektusa az volt, hogy a legszigorúbb mércéhez tartotta tagjai írásait. Ez oly módon történt, hogy a tagok kötelesek voltak lépésről-lépésre bemutatni, hogyan oldja meg az elé táruló bűntényt főszereplőjük – például Christie egyik visszatérő karaktere, Hercule Poirot nyomozó. Be kellett mutatniuk, a karakter hogyan gondolkodik, milyen bizonyítékok állnak rendelkezésére, és ezek alapján hogyan jut el a helyes következtetésre.

Anthony Berkeley (kép forrása: The Independent)

A belépő tagoknak a következő kérdést tették fel: „Megfogadod-e, hogy nyomozóid jól és igaz módon nyomozzák ki az eléjük tárt bűntényeket, azon eszet alkalmazva, amellyel jónak látod felruházni őket, és nem hagyatkozol Isteni Kinyilatkoztatásra, Női Megérzésre, Handabandára, Hókuszpókuszra, Véletlenre, sem Isteni Cselekedetre, se nem alkalmazod ezeket?”

Mind intelligens és éleslátó emberek voltak, akiknek jó szeme volt a részletekhez és érzékük a legelborultabb elmék működéséhez is, és habár kitalált bűncselekményeik tették őket híressé, különös érdeklődést mutattak a valódi nyomozások iránt is. Agatha Christie, Anthony Berkeley, G.K. Chesterton, Dorothy L. Sayers és a többiek gyakran próbára tették elméjüket a klubvacsorák során.

Tulajdonképpen keresve sem lehetett volna jobb embereket találni arra, hogy agyafúrt megoldásokat találjanak a való élet rejtélyeire. A Detection Club 26 alapító tagja közt volt két orvos (R. Austin Freeman és Robert Eustace), a katonai hírszerzés négy veteránja (Ronald Knox, Millward Kennedy, Manning Coles, és A.E.W. Mason), valamint egy kémiaprofesszor is (J.J. Connington). Christie-nek gyógyszertári munkatapasztalata volt, így ő a mérgekhez értett leginkább.

Dorothy L. Sayers (kép forrása: allthetropes.wikia.com)

Műveikben természetesen szerepet játszottak a valós esetek, és említésre is kerülnek – Christie például említi a híres pilóta, Charles Lindbergh csecsemő fiának 1932-es elrablását a „Gyilkosság az Orient Expresszen”-ben –, volt azonban egy ügy, amely minden egyébnél nagyobb érdeklődést váltott ki a csoport tagjaiból.

Valóság és felháborodás

Az 1920-as évek elején az úgynevezett „Edith Thompson-ügy” volt a legfelkapottabb rejtély a brit közbeszédben. 1923-ban a 31 éves nőt felakasztották a Holloway Prison nevű fegyházban, mert erőszakos férje, Percy halálával vádolták – holott bizonyítottan nem ő gyilkolta meg. Edith egy ujjal sem ártott férjének, azonban régóta levelezett szerelmével, egy Frederick Bywaters nevű tengerésszel. A levelekben Edith kiöntötte gyötört lelkét, és részletesen mesélt boldogtalan mindennapjairól. Egy este aztán, amikor a házaspár a vasútállomásról sétált haza, váratlanul előugrott Bywaters, és leszúrta Percy Thompsont.

Mindkét szeretőt kötél általi halálra ítélték. Edithet „közös elhatározással” vádolták, mert leveleiben – amelyeket mintegy 50 000 szónyi írásra becsültek – előfordult, hogy Percy halálát kívánta, vagy arról fantáziált, hogy megmérgezi férjét. Semmiféle bizonyíték nem volt azonban arra, hogy Edith tudott volna Bywater titkos tervéről, és a férfi is azt állította vallomásában, hogy egyedül tervezett és cselekedett. Néhány dühösen papírra vetett szó miatt azonban Edith is a bitófán végezte.

Frederick Bywater, Edith Thompson és Percy Thompson egy közös nyaraláson (kép forrása: Wikimedia Commons)

A klub tagjait felháborította az ügy. Az első regény, amelyet inspirált, E.M. Delafield „Messalina of the Suburbs” (A külváros Messzalinája) című 1924-es műve volt, majd ezt követte a „The Documents in the Case” (A dokumentumok a dossziéban) Dorothy L. Sayers és Robert Eustace tollából 1930-ban. Agatha Christie említi az ügyet „A ferde ház” című 1949-es regényében, Anthony Berkeley pedig – akit különösen felháborított az igazságtalanságtól és nőgyűlölettől bűzlő eljárás – jól kivehetően utalt rá „As for the Woman” (A nőt illetően) című 1939-es könyvében.

Habár megtörtént események ihlették őket, ezek mind fikciós művek. 1936-os közös művük azonban, az „Egy gyilkosság anatómiája” már teljességgel a valóság talaján mozog (a könyvnek nincs köze az azonos című 1959-es mozifilmhez – a film egy szintén azonos című amerikai könyvből készült). A könyvet a klub hét tagja írta, és egy-egy történetet tartalmaz. Ezek a 19. századtól egészen az 1930-as évekig terjedő megtörtént esetek újramesélései, amelyekben megvizsgálják a bizonyítékokat, az elkövetők indítékait és elmerajzát, és némelyikben egy-egy új részlettel is előhozakodnak. Berkeley természetesen az Edith Thompson-ügyet írta meg.

A Detection Club vacsorája 1932-ben (kép forrása: carrdickson.blogspot.com)

Agatha Christie ebben a kötetben nem vállalt szerepet, később azonban megvádolták azzal, hogy egy valódi gyilkosságra adott ihletet, de volt, aki szerint segített időben leleplezni egy gyilkossági kísérletet.

Christie 1957-ben lett a Detection Club elnöke, és 1976-os haláláig töltötte be a posztot. Elnöksége alatt azzal vádolta meg őt a „Daily Mail” című napilap, hogy ő adta az ihletet Graham Youngnak, az 1960-as és 1970-es években aktív sorozatgyilkosnak, más néven a „teáscsészés méregkeverőnek”. A lap szerint Christie „Bűbájos gyilkosok” című 1961-es könyve adata az alapot a férfinak ahhoz, hogy talliummal mérgezzen meg embereket. Az állítás természetesen valótlan – Young már fiatal korától érdeklődött a kémia iránt, és ilyen irányú tanulmányokat is végzett, mielőtt megmérgezett volna összesen tíz embert, közülük hármat halálosan.

Christie kapott azonban pozitív visszajelzéseket is: egy latin-amerikai országban élő nő 1975-ben – nem sokkal az írónő halála előtt – levelet küldött neki, amelyben megköszönte, hogy – a „Bűbájos gyilkosok”-nak köszönhetően – barátnőjén fel tudta időben fedezni a talliummérgezés előjeleit, ezzel megmentve az illető életét. Később kiderült, hogy a nőt a férje próbálta halálosan megmérgezni. Habár Agatha Christie maga kevésbé vett részt a valódi bűnügyek felgöngyölítésében, mint klubtársai, élete végére őt is megtalálták a megtörtént esetek.

https://mult-kor.blogstar.hu/./pages/mult-kor/contents/blog/67746/pics/15477450852542047_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?